Soha nem járunk egyedül
Thomas S. Monson elnök
Egy nap, amikor majd visszatekintetek a nehéz időkre, észre fogjátok venni, hogy Ő mindig ott állt mellettetek.
Drága nőtestvéreim, a ma este érzett lelkület a ti erőtöket, elkötelezettségeteket és jóságotokat tükrözi. A Mestert idézve: „Ti vagytok a földnek savai… Ti vagytok a világ világossága.”1
Miközben annak lehetőségén gondolkodtam, hogy szólhatok hozzátok, eszembe jutott, hogy drága feleségem, Frances mennyire szerette a Segítőegyletet. Élete során számos segítőegyleti pozícióban szolgált. Amikor még mindketten csupán 31 évesek voltunk, elhívtak a Kanadai Misszió elnökének. Megbízatásom három éve alatt Frances elnökölt ama hatalmas terület összes Segítőegylete felett, mely az Ontario és Quebec tartományokra terjedt ki. A legközelebbi barátai zömére is e megbízás során tett szert, valamint a számos elhívásból adódóan, melyet később, a saját egyházközségünk Segítőegyletében töltött be. Mennyei Atyánk hithű leánya, szeretett társam és a legdrágább barátom volt. El sem tudom mondani, mennyire hiányzik.
Én is szeretem a Segítőegyletet. Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy sugalmazás által lett megszervezve, és hogy az Úr földi egyházának létfontosságú részét képezi. Lehetetlen lenne összeszámolni, mennyi jócselekedet származik e szervezettől, és mennyi élet részesült áldásban miatta.
A Segítőegylet nőtestvéreinek életkörülményei rendkívül eltérőek lehetnek. Vannak köztetek egyedülállók – akik lehet, hogy még iskolába járnak; lehet, hogy dolgoznak –, de egyedülállóként is teljes és bővelkedő életet élnek. Néhányan elfoglalt, gyermekeket nevelő anyák vagytok. Vannak közöttetek, akik válás vagy halál miatt elvesztették a férjüket, és azzal küszködnek, hogy férj és apa nélkül neveljék fel a gyermekeiket. Néhányan közületek felneveltétek a gyermekeiteket, de rájöttetek, hogy folyamatosan szükségük van a segítségetekre. Sokatoknak vannak idősödő szüleik, akiknek arra a szerető gondoskodásra van szükségük, melyet csak ti tudtok biztosítani a számukra.
Akárhol is vagyunk az életben, mindig vannak olyan időszakok, amikor kihívásokkal küszködünk. Habár ezek mindenki számára mások, mindannyiunknak része van bennük.
A legtöbb ilyen kihívás egyszerűen azért létezik, mert ebben a halandó világban élünk, ahol mindenféle ember található. Időnként kétségbeesve kérdezzük: „Hogyan tudom a szemem biztosan a celesztiális célon tartani, miközben ebben a telesztiális világban járok?”
Lesznek olyan időszakok, amikor utatokat tövisek borítják és küzdelmek övezik. Lesznek olyan időszakok, amikor elszakítva vagy elszigetelve érzitek magatokat attól, aki minden jó dolog Adományozója. Aggódtok amiatt, hogy egyedül kell haladnotok. A hit helyét félelem veszi át.
Amikor ilyen helyzetben találjátok magatokat, könyörgöm nektek, ne feledkezzetek meg az imáról! Nagyon szeretem Ezra Taft Benson elnöknek az imával kapcsolatban mondott következő szavait. Ezt mondta:
„Az a tanács, hogy az imára támaszkodjak, egész életem során felette állt minden egyéb más tanácsnak, amit valaha kaptam. A lényem részévé vált – egy horgonnyá, az erő egy állandó forrásává, valamint a mennyei dolgokról való tudás alapjává. […]
Habár érhet balszerencse, az imában bizonyosságra lelhetünk, mert Isten békességet szól a lélekhez. Ez a békesség, ez a lelki nyugalom az élet legnagyobb áldása.”2
Pál apostol ezt mondta:
„…tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.
És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”3
Milyen dicsőséges ígéret! A békesség az, amire törekszünk, és ez az, amire vágyunk.
Nem úgy helyeztettünk a földre, hogy egyedül kelljen járunk. A hatalom, erő és vigasz mily csodálatos forrása áll rendelkezésünkre! Ő, aki saját magunknál is jobban ismer minket; Ő, aki a teljes képet látja, és már a kezdetektől fogva ismeri a véget, biztosított bennünket arról, hogy amennyiben kérjük, Ő ott lesz számunkra, hogy segítsen nekünk. A következőt ígérték nekünk: „[H]iggyetek, és minden dolog összefog a javatokért”.4
Miközben imáink a mennyek felé szállnak, ne feledjük a Szabadítónk által tanított szavakat. Amikor a Gecsemáné és a kereszt kínzó gyötrelmeivel nézett szembe, Atyjához így imádkozott: „…ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen.”5 Bár időnként ez talán nehéz, nekünk is bíznunk kell abban, hogy Mennyei Atyánk tudja a legjobban, mikor és milyen formában biztosítsa számunkra a kért segítséget.
