Az igazság megmarad

D. Todd Christofferson elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Egy est D. Todd Christofferson elderrel

Az EOSZ hitoktatóihoz intézett beszéd • 2018. január 26. • Salt Lake Tabernákulum

Köszönöm Mennyei Atyámnak a kiváltságot, hogy ma este veletek lehetek. Hálás vagyok Kim B. Clark elderért és Chad H. Webb testvérért. Mély csodálatot érzek mindazok iránt, akiket ma este megemlítettek vagy akik a nyomtatott programban szerepelnek. Mélységes hálát érzek az Egyházi Oktatási Szervezet és az ifjúsági és felsőfokú hitoktatás iránt. Csodálom mindazokat, akik szolgálnak: a munkatársakat, az önkénteseket, mindazokat, akik bármivel is hozzájárulnak. Hiszem, hogy az általatok nyújtott szolgálat talán a legnagyszerűbb szolgálat, melyet az egyház a tagjainak adhat, különösen a felnövekvő nemzedéknek, és hálával tartozom nektek.

Ma este az igazságról szeretnék szólni hozzátok. Az Egyházi Oktatási Szervezet elkötelezetten igyekszik, hogy tanítsa és tanulói elméjébe vésse az igazságot, különösen azokat a legkiemelkedőbb és legalapvetőbb igazságokat, melyek az örök élet alapjai. Mindig is fontos volt, hogy ne csupán tanítsuk, de meg is védjük az igazságot, s korunkban ennek szükségessége egyre növekszik.

Mindnyájan emlékszünk a párbeszédre, mikor Jézust Pilátus elé hozták kihallgatásra, Ő pedig kijelentette, hogy azért jött a világra, hogy „bizonyságot tegye[n] az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való – mondta Jézus –, hallgat az én szómra.”¹ Pilátus, kellő cinizmussal a hangjában, így felelt: „Micsoda az igazság?”² Ezt nyilvánvalóan költői kérdésnek szánta. Talán nem hitte, hogy létezik igazság, de az is lehet, hogy egy politikai játszmákkal teli élettel a háta mögött már teljesen feladta, hogy valaha is ráakadna a valódi igazságra. Kérdése mindezek ellenére megalapozott és elgondolkodtató.

Az utolsó vacsora során elmondott nagyszerű közbenjáró imájában az Úr tanúságot tett arról, hogy az Atya igéje igazság.³ Kijelentette, hogy a Szent Lélek általi közlés vagy bizonyság igaz, és hogy „az igazság örökkön-örökké megmarad”⁴. Mind az Atyáról, mind pedig a Fiúról kinyilvánították, hogy „telve van kegyelemmel és igazsággal”⁵. Az igazságnak talán a lehető legtömörebb meghatározását a Szabadító kinyilatkoztatás által Joseph Smith prófétának adta: „az igazság a dolgok ismerete úgy, ahogy azok vannak, és ahogy azok voltak, és ahogy azok el fognak jönni”⁶.

És bár ez a meghatározás egyértelmű, mégis érzékelteti, hogy isteni segítség hiányában a halandó ember nem tudja igazán átfogóan felfogni az igazságot. Chauncey C. Riddle, a BYU nyugalmazott professzora így magyarázta ezt:

„Egyetlen halandó lény sem rendelkezhet többel, mint mindössze egy apró töredékével az igazságnak arra vonatkozóan, ahogy a dolgok vannak és voltak és lesznek. És mivel mi a kapcsolatok tükrében értünk meg dolgokat, halandókként még [az igazságnak] ezt az ismert töredékét sem tudjuk annak teljességében megérteni, hiszen a töredék úgy nyeri el teljes jelentőségét, ha minden máshoz is kapcsolódik, valamint minden más múltjához, [jelenéhez] és jövőjéhez is.

