Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Ki ösztönöz téged arra, hogy az evangélium szerint élj?
A szerző Tajvanról, Tajpejből származik.
Amikor rájöttem, hogy másokra támaszkodom a bizonyságom megerősítéséért, úgy döntöttem, hogy a Szabadítóval való személyes kapcsolatomra kell összpontosítanom.
Amikor elkezdtem az első egyetemi félévemet az Amerikai Egyesült Államokban, nagyon izgatott voltam. Immár sok egyháztaggal jártam egy iskolába, és azelőtt még soha nem vett körül ilyen sok korombeli ember, aki ugyanabban hittek, mint én! Arra számítottam, hogy mindannyiunknak ugyanolyan mércéi lesznek, és majd segítünk egymásnak lelkileg és szellemileg fejlődni.
Meglepődtem azonban, amikor az elvárásaim nem mindenben teljesültek.
Otthon, Tajvanon mindig úgy tűnt, hogy az egyháztagok komolyan veszik az evangéliumot. Soha nem szalasztották el a lehetőséget, hogy Jézus Krisztushoz kapcsolódjanak, ahogy én sem. Ott minden hónapban eljártam a templomba a húgommal (aki mindig arra ösztönzött, hogy menjek), soha nem hagytam ki az egyházi gyűléseket (köszönhetően a szüleimnek), és mindig igyekeztem olyan döntéseket hozni, amelyek által kapcsolatban maradtam a Lélekkel, ahogy azt a körülöttem lévők is tették.
Az egyetemen azonban – bár senki nem szegte meg szándékosan a parancsolatokat – mintha némelyek számára az evangélium hátrébb szorult volna a teendőik listáján. Néhányan olyan döntéseket hoztak, amelyek a világ és az evangélium határán billegtek. Mivel először éltem önálló életet, sok elfoglaltságom lett, és magával ragadott mindaz, amit a körülöttem lévők csináltak. Hamarosan láttam, milyen könnyű a körülöttünk lévő világ befolyása alá kerülni, amikor nem soroljuk előre az evangéliumot.
Lelki lendületem újraindítása
Amikor körülöttem a barátaim olyan döntéseket hoztak, amelyek nem mindig ütötték meg az evangéliumi mércéket, azon kezdtem tűnődni, hogy vajon én élek-e túl lelki módon. Azon tűnődtem, hogy talán én vagyok a különc – hogy talán túl komolyan veszem az evangéliumot. Elkezdtem magányosnak érezni magam, különösen istentiszteleten. Kísértést éreztem, hogy változtassak a mércéimen, és így illeszkedjek be a környezetembe.
Azonban nagyjából ebben az időszakban Russell M. Nelson elnök egy erőteljes üzenetet osztott meg az általános konferencián:
„Soha nem volt még a jelenleginél nagyobb szükségünk pozitív lelki lendületre… A lelki lendület segíthet kiállnunk az ellenség kérlelhetetlen, elvetemült támadásait, és meghiúsítani az arra irányuló erőfeszítéseit, hogy szétmállassza a személyes lelki alapunkat.
[A]zt szorgalmazom, hogy lépjetek rá a szövetség ösvényére, és maradjatok ott. Tapasztaljátok meg a naponta tartott bűnbánat örömét. Tanuljatok Istenről és arról, Ő hogyan munkálkodik. Keressétek a csodákat és számítsatok rájuk. […]
Megígérem nektek, hogy amikor e törekvések szerint cselekedtek, képesek lesztek megnövekedett lendülettel haladni előre a szövetség ösvényén, bármilyen akadályokkal is szembesüljetek.”
Ekkor esett le!
Engem mindaddig jobban érdekelt, hogy mit csinálnak mások, mint a saját személyes kapcsolatom a Szabadítóval! Ráébredtem arra is, hogy miközben az egyetemem pont egy templom szomszédságában van, még nem is jártam benne! Az is világossá vált, hogy Tajvanon is milyen nagyon másokra támaszkodtam a lelkiségem befolyásolásában.
El kellett végeznem az ahhoz szükséges munkát, hogy újraindítsam a lelki lendületemet, és Krisztusra összpontosítsak – hogy Ő legyen a legfőbb ösztönzőm az evangéliuma megélésében.
Ösztönzésre lelni a Szabadítóra összpontosítva
Elkezdtem véghez vinni néhány változtatást.
Még ha egyes napokon nem is éreztem késztetést arra, hogy elmenjek istentiszteletre vagy a templomba, vagy lelki dolgot tegyek, mégis úgy döntöttem, hogy megteszem és a Szabadítómra összpontosítok. Nem számított, hogy mit csinál mindenki más.
A világ könnyűvé teszi, hogy magától értetődőnek vegyük az evangélium áldásait, de amikor Őrá összpontosítok, akkor belegondolok mindabba, ami a leginkább számít.
Ahelyett, hogy belesüppednék a magányba és arra összpontosítanánk, hogy miben tér el az életvitelünk, most inkább mások felé fordulok. Igyekszem barátokat szerezni, és megfigyelni, hogy milyen építő módon érintkezem velük, ami lehet például egy egyszerű mosoly vagy egy kedves beszélgetés.
Már nem hasonlítgatom a tanítványságomat másokéhoz. Ehelyett a lelki szokásaim következetes megtartására és a Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal való kapcsolatom megerősítésére összpontosítok. Amikor a fontossági sorrendemben előre helyezem az Őhozzájuk fűződő kapcsolatomat, akkor felidézem, hogy Ők mennyire tökéletesen szeretnek mindegyikünket, ez pedig eszembe juttatja, hogy éppen úgy kegyelemteljesen forduljak mások felé, ahogyan Ők is fordulnak felém.
Nelson elnök a következőkre kért bennünket: „[V]egyétek kézbe a saját bizonyságotokat Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról. Dolgozzatok meg érte. Ápoljátok, hogy növekedjen. Tápláljátok igazsággal. […] Amint az első helyre rangsoroljátok a Jézus Krisztusról való bizonyságotok folyamatos erősítését, figyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.”
A világ könnyűvé teszi azt, hogy az ember félvállról vegye a tanítványi mivoltát, különösen akkor, amikor fiatal felnőttként először áll a saját lábán. Én azonban arra biztatlak, hogy fogadd el a prófétánk ezen meghívását, és erősítsd meg a hitbéli alapodat Jézus Krisztusban.
Ha Őt rangsorolom előre, az segít egyre haladnom előre a szövetség ösvényén.