1 És lőn, hogy ugyanabban az évben háború kezdődött a nefiták és a lámániták között. És noha még fiatal voltam, nagy volt termetem; Nefi népe tehát engem nevezett meg, hogy vezetőjük, vagyis seregeik vezetője legyek.

2 Lőn tehát, hogy tizenhatodik évemben a nefiták egy serege élén elmentem a lámániták ellen; tehát háromszázhuszonhat év telt el.

3 És lőn, hogy a háromszázhuszonhetedik évben a lámániták olyan rendkívül nagy erővel törtek ránk, hogy megfélemlítették a seregeimet; azok tehát nem voltak hajlandók harcolni, és elkezdtek visszavonulni az északi országrészek felé.

4 És lőn, hogy Angola városához érkeztünk, és elfoglaltuk a várost, és előkészületeket tettünk, hogy megvédjük magunkat a lámániták ellen. És lőn, hogy teljes erőnkkel megerősítettük a várost; de minden megerősítésünk ellenére a lámániták ránk törtek és kiűztek minket a városból.

5 És Dávid földjéről is kiűztek minket.

6 Akkor mi tovább vonultunk és Józsué földjére értünk, mely a nyugati határban volt a tengerpartnál.

7 És lőn, hogy amilyen gyorsan csak lehetett, összegyűjtöttük népünket, hogy egyetlen csoportba összevonjuk őket.

8 De íme, az ország tele volt rablókkal és lámánitákkal; és a népem felett függő nagy pusztítás ellenére nem bánták meg gonosz tetteiket; és így szerte az egész vidéken elterjedt a nefiták és a lámániták részéről is a vérontás és az öldöklés; és szerte az egész vidéken teljes volt a lázadás.

9 És most, a lámánitáknak volt egy királya, akinek Áron volt a neve; és ő ellenünk jött egy negyvennégyezres sereggel. És íme, én negyvenkétezerrel ellenálltam neki. És lőn, hogy megvertem őt a seregemmel, és ő elmenekült előlem. És íme, mindez megtörtént, és háromszázharminc év telt el.

10 És lőn, hogy a nefiták kezdték megbánni a gonoszságukat, és siránkozni kezdtek, ahogyan azt Sámuel, a próféta megjövendölte vala; mert íme, az országban lévő tolvajok, és rablók, és gyilkosok, és a varázslómesterkedés és boszorkányság miatt senki nem tudta megtartani azt, ami a sajátja volt.

11 Így nagy gyász és siránkozás kezdődött ezen dolgok miatt az egész országban, különösen Nefi népe között.

12 És lőn, hogy amikor én, Mormon, láttam gyászukat és siránkozásukat, valamint bánatukat az Úr előtt, örvendezni kezdett bennem a szívem, mivel ismertem az Úr irgalmasságát és hosszútűrését, azt feltételeztem tehát, hogy irgalmas lesz hozzájuk, és így majd ismét igazlelkű néppé lesznek.

13 De íme, hiábavaló volt az örömöm, mert nem bűnbánatra vezető volt a bánatuk, Isten jósága miatt; hanem inkább az elkárhozottak bánata volt ez, mivel az Úr nem mindig engedi meg nekik, hogy a bűnben boldogok legyenek.

14 És nem jöttek Jézushoz megtört szívvel és töredelmes lélekkel, hanem átkozták Istent, és meg akartak halni. Mindazonáltal karddal küzdöttek az életükért.

15 És lőn, hogy ismét visszatért hozzám bánatom, és láttam, hogy a kegyelem napja elmúlt számukra, fizikailag és lelkileg is; mert ezrek levágását láttam, amint nyíltan fellázadtak Istenük ellen, és mint ganéjt felhalmozták őket azon föld színén. És így háromszáznegyvennégy év telt el.

16 És lőn, hogy a háromszáznegyvenötödik évben a nefiták menekülni kezdtek a lámániták elől; és mielőtt visszavonulásukban megállhattak volna, addig üldözték őket, míg Jáson földjére nem értek.

17 És most, Jáson városa pedig közel volt ahhoz a földhöz, ahol Ammáron annak előtte elrejtette az Úrnak a feljegyzéseket, hogy el ne pusztuljanak. És íme, Ammáron szavai szerint elmentem és magamhoz vettem Nefi lemezeit, és Ammáron szavai szerint feljegyzést készítettem.

18 És Nefi lemezein készítettem teljes beszámolót a gonoszságukról és az utálatosságaikról, de tartózkodtam attól, hogy ezen lemezeken teljes beszámolót készítsek a gonoszságukról és az utálatosságaikról, mert íme, azóta szemeim előtt van gonoszságuk és utálatosságaik állandó látványa, mióta képes vagyok megfigyelni az emberek útjait.

19 És jaj nekem gonoszságuk miatt; mert életem minden napján bánat töltötte el szívemet a gonoszságuk miatt; mindazonáltal tudom, hogy az utolsó napon felemeltetem.

20 És lőn, hogy ebben az évben újra vadászni és űzni kezdték Nefi népét. És lőn, hogy addig űztek minket, míg észak felé arra a földre nem értünk, melyet Sémnek neveztek.

21 És lőn, hogy megerősítettük Sém városát, és amennyire csak lehetséges volt, összegyűjtöttük népünket, hogy talán megmenthessük őket a pusztulástól.

22 És lőn, hogy a háromszáznegyvenhatodik évben ismét támadni kezdtek minket.

23 És lőn, hogy szóltam népemhez, és nagy erőkifejtéssel arra serkentettem őket, hogy merészen álljanak ellen a lámánitáknak, és harcoljanak asszonyaikért, és gyermekeikért, és házaikért és otthonaikért.

24 És szavaim valamennyire életerőre serkentették őket, olyannyira, hogy nem menekültek el a lámániták elől, hanem merészen ellenálltak nekik.

25 És lőn, hogy mi egy harmincezres sereggel hadakoztunk egy ötvenezres sereggel szemben. És lőn, hogy olyan szilárdan álltunk ellen nekik, hogy elmenekültek előlünk.

26 És lőn, hogy amikor elmenekültek, seregeinkkel üldözőbe vettük őket, és ismét megütköztünk velük és megvertük őket; mindazonáltal nem volt velünk az Úr ereje; igen, magunkra hagyattunk, és az Úr Lelke nem lakozott bennünk; olyan gyengékké lettünk tehát, mint a testvéreink.

27 És népem ezen nagy balsorsa miatt, gonoszságuk és utálatosságaik miatt kesergett a szívem. De íme, addig mentünk a lámániták és Gadianton rablói ellen, amíg ismét birtokba nem vettük örökségünk földjeit.

28 És háromszáznegyvenkilenc év múlt el. És a háromszázötvenedik évben egyességet kötöttünk a lámánitákkal és Gadianton rablóival, melyben megosztottuk örökségünk földjeit.

29 És a lámániták nekünk adták az északi földet, igen, egészen addig a keskeny földsávig, mely a déli földre vezetett. És mi a lámánitáknak adtuk az egész déli földet.