Tartsd szem előtt: A szent hajlék és az áldozat. Jöjj, kövess engem! – Egyének és családok számára: Ószövetség, 2022 (2021).
Tartsd szem előtt: A szent hajlék és az áldozat. Jöjj, kövess engem! – Egyének és családok számára: Ószövetség, 2022.
Tartsd szem előtt
A szent hajlék és az áldozat
Az Ószövetség olvasása közben néha hosszú szövegrészekkel találkozunk olyan dolgokról, melyek egyértelműen fontosak voltak az Úrnak, ma azonban nem feltétlenül érezzük úgy, hogy közvetlenül vonatkoznának ránk. A 2 Mózes 25–30; 35–40; 3 Mózes 1–9; 16–17 is példák erre. Ezek a fejezetek részletesen leírják Izráel szent hajlékát a pusztában, valamint az ott elvégzendő állatáldozatokat.1 A szent hajlék egy hordozható templom volt, az Úr lakóhelye az Ő népe között.
Az újkori templomaink részben hasonlítanak Izráel szent hajlékára, azonban nem felelnek meg a 2 Mózesben fellelhető leírásnak. Továbbá, mi nem ölünk állatokat a templomainkban – a Szabadító engesztelése bő 2000 éve véget vetett az állatáldozatoknak. Ezen különbségek ellenére nagy értéket hordoz magában az ősi Izráel hódolati formáiról való olvasás, különösen, ha úgy tekintünk rájuk, ahogyan azt Isten népe tette a Mormon könyvében: „Krisztusba vetett hitük megerősítésé[nek]” egy módjaként (Alma 25:16; lásd még Jákób 4:5; Járom 1:11). Amikor megértjük a szent hajlék és az állatáldozatok jelképrendszerét, olyan lelki meglátásokra tehetünk szert, melyek a mi Krisztusba vetett hitünket is erősíteni fogják.
Illusztráció: Izráeliták bárányt hoznak a szent hajlékhoz. Készítette: Robert T. Barrett
A szent hajlék megerősíti a Jézus Krisztusba vetett hitet
Amikor Isten megparancsolta Mózesnek, hogy építsen egy szent hajlékot az izráeliták táborában, annak célját is kijelentette: „hogy ő közöttök lakozzam” (2 Mózes 25:8). A szent hajlékon belül Isten jelenlétét a szövetség ládája jelképezte – egy arannyal borított fa láda, mely tartalmazta Isten és a népe között kötött szövetség írásos feljegyzését (lásd 2 Mózes 25:10–22). A ládát a legszentebb, legbelső helyiségben tartották, amelyet egy fátyol választott el a szent hajlék többi részétől. Ez a fátyol jelképezi az Isten jelenlététől való különválásunkat, melyet a bukás eredményezett.
Mózesen kívül csak egy olyan személyről tudunk, aki beléphetett a „szentek szentjébe” (2 Mózes 26:34): a főpap. A többi paphoz hasonlóan először őt is meg kellett mosni és fel kellett kenni (lásd 2 Mózes 40:12–13), majd a hivatalát jelképező szent ruházatba öltöztetni (lásd 2 Mózes 28). Évente egyszer, az úgynevezett engesztelés napján, a főpap áldozatokat ajánlott fel a nép nevében, mielőtt egymaga belépett volna a szent hajlékba. A fátyolnál tömjént égetett (lásd 3 Mózes 16:12). A mennybe felszálló jóillatú füst jelképezte a nép Istenhez felszálló imáit (lásd Zsoltárok 141:2). Ezután a főpap, kezében az állatáldozat vérével, átlépett a fátyolon és megközelítette Isten trónusát, melyet a szövetség ládája jelképezett (lásd 3 Mózes 16:14–15).
A Jézus Krisztusról való ismereteid és a Mennyei Atya tervében betöltött szerepének tudatában látod-e azt, ahogy a szent hajlék a Szabadítóra mutat? Miként a szent hajlék és a benne lévő láda Isten jelenlétét jelképezte az Ő népe között, Jézus Krisztus maga volt Isten jelenléte az Ő népe között (lásd János 1:14). A főpaphoz hasonlóan Jézus Krisztus a Közbenjáró az Atyaisten és közöttünk. Átlépett a fátyolon, hogy közbenjárjon értünk az Ő saját áldozatának vére által (lásd Zsidók 8–10).
Izráel szent hajlékának bizonyos elemei ismerősnek hangozhatnak számodra, különösen ha már jártál a templomban és részesültél a szertartásaidban. Ahhoz a szentek szentjéhez hasonlóan, mely a szent hajlékban volt, a templom celesztiális terme Isten jelenlétét jelképezi. Ahhoz, hogy oda belépjünk, először meg kell hogy mossanak és fel kell hogy kenjenek minket. Szent ruházatot viselünk. Egy oltárnál imádkozunk, ahonnan az imák felszállnak Istenhez. Végül pedig átlépünk egy fátyolon Isten jelenlétébe.
