A Szent Lélek vezessen
A Szentlélek isteni megbízatás alapján sugalmaz, bizonyságot tesz, tanít, és arra sarkall minket, hogy az Úr világosságában járjunk.
Testvérek! Hozzátok hasonlóan én is látom, hogy Thomas S. Monson elnökön és az ő ma délelőtti üzenetén keresztül az Úr munkája meggyorsításának vagyunk tanúi. Monson elnök, szeretünk téged, támogatunk téged, és mindig imádkozunk érted, jó prófétánk!
Éreztük a Lélek kiáradását ezen a hétvégén. Akár itt vagytok, ebben a nagy teremben, akár otthonról nézitek a közvetítést, vagy gyülekezeti házakban jöttetek össze a világ távoli helyein, lehetőségetek nyílt érezni az Úr Lelkét. Ez a Lélek megerősíti a szívetekben és elmétekben a konferencián tanított igazságokat.
Gondoljatok az ismerős himnusz szavaira:
Utolsó napi kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az Istenséget három különböző és különálló lény alkotja: Mennyei Atyánk; az Ő Egyszülött Fia, Jézus Krisztus; és a Szentlélek. Tudjuk, hogy „az Atyának húsból és csontból való teste van, tapintható, akár az emberé; a Fiúnak is; a Szentléleknek azonban nincs húsból és csontból való teste, hanem ő Lélek személy. Ha ez nem így lenne, a Szentlélek nem lakhatna bennünk.”
A mai üzenetem a Szentlélek fontosságára összpontosít az életünkben. Mennyei Atyánk tudta, hogy a halandóságban kihívásokkal, gyötrelemmel és nyugtalansággal fogunk szembesülni; tudta, hogy kérdésekkel, csalódásokkal, kísértésekkel és gyengeségekkel kell majd megküzdenünk. Hogy halandó erőt és isteni iránymutatást adjon nekünk, elküldte a Szentlelket.
A Szentlélek összeköt bennünket az Úrral. Isteni megbízatás alapján sugalmaz, bizonyságot tesz, tanít, és arra sarkall minket, hogy az Úr világosságában járjunk. Szent felelősségünk, hogy megtanuljuk felismerni az Ő hatását az életünkben, és reagáljunk is rá.
Emlékezzetek az Úr ígéretére: „…adni fogok neked a Lelkemből, amely megvilágosítja az elmédet, és örömmel tölti el a lelkedet”. Nagyon szeretem ezt a biztos ígéretet! A lelkünket betöltő öröm magával hoz egy mindennapi élettől elütő, örökkévaló látásmódot. Ez az öröm békességként érkezik a nehézség vagy a szívfájdalom közepette. Vigaszt és bátorságot nyújt, felfedi az evangélium igazságait, valamint megnöveli szeretetünket az Úr iránt és Isten minden gyermeke iránt. Bár oly nagy szükség lenne ilyen áldásokra, a világ mégis sok tekintetben elfelejtette azokat és hátat fordított nekik.
Minden héten, amikor a szent úrvacsorából veszünk, szövetséget kötünk arra, hogy „mindenkor emlékez[ünk]” az Úr Jézus Krisztusra és az Ő engesztelő áldozatára. E szent szövetség megtartása esetén azt az ígéretet kapjuk, „hogy Lelke mindig velü[nk lehet]”.
Hogyan tudjuk ezt megvalósítani?
Először is: igyekszünk a Lélekre érdemesen élni.
A Szentlélek azokat kíséri, akik „szigorúan, napról napra megemlékeznek az Úrról, Istenükről”. Az Úr azt a tanácsot adta, hogy „te[gyük] félre e világ dolgait, és keres[sük] egy jobbnak dolgait”, mert „az Úr Lelke nem lakik szentségtelen templomokban”. Létfontosságú, hogy állandóan próbáljunk engedelmeskedni Isten törvényeinek, tanulmányozni a szentírásokat, imádkozni, eljárni a templomba, és a tizenharmadik hittételhez hűen élni, mely szerint „tisztességesnek, igaznak, erkölcsösnek, jóakaratúnak, erényesnek kell lennünk, és minden emberrel jót kell cselekednünk”.
Másodszor: hajlandónak kell lennünk a Lélek befogadására.
Az Úr ezt ígérte: „…elmédben és szívedben szólok majd hozzád a Szentlélek által, amely reád száll és a szívedben lakozik.” Akkor kezdtem ezt megérteni, amikor fiatal misszionárius voltam a New Jersey állambeli Scotch Plainsben. Egy forró júliusi reggelen a társammal késztetést éreztünk, hogy felkeressünk valakit, akit a Templom térről ajánlottak nekünk. Bekopogtunk Elwood Schafferék otthonába. Schafferné udvariasan elküldött minket.