Az igazságot tehát teljességgel csak az istenek érthetik meg, akik mindentudók, és akik látnak és ismernek minden múltbéli, jelenkori és jövőbeni dolgot.”⁷

Riddle professzor továbbá megjegyzi:

„Atyánk, hogy megmentse az emberiséget az igazság felismerésének eme korlátozott képességétől, megadta nekünk Szabadítónkat, Jézus Krisztust, valamint a Szentlelket. Szabadítónk minden e világra született férfinak és nőnek megadja Krisztus világosságát, mely által megkülönböztethetik a jót a gonosztól. […] Ha egy ember elnyeri és szereti Krisztus világosságát, és szokásává válik, hogy használja is azt a jó és a gonosz megkülönböztetésére, akkor készen áll majd arra, hogy elnyerje a Szentlélek tanúbizonyságát. […] [A szentlélek ajándékával] rendelkező személy pedig jogosult a Szentlélek állandó társaságára. Aki pedig rendelkezik ezzel az állandó társasággal, hozzáfér minden igazsághoz. »És a Szentlélek hatalma által minden dolgot illetően tudhatjátok az igazat« [Moróni 10:5].”⁸

A Szabadító meg is erősítette ezt az utolsó vacsora során tett kijelentésével: „De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.”⁹ Joseph Smithhez szólva pedig ezt tette hozzá: „Aki betartja a parancsolatai[ma]t, igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud.”¹⁰

Az igazság kapcsán az első dolog tehát, melyet meg kell értenünk, az, hogy isteni segítség szükséges bármiféle jelentősebb mértékű igazság ismeretéhez – akár Krisztus világosságán, akár a Szentlélek segítségén keresztül. Mivel korlátozott halandó képességekkel és forrásokkal rendelkezünk, ha nem kapunk kinyilatkoztatás általi segítséget, egyszerűen nem tehetünk szert átfogó megértésre a dolgokat illetően, ahogy azok vannak, voltak és lesznek, valamint arra vonatkozóan, hogy hogyan kapcsolódik egy adott dolog minden máshoz, ahogy az volt, van vagy lesz.

Az Úr mégis azt tanácsolta Joseph Smith prófétának, hogy „tanulmányozz[on] és tanulj[on], és ismerkedje[n] meg minden jó könyvvel, és nyelvezettel, nyelvvel, és néppel”¹¹. Ugyanezt a tanácsot kiterjeszti mindannyiunkra: „keressétek ki a legjobb könyvekből a bölcsesség szavait [vagy mondhatnánk, „az igazságot”]; törekedjetek a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is”¹². Ezt pedig, az Úr szavai szerint, „szorgalmasan” kell tennünk.¹³ A tőlünk telhető legtöbbet kell adnunk, ez pedig magában foglalja a hit gyakorlását – buzgón kérve, keresve és kopogtatva, hogy megnyittasson számunkra az Istentől jövő igazság és világosság.¹⁴ Ez az elmélyült tanulás, melyről Clark elder szólt ma este.

Hiszem azt, hogy a legtöbb – vagy talán minden – igazság, melyet felfedezhetünk, isteni segítség által jön, akár felismerjük, akár nem. Krisztus világosságáról, vagyis Krisztus Lelkéről írva Boyd K. Packer elnök ezt jegyezte meg:

„Krisztus Lelke megvilágosíthatja a feltalálót, a tudóst, a festőt, a szobrászt, a zeneszerzőt, az előadót, az építészt, a szerzőt, hogy nagyszerű, sőt, akár sugalmazott műveket hozzanak létre az egész emberiség áldására és javára.

Ez a Lélek ösztönözheti a mezőn dolgozó földművest és a halászt a hajón. Sugalmazhatja az osztályteremben a tanárt, a tanítást végző misszionáriust. Sugalmazhatja a figyelő diákot. És ami a legfontosabb: sugalmazhatja a férjet és a feleséget, az apát és az anyát.”¹⁵

Nekünk különösképpen elég alázatosnak és realistának kellene lennünk ahhoz, hogy elismerjük, hogy nem csupán a szabadítás jön kegyelem által, „mindaz után, amit meg tudunk tenni”, de az igazság megértése is hasonlóan kegyelem által adatik, „mindaz után, amit meg tudunk tenni”.¹⁶ „Mert az Úr szava igazság, és ami igazság, az világosság, és ami világosság, az Lélek, méghozzá Jézus Krisztus Lelke.”¹⁷

Most pedig a Szabadító kijelentésével folytatom: „az igazság örökkön-örökké megmarad”¹⁸. A Tan és szövetségek 93. szakaszában az Úr kijelenti: „Minden igazság független abban a szférában, amelybe Isten elhelyezte, hogy magától cselekedjen, miként minden intelligencia is; különben nincs létezés.”¹⁹ Én ezt úgy értelmezem, hogy minden igazság, ideértve azt az igazságot is, mely jelenlegi szféránkat irányítja, függetlenül és különállóan létezik. Nincs rá hatással az én nézőpontom vagy a ti véleményetek. Független bármilyen rá gyakorolt erőfeszítéstől, hogy az irányítsa vagy megváltoztassa. Nem lehet semmilyen formában befolyásolni. Ez egy állandó valóság.