Nagy becsben tartom a költő szavait:
Hogy minként teszi, nem tudom,
Ez azonban biztos: Isten az imára bizton válaszol.
Tudom, hogy Ő erre a szavát adta,
Ezért tudom, hogy az imám mindig meghallgatja.
A válaszát is, tudom, egyszer megkapom,
Így csak imádkozom, majd feleletét csendben várom.
Amire vágyom, nem tudom,
Hogy úgy kapom-e, ahogy azt én gondolom,
Így imám csak Őrá bízom,
Kinek bölcsessége nagyobb, mint sajátom,
Tudván, hogy fohászom egyszer beteljesíti,
Vagy oly választ ad, mely életem áldottabbá teszi.6
Az ima természetesen nem csupán a nehéz időkre adatott. A szentírásokban folyamatosan azt az utasítást kapjuk, hogy mindig imádkozzunk,7 és hogy mindig legyen egy ima a szívünkben.8 Egy ismerősen csengő, kedves himnuszunk szavai megfogalmaznak egy kérdést, melyet jól tennénk, ha mindennap megkérdeznénk magunktól: „Mondtál-e imát?”9
A szentírások az imával szoros szövetséget alkotva segítenek nekünk megbirkózni a gyakran nehéz világi dolgokkal. A négy alapművünkben található igaz szavak és sugalmazás drága kincsek számomra. Soha nem fáradok bele az olvasásukba. Lelkileg mindig felemel, amikor a szentírásokat kutatom. A szeretet és igazság e szent szavai mutatnak irányt az életemben és jelölik ki az örök tökéletesség felé vezető utat.
Miközben olvassuk és elmélkedünk a szentírásokon, megtapasztaljuk, ahogy a Lélek gyengéden suttog a mi lelkünkhöz. Válaszokra lelhetünk a kérdéseinkre. Megtudjuk, milyen áldások származnak abból, ha betartjuk Isten parancsolatait. Szilárd bizonyságra teszünk szert Mennyei Atyánkról, Jézus Krisztusról, a mi Szabadítónkról, valamint az irántunk érzett szeretetükről. Amikor a szentírás-tanulmányozást az imáink is kiegészítik, teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus evangéliuma igaz.
Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Az Úr mindannyiunkat megáld, hogy lakmározhassunk az Ő szent szavain, és hogy azokból olyan erőre, békességre és tudásra tegyünk szert, »mely minden értelmet felül halad« (Filippibeliek 4:7).”10
Ha nem feledjük az imát, és időt fordítunk a szentírások olvasására, az életünk végtelenül áldottabb lesz, a terheink pedig könnyebbé tétetnek.
Hadd osszak meg veletek egy történetet arról, hogy Mennyei Atyánk miként válaszolta meg egy bizonyos asszony imáit és könyörgéseit, és hogyan biztosította számára azt a békét és megnyugvást, melyre oly kétségbeesetten vágyott.
Tiffany nehézségei tavaly kezdődtek, amikor otthonában vendégül látott néhány embert hálaadáskor, majd pedig karácsonykor. A férje orvosi egyetemre járt, és éppen a második rezidensi évét töltötte. A tőle megkövetelt hosszú munkaórák miatt nem tudott annyit segíteni otthon, mint azt mindketten szerették volna, így a legtöbb teendő, melyet az ünnepi időszak alatt el kellett végezni, valamint a négy kisgyermekükről való gondoskodás is Tiffanyra maradt. A fiatalasszonyon kezdett erőt venni mindez, majd azt is megtudta, hogy egy számára igen kedves barátját rákkal diagnosztizálták. A stressz és az aggódás súlyos teherként nehezedett rá, ami miatt kedvetlenné és depresszióssá vált. Problémájával orvoshoz is fordult, ám semmi sem változott. Étvágytalan lett, elkezdett fogyni, amit törékeny teste is megsínylett. A szentírásokban kutatott békesség után, és szabadulásért imádkozott az őt egyre inkább felemésztő komorságból. Amikor úgy tűnt, hogy sem békesség, sem pedig segítség nem érkezik, azt kezdte érezni, hogy Isten elhagyta őt. Családja és barátai imádkoztak érte, és kétségbeesetten próbáltak segíteni rajta. Hogy segítsenek neki a testi egészségét megtartani, a kedvenc ételeit főzték neki, ő azonban csak néhány falatot evett ezekből.
Az egyik kifejezetten nehéz napon egy barátja újabb meddő kísérletet tett arra, hogy kedvenc ételeivel kedveskedjen neki. Miután semmi sem működött, a barát ezt mondta: „Kell, hogy legyen valami, ami neked is jólesne.”
Tiffany elgondolkodott egy percre, majd ezt mondta: „Az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az a házikenyér.”
Ez azonban nem volt akkor kéznél.