Ahogy csukta be az ajtót, úgy éreztem, valami olyat kell tennem, amit sem azelőtt, sem azóta nem tettem soha! A lábamat az ajtónyílásba rakva megkérdeztem: „Van esetleg más, akit érdekelne az üzenetünk?” A 16 éves lánya, Marti, valóban érdeklődött, és pont az előző nap imádkozott buzgón útmutatásért. Tanítottuk őt, és idővel az édesanyja is elkezdett részt venni a beszélgetéseken. Mindketten csatlakoztak az egyházhoz.
Marti keresztelkedése nyomán 136 ember – köztük számos családtagja – keresztelkedett meg és kötött evangéliumi szövetségeket. Mily hálás vagyok, amiért hallgattam a Lélekre, és bedugtam a lábam az ajtónyílásba azon a forró júliusi napon! Marti és több kedves családtagja is itt van velünk ma.
Harmadszor: fel kell ismernünk a Lelket, amikor eljön.
Én azt tapasztaltam, hogy a Lélek leggyakrabban érzések formájában üzen nekünk. Olyan, számotokra ismerős szavak formájában érzitek ezt, amelyek jelentenek számotokra valamit – amelyek cselekvésre késztetnek benneteket. Gondoljatok arra, miként reagáltak a nefiták, miközben hallgatták, ahogy az Úr értük imádkozik: „És a sokaság hallotta és bizonyságot tesz; és szívük kitárult, és szívükben megértették a szavakat, melyeket imádkozott.” A szívükben érezték az Ő imájának szavait. A Szent Lélek hangja halk és szelíd.
Az Ószövetségben Illés próbára hívta ki Baál papjait. A papok arra vártak, hogy Baál „hangja” mennydörgésként ereszkedik majd alá, és lángra lobbantja az áldozatukat. Ám nem volt sem hang, sem tűz.
Egy másik alkalommal Illés imádkozott. „És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem.
És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék.”
Ismeritek ezt a hangot?
Monson elnök ezt tanította: „Miközben az élet útján haladunk, tanuljuk meg a Lélek nyelvét.” A Lélek olyan szavakat szól, amelyeket érzünk. Ezen érzések finomak – egy apró noszogatás valaminek a megtételére, valaminek a kimondására, egy bizonyos módon való reagálásra. Ha felületesek vagy tétlenek vagyunk a hódolatunkban, ha félrevisznek és érzéketlenné tesznek minket a világi törekvések, azt fogjuk tapasztalni, hogy csökken a megérzésre való képességünk. Nefi azt mondta Lámánnak és Lemuelnek, hogy „időről időre hallottátok hangját; és ő halk és szelíd hangon szólt hozzátok, de ti már nem éreztetek, így nem érezhettétek a szava[ka]t”.
Tavaly júniusban Dél-Amerikába szólított a megbízatásom. Nagyon sűrű volt az időbeosztásunk: 10 napunk volt a kolumbiai, perui és ecuadori látogatásra. Korábban egy óriási földrengés több száz életet követelt, a sebesültek száma több tízezer volt, valamint otthonok és közösségek semmisültek meg az ecuadori Portoviejóban és Mantában. Késztetést éreztem, hogy az időbeosztásunkat tovább feszítve meglátogassam az ezekben a városokban élő egyháztagokat. A megrongálódott utak miatt nem lehettünk biztosak abban, hogy el fogunk jutni hozzájuk. Olyannyira nem, hogy meg is mondták nekünk, hogy nem fogunk tudni eljutni oda – ám a késztetés nem tágított. Végül megáldattunk azzal, hogy mindkét városba ellátogathattunk.
Mivel csak röviddel előtte szóltunk, arra számítottam, hogy csupán néhány helyi papsági vezető fog részt venni a hirtelenjében megszervezett gyűléseken. Azonban a megérkezésünkkor mindkét cövekközpontban azt tapasztaltuk, hogy a kápolna egészen a hátsó színpadig megtelt. A jelenlévők között ott voltak azok a rendíthetetlen helybéliek, azok az úttörők, akik szorosan ragaszkodtak az egyházhoz, arra buzdítva másokat is, hogy csatlakozzanak hozzájuk a hódolatban és érezzék életükben a Lelket. Az első sorokban ültek azok az egyháztagok, akik szeretteiket és szomszédaikat veszítették el a földrengésben. Késztetést éreztem, hogy apostoli áldást adjak minden jelenlévőnek – ez volt az egyik első ilyen alkalom a részemről. Bár a terem elejében álltam, olyan volt, mintha a kezeim ott lettek volna mindegyikük fején, és éreztem, ahogy az Úr szavai áradnak belőlem.