A Szabadító azt mondta, hogy az igazság ezen állandó valósága nélkül „nincs létezés”²⁰. És úgy hiszem, erre gondolt Lehi is, amikor ezt tanította:

„[H]a azt mondjátok, hogy nincs törvény [a törvény szót itt az igazság szinonimájaként használva, mely igazság »független abban a szférában, amelybe Isten elhelyezte«], azt is mondhatjátok, hogy nincs bűn [a bűn a törvénynek való engedetlenség]. Ha azt mondjátok, hogy nincs bűn, azt is mondhatjátok, hogy nincs igazlelkűség [az igazlelkűség a törvénynek való engedelmesség; más szóval, törvény, vagyis igazság nélkül nincs minek engedelmeskedni vagy ellenszegülni]. És ha nincs igazlelkűség, nincs boldogság [a boldogság az igazlelkűség eredménye]. És ha nincs igazlelkűség, sem boldogság, nincs büntetés, sem nyomorúság [a büntetés és a nyomorúság a bűn következményei]. És ha ezek a dolgok nincsenek, nincs Isten. És ha nincs Isten, mi nem vagyunk, sem a föld; mert nem lehetett volna a dolgok megteremtése, sem ami cselekedjen, sem amivel cselekedjenek; tehát minden dolognak el kellett volna tűnnie.”²¹

Ezek által tehát tudjuk, hogy az igazság létezik; hogy egy állandó és megváltoztathatatlan valóságot jelképez; hogy segítség nélkül a halandók által felfogható igazság mértéke viszonylag kicsi; hogy az isteni kinyilatkoztatás segítségére támaszkodva tudhatjuk meg „minden dolgot illetően… az igazat”²²; és hogy mi és Isten is az igazságtól függően tudunk csak cselekedni és alkotni, „különben nincs létezés”²³. Máshol továbbá azt is megtanuljuk, hogy az igazság nem ütközik az igazsággal, hanem inkább minden igazság egy nagy egységként körülhatárolható.

Hol állunk hát mi napjaink világában, amint igyekszünk az igazságot – különösen a lelki igazságot – tanítani és megerősíteni?

A világ nagy részén a relativista gondolkodásmód vált az uralkodó filozófiává. A relativizmus alatt azt a nézetet értem, hogy az etikai vagy erkölcsi igazságok viszonylagosak, hogy az azokat valló személyek hozzáállásától és érzéseitől függnek, valamint hogy senki sem ítélheti meg egy másik személy „igazságának” érvényességét. Sokat hallani manapság az „én igazságomról” és az „ő igazságáról”. Ezt a fajta gondolkodást jellemzi David Brooks újságíró a Notre Dame szociológusa, Christian Smith és társai által írt Lost in Transition című könyvről szóló kritikájában. Brooks ezt írja:

„Az alapvető kiindulási pont, melyhez [Smith interjúalanyainak legtöbbje] újra és újra visszatért, az, hogy az erkölcsi választás csupán egyéni ízlés dolga. »Magánügy – hangzott a jellemző válasz. – Teljességgel az egyén döntése. Mi jogon szólnék bele?«

A tekintély vak tiszteletét elutasítva sok fiatal az ellenkező végletbe esett, [mondván]: »Azt tenném, amiről úgy gondolom, boldoggá tenne, vagy jó érzésekkel töltene el. Csakis a belülről fakadó érzéseim által tudhatom, mit tegyek.«

Sokan igen könnyen beszéltek erkölcsi érzéseikről, ám vonakodtak ezeket az érzéseket bármilyen tágabb gondolkodásmódhoz kapcsolni egy közös erkölcsi keretre vagy kötelezettségre vonatkozóan. Amint egyikük megfogalmazta: »Szóval, szerintem attól lesz valami helyes, hogy mit is érzek afelől. De különböző emberek különbözőképpen éreznek, szóval senki más nevében nem nyilatkozhatok, hogy mi a helyes és a helytelen«.”²⁴