Másnap délután csengettek Tiffanynál. A férje éppen otthon volt, így ő nyitott ajtót. Amikor visszatért, egy vekni házilag sütött kenyeret tartott a kezében. Tiffany teljesen ledöbbent, amikor a férje elmondta neki, hogy egy Sherrie nevű asszony hozta a kenyeret, akit mindketten csak alig ismertek. Tiffany nővére, Nicole a coloradói Denverben él, a hölgy pedig az ő egyik barátja volt. Sherrie-t jó néhány hónappal azelőtt mutatták be Tiffanynak és a férjének, amikor Nicole a családjával hálaadáskor náluk vendégeskedett. Sherrie, aki Omahában élt, akkor azért látogatott el Tiffanyék otthonába, hogy Nicole-lal találkozzon.
A finom kenyérrel kezében, Tiffany felhívta a nővérét, Nicole-t, hogy megköszönje neki, hogy elküldte hozzá Sherrie-t, hogy ily jó dolgot tegyen vele. Ekkor tudta meg azonban, hogy nem Nicole szólt Sherrie-nek, sőt, nem is tudott a látogatásáról.
A történet akkor kezdett kibontakozni, amikor Nicole megkérdezte barátnőjét, Sherrie-t, hogy milyen indíttatásból vitte át azt a vekni kenyeret. Amit akkor megtudtak, az Tiffany, Sherrie és jómagam számára is inspirálóan hatott.
Azon a bizonyos reggelen, amikor a kenyeret átvitte, Sherrie késztetést érzett arra, hogy a tervezett egy kenyér helyett kettőt süssön. Elmondta, úgy érezte, hogy a második kenyeret magával kell vinnie aznap az autóban, azt azonban nem tudta, hogy miért. Aznap, miután egy barátjánál ebédelt, az egyéves kislánya elkezdett sírni, így elindult, hogy hazavigye, hogy a kislány aludhasson egy kicsit. Sherrie azonban kissé elbizonytalanodott, amikor az a teljesen egyértelmű érzése támadt, hogy a nála lévő kenyeret vigye el Nicole testvérének, Tiffanynak, aki úgy 30 percnyi autóútra lakott tőle, a város másik felén, és akit alig ismert. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, és inkább a kislányát akarta hazavinni. Sőt még kicsit meg is mosolyogta annak gondolatát, hogy egy szinte teljesen ismeretlen illetőnek vigyen egy vekni kenyeret. A benyomás azonban, hogy ellátogasson Tiffany otthonába, olyan erős volt, hogy nem tudott neki ellenállni.
Amikor megérkezett, Tiffany férje nyitott neki ajtót. Sherrie emlékeztette őt, hogy Nicole barátnője, akivel hálaadáskor röviden találkoztak, majd átadta neki a kenyeret, és hazament.
Így történt tehát, hogy az Úr egy szinte teljesen ismeretlen embert küldött át a városon, hogy ne csupán az áhított házi sütésű kenyeret, hanem a szeretet egy egyértelmű üzenetét adja át Tiffanynak. Nincs más magyarázat arra, ami vele történt. Sürgető szüksége volt arra, hogy érezze, nincs egyedül, és hogy Isten tudja, mi történik vele, és nem hagyta el őt. Azt a kenyeret – pont azt, amire vágyott – olyan valaki vitte el neki, akit alig ismert, aki nem tudta, mire van szüksége, ám meghallotta a Lélek késztetését, majd pedig követte ezt a sugalmazást. Nyilvánvaló jellé vált ez Tiffany számára, hogy Mennyei Atyja tisztában van a szükségleteivel, és olyannyira szereti, hogy segítséget is küldött neki. Válaszolt a megnyugvásért könyörgő fohászra.
Drága nőtestvéreim, Mennyei Atyátok szeret benneteket. Igen, mindegyikőtöket! Ez a szeretet soha nem változik. Nem befolyásolja a megjelenésetek, a vagyontárgyaitok, vagy hogy mennyi pénz van a bankszámlátokon. Nem változtatja meg, hogy milyen tehetségekkel és képességekkel rendelkeztek. Egyszerűen csak ott van. Ott van, amikor szomorúak vagy boldogak, csüggedtek vagy reményteljesek vagytok. Akár érzitek, akár nem, hogy megérdemlitek-e, Isten szeretete mindig rendelkezésetekre áll. Egyszerűen mindig ott van.
Amikor buzgó, őszinte ima és komoly, odaadó szentírás-tanulmányozás által hívjuk Mennyei Atyánkat, a bizonyságunk erősebbé válik és mélyebb gyökereket ver. Tudni fogjuk, hogy Isten szeret bennünket. Meg fogjuk érteni, hogy soha nem járunk egyedül. Megígérem nektek, hogy egy nap, amikor majd visszatekintetek a nehéz időkre, észre fogjátok venni, hogy Ő mindig ott állt mellettetek. Örökkévaló társam, Frances Beverly Johnson Monson eltávozása miatt tudom, hogy ez így van.
Áldásomat hagyom rátok. Hálámat fejezem ki minden jó dologért, amit tesztek, és a példamutató életetekért. Áldassatok meg minden jó ajándékkal! Ezért imádkozom Szabadítónk és Megváltónk, méghozzá az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.