Talán a legfontosabb hasonlóság az újkori templomok és az ősi szent hajlék között az, hogy helyesen megértve mindkettő megerősíti a Jézus Krisztusba vetett hitünket és hálával tölt el minket az Ő engesztelő áldozatáért. Isten azt akarja, hogy mindegyik gyermeke belépjen az Ő jelenlétébe; azt szeretné, ha a birodalma papnők és „papok birodalma” lenne (2 Mózes 19:6). A bűneink azonban meggátolnak minket abban, hogy elnyerjük ezt az áldást, mert „semmi tisztátalan dolog nem lakhat Istennel” (1 Nefi 10:21). Így az Atyaisten elküldte Jézus Krisztust, a „jövendő javaknak főpapj[át]” (Zsidók 9:11), aki félrevonja nekünk a fátylat, és Isten minden gyermekének hatalmat ad arra, hogy „bizodalommal [járuljon] a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerj[en]” (Zsidók 4:16).
Napjaikban a templomok célja több annál, mint hogy elnyerjük a saját felmagasztosulásunkat. Miután a saját szertartásainkban részesültünk, helyettesként az őseink javára is részesülhetünk szertartásokban. Bizonyos értelemben olyanná válhatunk, mint az ősi főpap – és a Nagy Főpap –, megnyitván az utat másoknak Isten jelenlétébe.
Az áldozathozatal megerősíti a Jézus Krisztusba vetett hitet
Az állatáldozat ősi gyakorlata – mely jóval Mózes törvénye előtt is létezett – erőteljes tanítást ad az engesztelés és megbékélés tantételeiről. A visszaállított evangélium révén tudjuk, hogy Ádám és Éva áldozatot ajánlottak fel, megértették annak jelképes utalását a Szabadító áldozatára, valamint a gyermekeiknek is tanították ezt (lásd Mózes 5:4–12; lásd még 1 Mózes 4:4).
Az állatáldozat jelképrendszere különösen megindító lehetett az ősi Izráel engesztelésnapján (héberül jom kippur). Ezen éves szertartás szükségességét a 3 Mózes 16:30 fejti ki: „Mert ezen a napon engesztelés lesz értetek, hogy megtisztítson titeket; minden bűnötöktől megtisztultok az Úr előtt.” Így Isten jelenléte a nép között maradhatott. Ezt az engesztelést különféle szertartások által végezték el. Az egyikben egy kecskét öltek le felajánlásként a nép bűneiért, majd a főpap bevitte a kecske vérét a szentek szentjébe. Később a főpap egy élő kecskebakra („bűnbakra”) helyezte a kezeit és megvallotta Izráel gyermekeinek bűneit – jelképesen a kecskére téve át ezeket a bűnöket. Ezután a kecskét kiűzték Izráel táborából.
Ebben a szertartásos cselekedetben a kecske Jézus Krisztust jelképezte, amint a bűnös nép helyére lép. A bűn nem engedhető meg Isten jelenlétében. Azonban a bűnösök elpusztítása és kiűzése helyett Isten biztosított egy másik módot: helyettük egy kecskét öltek meg és űztek ki. „Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat” (3 Mózes 16:22).
E szertartásos cselekedetek jelképrendszere rámutatott arra a módra, amelyet Isten biztosított ahhoz, hogy visszahozzon minket az Ő jelenlétébe – vagyis Jézus Krisztusra és az Ő engesztelésére. A Szabadító a „betegséginket viselte…, és fájdalmainkat hordozá”, sőt „mindnyájunk vétkét” is (Ésaiás 53:4, 6). A helyünkbe lépett, az életét adta fizetségül bűneink büntetéséért, majd feltámadása által legyőzte a halált (lásd Móziás 15:8–9). Jézus Krisztus áldozata volt a „nagy és utolsó áldozat; igen, nem ember, sem állat …áldozat[a]”, hanem „egy végtelen és örökkévaló áldozat” (Alma 34:10). Ő volt a beteljesedése mindannak, amire az ősi áldozatok előremutattak.
Ezen okból, miután áldozata beteljesedett, azt mondta: „És vérontást ne ajánljatok fel nekem többé; igen, hagyjatok fel áldozataitokkal… És áldozatul ajánljatok fel nekem megtört szívet és töredelmes lelket” (3 Nefi 9:19–20).
Így hát amikor az Ószövetségben az áldozatokról és a szent hajlékról (vagy később a templomról) találsz szövegrészeket – és sok ilyen lesz –, emlékezz arra, miszerint mindezek elsődleges célja az, hogy megerősítsék a Messiásba, Jézus Krisztusba vetett hitedet. Engedd, hogy a szíved és az elméd Őhozzá forduljon. Gondolkodj el azon, mit tett Ő azért, hogy visszahozzon téged Isten jelenlétébe – és te mit fogsz tenni azért, hogy kövesd Őt.