Úgy gondolom, ti is egyetértetek azzal, hogy az erkölcsi relativizmus egyre nagyobb teret nyer napjainkban. A „Ne ítélkezz!” a beszéd és a viselkedés szinte megtámadhatatlan normájává vált. Valójában azonban mindannyian ítélkezünk azt illetően, hogy mi helyes és helytelen, és nemcsak magunkra, de a körülöttünk lévő emberekre és társadalomra vonatkozóan is. A törvények és a törvényrendszerek, még a politikai rendszerek is, az erkölcsi értékek és vélt igazságok megtestesítői. Egy plurális társadalomban vitatkozhatunk azon, hogy mely értékeket kellene törvényekkel vagy szabályokkal védelmezni, és hogy mi helyes vagy helytelen vagy igaz, de végül úgyis egyvalaki vagy egy csoport igazságról alkotott nézete lesz a mérvadó bármely ügy tekintetében, és mindenki mást az kötelez.

Ha rendet és igazságot szeretnénk a társadalomban, akkor az erkölcsi relativizmus egész egyszerűen nem működik. Lehet a gyilkosság helytelen a legtöbb ember számára, de helyes néhány esetében? A tolvaj megtarthatja, amit ellopott, és tovább lophat csak azért, mert ő úgy hiszi, a rablás helyes számára, különösen mivel hátrányos körülmények között nőtt fel? Vagy hogy valami aktuális témát említsek, joga van a férfinak ahhoz, hogy szexuálisan zaklasson egy nőt azért, mert ezt összhangban találja a saját jóról és rosszról alkotott véleményével?

„Nos – mondhatná valaki –, te olyan dolgokról beszélsz, melyek általánosan helytelennek számítanak. Vannak olyan önmagukban létező értékek, melyek részei az emberi létnek, és amelyek a gyilkosság, az erőszak, a lopás és más olyan tettek elleni törvények alapjául szolgálnak, amik ártanak az embernek és megzavarják a boldogságra való törvény adta törekvését. Ezek alapvető és egyetemes emberi jogok, melyek minden velük szemben álló egyéni jogot felülírnak. Az erkölcsi relativizmus csupán ezen elismert emberi jogokon túl érvényesül, ahol minden egyén meghatározhatja saját maga számára, hogy mi a helyes és helytelen.” Ez a fajta érvelés viszont rámutat, hogy valóban léteznek erkölcsi állandók – hívjuk őket egyetemes emberi jogoknak vagy bármi másnak. Néhány igazság és erkölcsi elgondolás azért bizton létezik a személyes hóbortoktól vagy nézőpontoktól függetlenül is. A vita tárgya lényegében mindössze az, hogy mik is ezek és meddig terjednek. Amire erkölcsi relativizmusként utalunk, az valójában a türelmet illető folyamatos vita: Milyen tetteket és különbségeket tűrjünk el a társadalomban és az emberi kapcsolatokban?

Feladatunk – mely egyre sürgetőbb jelen környezetünkben –, hogy az erkölcsi elgondolások igazságát tanítsuk: hogy mik ezek és meddig terjednek. Bármilyen témában, bármilyen forrásból eredő igazságot nagyra becsülünk, ám az örökkévaló igazságra – különösen az élet jelentésére és céljára és irányítására vonatkozóan – Istentől jövőként kell szert tennünk Az erkölcsi relativisták általában nem látják Isten szerepét vagy fontosságát ebben a párbeszédben, és jellemzően még az Ő létezésében is kétkednek. Igazán kellemetlen lenne számukra, ha Isten valóban létezne, hát még ha szólna is az emberhez! Csak akkor lehet az igazságról mint relatív tényezőről gondolkodni, ha Isten nincs a képben.

