Egy csokor napraforgó. Jóbarát, 2024. okt. 40–41.
Egy csokor napraforgó
Amélia szeretett volna segíteni. De hogyan?
Ez a történet eredetileg Dániában játszódott.
Amélia követte a szüleit, amint beléptek a gyülekezeti ház bejárati ajtaján. A kápolnát betöltötte a zongorajáték hangja. Amélia és a családja talált egy padot, és leültek.
Kezdődött az úrvacsorai gyűlés, és hamarosan az egész gyülekezet a nyitóhimnuszt énekelte. Miközben énekelt, Amélia észrevette a közelben ülő szomszédjukat, Ajsa nővért. De Ajsa nővér nem énekelt. Legörbült a szája.
Ajsa nővér mindig olyan kedves volt Améliával. De nagyon sokszor tűnt szomorúnak. Amélia tudta, hogy egyedül él. Talán magányos volt.
Amélia azt kívánta, bárcsak tehetne érte valamit. De mit?
A következő héten Amélia egy hosszú úton elindult biciklizni. Hatalmas zöldellő rétek mellett haladt el. A nap melegítette a bőrét.
Hamarosan egy napraforgókkal borított mezőhöz érkezett. Az élénk sárga virágok kissé hajladoztak a szélben, és a nap felé nyújtóztak. Olyan magasak és nagyok voltak!
A mező mellett egy táblán az állt: Ingyen napraforgók! Vigyél annyit, amennyit csak szeretnél.
Amélia a mezőt bámulta. A virágok úgy néztek ki, mint egy égre mosolygó sárga tenger.
Letámasztotta a biciklijét, és szedett egy csomó virágot. Odaadhatná Anyának! Anya imádja a virágokat. De annyi virág volt ott, hogy akár másnak is szedhetne belőle.
Eszébe jutott valaki: Ajsa nővér. Ezek a virágok talán segíthetnek felvidítani a napját.
„Remélem, szereti a napraforgókat” – mondta halkan Amélia. De azért kicsit izgult. Mi van, ha Ajsa nővér ezt furcsállni fogja?
Amélia megállt a virágszedéssel. Az ujjai között néhány puha szirmot morzsolgatott. Talán nem kellene virágot adnia Ajsa nővérnek.
Nem! – gondolta Amélia. Tudta, hogy adnia kell belőle Ajsa nővérnek. Lehet, hogy nem tesznek mindent jobbá. De Amélia akkor is szeretett volna segíteni, még ha csak ilyen aprósággal is. Holnap odaadhatja a virágokat Ajsa nővérnek a gyülekezetben.
Amélia hosszú időt töltött azzal, hogy a legszebb virágokat szedje. Összefogta és gondosan betette őket a biciklis kosarába. Aztán felpattant a kerékpárra, és hazatekert. Az élénk sárga virágok nagyon szépen mutattak a mély zöld erdővel a háttérben.
Amikor Amélia hazaért, mindkét csokrot átkötötte egy-egy szalaggal. Az egyiket Anyának adta.
Anya szélesen mosolygott, amikor meglátta. „Köszönöm! Gyönyörűek.” A virágokat vázába helyezte az asztalon.
Másnap Amélia elvitte magával istentiszteletre a másik napraforgócsokrot. Megtalálta Ajsa nővért, aki egyedül ült egy padon.
„Szia! – mondta. – Szedtem neked napraforgót.”
Amélia odanyújtotta neki a virágokat. Amikor Ajsa nővér meglátta a csokrot, elmosolyodott. Amélia már nagyon régen nem látta őt mosolyogni. A tekintete megtelt fénnyel.
„Köszönöm! – felelte mosolyogva Ajsa nővér. Majd átölelte Améliát. – Ez a kedvenc virágom.”
Amélia is mosolygott. Nem is tudta, hogy ez Ajsa nővér kedvenc virága! Ám a Szentlélek arra késztette, hogy készítsen egy csokrot Ajsa nővérnek, és Amélia hálás volt, amiért hallgatott rá.
Illusztrálta: Toby Newsome