Van hited? A Fiatalság Erősségéért, 2023. dec.
„Van hited?”
Azon az őszi napon a hegyekben megtanultam, hogy a papság csodákra képes.
Fényképek: Leslie Nilsson, Michael R. Morris, Luis Oviedo és Hector Reyes
Az utolsó dolog, amelyre emlékszem, mielőtt a kvad felborult, az, hogy annyira féltem, hogy még kiabálni sem tudtam. Lehunytam a szememet, és éreztem, amint a testem felszántja a talajt. Amikor a kvad rám esett, elveszítettem az eszméletemet. A barátom, Kurt, aki szintén megsérült, valahogy leemelte rólam a járművet.
Amikor magamhoz tértem, vér és föld ízét éreztem a számban. Szédültem és egy árok szélén feküdtem. Eleinte egyáltalán nem éreztem fájdalmat, de hamarosan minden lélegzetvétel fájni kezdett. Miután Kurt segített levenni a bukósisakomat, a bal karom, amely teljesen kifordult, szintén elkezdett fájni. Egy nagy duzzanat volt a fejemen, és amikor a bal lábamra néztem, egy hatalmas sebet pillantottam meg. A lábam vérzett, és hamarosan a szokásos kétszeresére dagadt.
Aztán félni kezdtem – nem a haláltól, hanem attól, hogy eszembe jutott, talán soha többé nem tudok majd focizni.
A szüleim Argentínából származnak. A családomban mindenki tudja, mi az a labdarúgás. Kiskorom óta focizom és nézek meccset, különösen az apukámmal. Amikor Argentína 2022-ben megnyerte a VB-t, az volt a legjobb nap az életemben!
A futball megtanította nekem, hogy ha a lehető legtöbbet hozom ki magamból, akkor olyan dolgokat is meg tudok tenni, amelyeket korábban nem is képzeltem. Ez az iskolára is vonatkozik, például a dolgozatokra. A dolgozatok elég nehezek tudnak lenni, de ha keményen tanulok és dolgozom, akkor tudom, hogy jól fogok teljesíteni.
Azt is megtanultam, hogy sokkal csalódottabb vagyok, ha én rosszul játszom, mint amikor a csapatom veszít. Még ha veszítünk is, de jól játszottam, akkor boldog vagyok.
A hit próbája
Közvetlenül a baleset után a húgom, Nicole is odaért egy barátjával egy másik kvadon, és két fiú is gyorsan odahajtott hozzánk a kvadjukkal, mert látták, amikor felborultunk.
„Apukám ápoló!” – mondta az egyik fiú. Miközben az apukáját hívta segítségért, Nicole és a barátja visszasiettek a táborunkba az én apukámért.
Aznap reggel Mike Staheli ápoló úgy tervezte, hogy hazaindul a barátaival töltött hétvégi sátorozásból. Azonban késztetést éreztek arra, hogy még egy napot maradjanak. Hálás vagyok, amiért így tettek.
Miközben Mike elsősegélyt nyújtott nekem, és megvizsgálta az életjeleimet, valaki mentőt hívott. Mike attól tartott, hogy eltört a karom és a combcsontom, megrepedt pár bordám, és belső vérzésem van.
Azt mondta, valószínűleg egy közeli város mentősei fognak elsőnek kiérkezni, de az állapotom elég súlyos ahhoz, hogy a Salt Lake Cityben lévő Elemi Gyermekkórházba szállítsanak mentőhelikopterrel. Így a légimentőket is riasztották.
Amikor az apukám és a barátja, Hector megláttak, tudták, hogy papsági áldásra van szükségem. Az apukám ezt kérdezte tőlem: „Van hited a papság hatalmában? Van hited abban, hogy az Úr képes segíteni neked és meggyógyítani téged?”
„Van hitem, Papá” – válaszoltam. Ugyanakkor azon tűnődtem: „Mi van, ha nincs elég hitem?”
Apukám megkent a megszentelt olajjal, Hector pedig adott egy áldást. Amint elkezdődött az áldás, a légzésem lelassult, megnyugodtam, és melegséget éreztem, bár kint hideg volt. Akkor már tudtam, hogy elég hitem van, és bármi történjék is, minden rendben lesz velem.
Amikor a mentő odaért, a mentősök levágták rólam a kedvenc focimezemet, és megvizsgálták az életjeleimet. Addigra ezek már rendeződtek. Néhány perccel később megérkezett a helikopter.
Amikor a helikopter leszállt a kórháznál, sietve betoltak az épületbe. Az ápolók és az orvosok számos vizsgálatot rendeltek el, köztük egy MRI-t is. Apával a legrosszabbra számítottunk, és ők is.
De semmit nem találtak! Egyetlen csontom sem tört el, nem volt belső vérzésem, és még agyrázkódásnak sem volt jele. Igaz, a lábam még mindig nagyon fájt.
„Ez egy csoda!” – mondta nekem egy ápolónő. Később az egyik orvos azt mondta: „Rendben, Alan, úgy tűnik, este haza is mehetsz.”
Alig hittem a fülemnek!
Mivel még mindig nehezen tudtam lábra állni, éjszakára a kórházban maradtam. Másnap reggel úgy hagytam el a kórházat, hogy csak egy merevítőt kellett viselnem a bal csuklómon. Néhány héttel később már újra jártam fociedzésekre.
Papság, hit és család
Nem tudom, mi történt volna, ha apukám és Hector nem viselik a papságot. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Aznap rájöttem, milyen fontos a papság. Megtanultam, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit és a papsági hatalom csodákra képes.
Azt is megtanultam, hogy a papságviselőknek jó példát kell mutatniuk. Ha rendelkezünk a papsággal, de úgy döntünk, hogy helytelen dolgokat teszünk, akkor azzal azt mutatjuk, hogy nem tiszteljük Isten hatalmát. Amikor azonban jó példával járunk elöl, megmutatjuk másoknak, hogy tiszteljük a papságot, és tudjuk, hogy az Úr csodákat képes véghez vinni rajtunk keresztül.
Hálás vagyok a családomért és az egyházért. Mindig észben tartom azokat az áldozatokat, amelyeket a szüleim értem és testvéreimért hoztak. Ők minket tesznek az első helyre. Apukám térdét nemrég baleset érte focizás közben és most nem tud dolgozni. Sokan – különösen az egyházból – áldottak meg minket étellel és más dolgokkal, amelyekre szükségünk van. Ahhoz, hogy erős maradjon a hitem, minden reggel imádkozom, ifjúsági hitoktatásra járok, és minden este olvasom a szentírásokat a családommal. Ez sokat segít nekem.
Alan a családjával séta közben, néhány hónappal a balesete után
A balesetem óta gyakran gondolok arra, hogy Isten mennyire megáldott engem. Amikor csak valami nehézségem adódik, az első dolgom az, hogy egyenesen Őhozzá fordulok. Úgy érzem, hogy ha eléggé szeretett ahhoz, hogy megáldjon és átsegítsen a balesetemen, akkor bármin át tud segíteni.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.