A Pew Research nemrég azt közölte, hogy az amerikaiak többsége (56 százalék) most először úgy véli, hogy nem szükséges vallási hittel rendelkezni ahhoz, hogy valaki jó ember legyen. „»Isten nem előfeltétele a helyes értékeknek és az erkölcsösségnek« mondta Greg Smith, a Pew kutatásért felelős társigazgatója a kutatási eredményekkel kapcsolatos írásában.”²⁵

Abban biztosan egyetértünk, hogy azok, akik ateisták vagy nem vallanak semmilyen vallási hovatartozást vagy nézetet, ők is lehetnek jó és jellemes emberek, és legtöbbször azok is. Ám abban nem értünk egyet, hogy mindez Isten nélkül történik. Ahogy korábban is mondtam, akár tetszik valakinek, akár nem, akár elhiszi, akár nem, vagy akár tudatában van, akár nem, attól még eltölti őt Krisztus világossága, és ezáltal rendelkezik a helyest és helytelent megkülönböztető józan ésszel, melyre néha lelkiismeretként utalunk. A Szabadító ezt mondta: „[É]n vagyok az igaz világosság, amely minden embert megvilágosít, aki a világra jön”²⁶. Továbbá ezt is olvashatjuk: „És a Lélek világosságot ad minden embernek, aki a világra jön; és a Lélek minden olyan embert megvilágosít, szerte a világon, aki hallgat a Lélek hangjára.”²⁷

Boyd K. Packer elnök a korábban idézett cikkben ezt tanította:

„Nemzettől, hitvallástól és bőrszíntől függetlenül minden férfiban, nőben és gyermekben – mindenkiben, nem számít, hol él, miben hisz vagy mit tesz – ott van Krisztus múlhatatlan világossága. Ebben az értelemben minden ember egyformának teremtetett. Az, hogy Krisztus világossága mindenkiben jelen van, annak bizonysága, hogy Isten nem személyválogató (lásd T&Sz 1:35). Ő mindenkire egyformán ráruházza Krisztus világosságát.”²⁸

Lehi is Krisztus világosságára gondolt, mely minden halandóban jelen van, amikor kijelentette: „És elegendő utasítást kaptak az emberek, hogy különbséget tegyenek jó és gonosz között. […] És mivel megváltják őket a bukástól, mindörökre szabadok lesznek, felismervén a jót a gonosztól”²⁹. Mormon így buzdított: „[S]zorgalmasan kutassatok Krisztus világosságánál, hogy különbséget tehessetek jó és gonosz között; és ha minden jó dolgot megragadtok, és nem kárhoztatjátok ezeket, akkor biztosan Krisztus gyermekei lesztek.”³⁰

Az erkölcsi relativizmus valós károkat okoz, mivel a lelkiismeret gyengítésére törekszik. A lelkiismeret, ha felismerjük és követjük, még több világossághoz és igazsághoz vezet majd. A lelkiismeret figyelmen kívül hagyása vagy elfojtása azonban nyilvánvalóan az igazságtól és világosságtól távolra viszi az embert, a tagadás, a hibák és a megbánás felé. Ha úgy teszünk, mintha nem létezne állandó és tárgyilagos igazság, azzal mindössze a felelősség és a számadás alól próbálunk kibújni. Ez pedig nem vezet boldogsághoz.

Az austini Texasi Egyetem kormányzat és filozófia professzora, J. Budziszewski húsz évvel ezelőtt írt egy érdekes cikket a katolikus First Things újságnak, A lelkiismeret bosszúja címmel. Ebben a lelkiismeretről a természetes törvény részeként beszélt, „mely törvény minden egyes emberi lény szívébe van vésve.” Természetesen mi ugyanezt Krisztus világosságaként jellemeznénk. Megfigyelései a lelkiismeret elfojtására tett próbálkozásokról mindenesetre jó meglátásokat tartalmaznak.