De ezzel nem ért véget. Késztetést éreztem, hogy úgy szóljak hozzájuk, ahogy Jézus Krisztus tette, amikor az amerikai földrész népeihez látogatott. „[É]s vette a kisgyermekeiket…, és megáldotta őket, és imádkozott értük az Atyához.” Ecuadorban voltunk, az Atyánk munkájában foglalatoskodtunk, ezek pedig az Ő gyermekei voltak.
Negyedszer: már az első késztetésnél cselekednünk kell.
Emlékezzetek Nefi szavaira: „És engem akkor a Lélek vezetett, nem tudván előre a dolgokat, amiket tennem kell. Mindazonáltal – tette hozzá – mentem előre”.
Nekünk is így kell tennünk! Bíznunk kell az első késztetéseinkben. Néha magyarázatot keresünk; azon tűnődünk, hogy lelki benyomást érzünk-e vagy csak a saját gondolatainkról van szó. Amikor elkezdjük át- és újragondolni az érzéseinket – márpedig mindannyian tettünk már ilyet –, akkor elhessegetjük a Lelket: megkérdőjelezzük az isteni tanácsot. Joseph Smith próféta azt tanította, hogy ha az első késztetésekre hallgatsz, tízből kilenc alkalommal helyesen cselekszel majd.
Most pedig egy figyelmeztetés: ne várjatok tűzijátékot, csak mert reagáltatok a Szentlélekre. Emlékezzetek, hogy a halk, szelíd hang munkájában foglalatoskodtok.
Amikor misszióelnökként New York városában szolgáltam, néhány misszionáriusunkkal beültünk egy bronxi étterembe. Bejött egy fiatal család és leült a közelünkben. Tökéletesnek tűntek az evangéliumra. Figyeltem, ahogy a misszionáriusaink továbbra is velünk voltak elfoglalva, majd láttam, ahogy a család végez az evéssel és kimegy az ajtón. Ekkor ezt mondtam: „Elderek, adódott itt ma egy tanulási lehetőség. Láttatok egy gyönyörű családot bejönni ebbe az étterembe. Mit kellett volna tennünk?”
Az egyik elder rögtön válaszolt: „Eszembe jutott, hogy felállok és odamegyek beszélgetni hozzájuk. Éreztem a noszogatást, de nem reagáltam.”
„Elderek – mondtam –, mindig cselekednünk kell már az első késztetéskor. Az a noszogatás, amelyet éreztél, a Szentlélek volt!”
Az első késztetések a menny színtiszta sugallatai. Amikor megerősítenek valamit vagy bizonyságot tesznek valamiről számunkra, fel kell ismernünk őket a maguk valójában, és soha nem szabad elszalasztanunk őket. Oly gyakran a Lélek az, aki azt sugallja nekünk, hogy karoljunk fel egy szükséget látót, különösképpen egy családtagot vagy egy barátot. „[Így] a halk és szelíd hang, amely minden dolgon átsuttog és áthat”, megmutatja nekünk a lehetőségeket, hogy az evangéliumról tanítsunk, hogy bizonyságot tegyünk a visszaállításról és Jézus Krisztusról, hogy támogatást és törődést nyújtsunk, és hogy megmentsük Isten egyik becses gyermekét.
Gondoljatok erre úgy, mintha ti lennétek a készenléti egység. A legtöbb helyen a készenléti egységek azok a tűzoltók, rendőrök és mentősök, akik egy tragédia esetén elsőként érnek a helyszínre. Villog a kék lámpájuk, mi pedig – teszem hozzá – hihetetlenül hálásak vagyunk nekik. Az Úr útja kevésbé feltűnő, de ugyanilyen azonnali reagálást követel. Az Úr ismeri minden gyermeke szükségleteit – ahogy azt is tudja, hogy ki áll készen segíteni. Ha a reggeli imánkban tudatjuk az Úrral, hogy mi készen állunk, akkor Ő szólítani fog minket, hogy reagáljunk. Ha reagálunk, akkor újra és újra szólítani fog, mi pedig azon vesszük észre magunkat, hogy „az Úr megbízatásában” vagyunk, ahogy Monson elnök nevezte ezt.
Ha odafigyelünk a nekünk adott késztetésekre, növekedni fogunk a kinyilatkoztatás lelkében, és egyre több és több, Lélektől vezérelt meglátásban és iránymutatásban lesz részünk. Az Úr megmondta: „[H]elyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet”.
Vegyük komolyan az Úr felszólítását: „bízzatok, mert én továbbvezetlek titeket.” A Szentlélek által vezet minket. Kívánom, hogy éljünk a Lélek közelségében, az első késztetéseink szerint cselekedve, tudva azt, hogy Istentől erednek. Tanúságomat teszem a Szentlélek ama hatalmáról, hogy vezessen bennünket, hogy óvjon bennünket, és hogy mindig velünk legyen. Jézus Krisztus nevében, ámen.