Azt írta, hogy „a lényegi alapelvekről [mint például a tízparancsolatban megtestesülőkről] való ismeretünk kitörölhetetlen. Ezek azok a törvények, melyeket nem tudunk nem ismerni.”³¹ Az erkölcsi relativizmus tagadja ezen lényegi alapelvek létezését, vagy ha léteznek is, tagadja, hogy mindenki számára helyesek lennének. Az erkölcsi realizmus azt hangoztatja, hogy bár valójában nem ismerjük az igazságot, ám őszintén keressük azt, megtéve minden tőlünk telhetőt, mintha a ködös éjszakában próbálnánk tájékozódni. Budziszewski kijelenti: „Ennél mi okosabbak vagyunk; nem a tőlünk telhető legjobbat tesszük. […] Általánosságban véve tudjuk, mi a helyes és mi a helytelen, ám azt kívánjuk, bár ne tudnánk! Pusztán úgy teszünk, mintha keresnénk az igazságot – mert így megtehetjük és jóváhagyhatjuk azt, ami helytelen, illetve elnyomhatjuk a bűntudatunkat a múltban elkövetett helytelen vétkekért. […] [P]usztulásunk nem az erkölcsi tudatlanságnak, inkább az erkölcsi elfojtásnak az eredménye. Nem képzetlenek vagyunk, inkább »tagadásban« élünk. Nem az a baj, hogy nincs erkölcsi tudásunk; a baj az, hogy elnyomjuk magunkban.”³²

Amit Alma „lelkiismeret-furdalásként” ³³ jellemez fiának, Koriántonnak, az valós, és Budziszewski rámutat, hogy a lelkiismeret elfojtására vagy a bűntudat enyhítésére tett próbálkozások a bűnbánat hiányában végül mind kudarcba fulladnak. Látjuk ezt azokban, akik úgy tesznek, mintha az általuk helytelenként ismert dolog nem is lenne helytelen. Akár szándékosan is elkövetik újra és újra ugyanazt a bűnt, hogy ezáltal megpróbálják kizárni a lelkiismeret hangját. Néhányan a folyamatos figyelemelterelést keresik azáltal, hogy belemerülnek a közösségi médiába, a videojátékokba vagy a fülükben állandóan szóló zenébe, csak hogy elkerüljenek bármely olyan csendes pillanatot, amikor megszólalhatna a lelkiismeret. Látjuk ezt olyan észszerűsítésekben, melyek végtelennek tűnnek – mind számukban, mind leleményességükben. Budziszewski ezt idézi: „Bebeszélem magamnak, hogy a [házasságon kívüli] szex nem gond, mert úgyis elveszem majd a partneremet, mert azt akarom, hogy elvegyen majd a partnerem, vagy mert látnom kell, hogy boldogok lennénk-e, ha összeházasodunk, …[vagy azt, hogy] »nincs szükségünk papírra, hiszen szeretjük egymást«. Ezzel természetesen azt sugallva, hogy [azok, akik akarják, vagy] akiknek szükségük van a papírra, [nyilvánvalóan] nem szeretnek őszintén.”³⁴

A megjátszás, a figyelemelterelés és az észszerűsítés mellett az emberek másokat is megpróbálhatnak bevonni a bűnös cselekedetbe, hogy ezáltal igazolják magukat. Ők „nem magányosan követnek el bűnt; ők toboroznak.”³⁵ Mondhatnánk, hogy Sátán a legfőbb toborzó, „mert ő arra törekszik, hogy minden ember olyan nyomorult lehessen, mint ő maga”³⁶. A legaggasztóbbak azok, akik váltig állítják, hogy „a társadalmat át kell formálni, hogy ne álljon többé szörnyű ítélet alatt. Így hát megváltoztatják a törvényeket, beszivárognak az iskolákba, és erőszakos szociális-jóléti bürokráciákat hoznak létre.”³⁷ Ésaiás helyesen így figyelmeztetett: „Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!”³⁸

Budziszewski tehát arra a következtetésre jut, hogy a lelkiismeret hatalmas erőinek elfojtására és a bűntudat észszerűsítésére irányuló erőfeszítéseink azok, amik a társadalmat egyre inkább az erkölcsi szakadék mélységeibe sodorják.³⁹ Hozzátenném, hogy ez áll annak a dühnek a hátterében is, mely egyre inkább előtör a társadalmi elveket és normákat említő bármiféle beszélgetéskezdeményezés során.

Nikodémushoz szólva Jézus ezt mondta:

„[A] világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának.

Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek;

A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.”⁴⁰

A lelkiismeret elfojtására tett próbálkozások nem csupán hiábavalóak, de ha az emberek a maguk valódi fényében értenék meg a dolgokat, még csak megpróbálni se akarná senki. Beszédem elején említettem, hogy mit tanított Lehi a büntetés és a nyomorúság elkerülésére tett kísérletről, mégpedig a bűn valóságának tagadása által: „ha azt mondjátok, hogy nincs törvény, azt [mondjátok], hogy nincs bűn”⁴¹. Ha eltörölhetnénk a törvényt, vagyis az igazságot, miként a lelkiismeret ellen ágálók igyekeznek tenni, akkor valóban megszabadulhatnánk a bűntudattól vagy a büntetéstől vagy a nyomorúságtól. Ám ne feledjétek, ahogy Lehi is figyelmeztetett, hogy a törvény nélkül nem lenne semmi haszna sem a létezésünknek. Eltörölnénk az igazlelkűség és a boldogság lehetőségét. Eltörölnénk a teremtést és a létezést. Az igazság eltörlésének vagy megszüntetésének elképzelése nyilvánvaló képtelenség, ám arra van mód, hogy megszüntessük a nyomorúságot, ugyanakkor megőrizzük a boldogság lehetőségét. Ezt úgy hívják, hogy Krisztus tana, vagyis evangéliuma: a Krisztusba vetett hit, a bűnbánat és a keresztség – mind víz, mind pedig a Lélek által.⁴²

Segítenünk kell a tanulóinknak, hogy – a Szabadító szavaival szólva – „igazságot cselek[edjenek]”⁴³, vagyis teljes szívükből befogadják Krisztus világosságát, mely bennük van, és örömmel fogadják mindazt a további világosságot és igazságot, mely a Szentlélek által adatik. Az ellenállás, az észszerűsítés és a megjátszás nem elég. Csakis a bűnbánat és az igazságnak való engedelmesség hozhatja el az oly sokak által vágyott „hitelességet”. Csakis a bűnbánat és az igazságnak való engedelmesség őrizheti meg és gyarapíthatja a boldogságunkat és a szabadságunkat.

Jogi pályafutásom korai szakaszában közelről is láthattam a lelkiismeret figyelmen kívül hagyásának tragikus gyümölcseit. John J. Sirica járási bírónak voltam az ügyvédbojtárja Washingtonban. A Watergate néven ismert országos botrány nem sokkal a bojtárkodásom kezdete után tört ki, és a Watergate-hez kapcsolódó tárgyalások a következő mintegy két és fél éven keresztül szinte teljesen kitöltötték Sirica bíró idejét, ebből adódóan pedig az én időmet is. A részletektől eltekintve mindössze annyit mondok, hogy 1972-ben Richard Nixon elnök újraválasztási kampányának (az elnök újraválasztási bizottságának) alkalmazottai betörések és lehallgatások révén próbáltak információra szert tenni az Országos Demokrata Bizottságtól. Egyeseket letartóztattak, és szinte azonnal megkezdődött a munka, hogy elrejtsenek bármiféle kapcsolatot ezen törvényellenes tevékenységek és Nixon elnök kampánya vagy bármely fehér házi hivatalnok között. A nyomok effajta eltüntetése az igazságszolgáltatás büntetőjogi akadályozását jelentette, és egészen Nixon elnökig elért.

Számomra úgy tűnt, hogy több olyan pillanat is volt a következő két év során, mielőtt még Nixon lemondott, amikor is a lelkiismeretére hallgatva mindennek megálljt parancsolhatott volna, ha annyit mond, „ez így nem helyes; nem folytatjuk így tovább; lesz, ami lesz”, és így túlélhette volna a politikai szégyent és az elkerülhetetlen bírálatot, és lehet, hogy le sem kellett volna mondania. Ő azonban nem kiáltott megálljt. Ehelyett inkább ő maga is egyre jobban belekeveredett a nyomok eltüntetésére irányuló összeesküvésbe. A mélypont számomra az volt, amikor Sirica bíróval meghallgattuk egy beszélgetés hanganyagát, ami 1973. március 21-én zajlott le az elnök és a Fehér Ház jogi tanácsadója, John Dean között az Ovális Irodában.

Dean irányította a nyomok eltüntetését a Fehér Házon belül, és érezte, hogy kezd kicsúszni a kezei közül. Ezért eljött Nixonhoz, hogy iránymutatást kérjen. A hangfelvételből kiderül, hogy Dean elmondta, mit tettek az előző néhány hónap során, többek között hogy pénzt ígértek azok családjának, akik bűnösnek vallották magukat a Watergate-betörések kapcsán. A pénzzel a hallgatásukat akarták megvásárolni – hogy nehogy bemártsák az elnök újraválasztási bizottságának magasrangú tagjait, akik eltervezték és elrendelték a betöréseket –, ám most azzal fenyegetőztek, hogy beszélni fognak, mert vagy nem kapták meg a családjuknak ígért pénzt, vagy kevesellték azt a megígérthez képest.

Sirica bíró és én megdöbbenten hallottuk, amint Nixon nyugodtan ezt kérdezi: „Mennyibe kerülne?” A hangja alapján Dean maga is meglepődött a válaszon, és mintha egy légből kapott szám lenne, így felelt: „Egymillió dollárba.” Nixon azt válaszolta, hogy az összeg előteremtése nem jelent majd gondot, de azon aggódott, hogy miként lehet majd azt lenyomozhatatlanul szétosztani. A bíró és én nem hittünk – nem akartunk hinni – a fülünknek, és a bíró cetlire írt javaslata alapján visszatekertük és újra meghallgattuk a kazettát. Miután végeztünk a párbeszéd meghallgatásával, anélkül, hogy bármit is mondtunk volna, elraktuk a kazettát, és mindketten korábban hazamentünk. Még ma is emlékszem a kiábrándultság és szomorúság érzésére. Ez még néhány hónappal Nixon lemondása előtt történt, de akkor már mindketten tudtuk, hogy Nixon ellen vádat fognak emelni, ha nem mond le előbb.

Akkor is, és azóta is azon gondolkodom, miért hagyta Nixon, hogy a botrány ekkorára duzzadjon és így elmérgesedjen. Meglepő számomra, hogy idővel a lelkiismerete annyira eltompult, hogy amikor a Watergate-betörők megpróbálták megzsarolni az Egyesült Államok elnökét, még ez sem váltott ki belőle felháborodást. A lecke, melyet ebből az élményből megtanultam, az volt, hogy egyedüli reményem egy hasonló katasztrófa elkerülésére a saját életemben az, ha soha nem teszek kivételt – mindig a lelkiismeretem parancsai szerint cselekszem. Ha félretesszük a feddhetetlenségünket, legyen az akár látszólag csekély jelentőségű ügyekkel kapcsolatos, látszólag apró cselekedetek kedvéért, kitesszük magunkat annak veszélyének, hogy végül teljesen elveszítjük a lelkiismeret hasznát és védelmét. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik „megúszták”, olyan értelemben, hogy becstelen vagy törvénytelen dolgot tettek az üzleti, a hivatásos vagy a politikai életben, és soha nem lettek felelősségre vonva (legalábbis ebben az életben). Ám a gyenge lelkiismeret – az eltompult lelkiismeret pedig biztosan – megnyitja az ajtót a „Watergate-ek” előtt, legyenek azok nagyok vagy kicsik, csoportosak vagy egyéniek; katasztrófák, melyek a bűnösöket és az ártatlanokat is megsebzik és tönkreteszik.

János lejegyzi a Szabadító erőteljes ígéretét „a benne hívő zsidóknak: Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok; És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”⁴⁴. Az igazság ismerete és követése kétségtelenül valóban szabaddá tesz minket – először is szabaddá a tudatlanság és a bűn rabságától,⁴⁵ azután pedig szabaddá, hogy bátran törekedjünk minden jó dologra, míg el nem nyerjük az Atya királyságát és mindazt, amit Ő adhat.⁴⁶ Tudván, hogy Jézus maga „az út, az igazság és az élet”⁴⁷, a minket szabaddá tevő igazságnak talán a legfontosabb jelentése az, hogy Ő a kegyelme által megszabadít minket a haláltól és a pokoltól.⁴⁸

Az Úr kijelentette: „A világosság és az igazság magára hagyja azt a gonoszt [véget vetve a bűn rabságának]. [Ám] az a gonosz jön és elveszi a világosságot és az igazságot az emberek gyermekeitől, engedetlenség által, és atyáik hagyományai miatt.”⁴⁹

A Mormon könyvében igen szemléletes példáját látjuk annak, ahogy a gonosz hamis hagyományokon és engedetlenségen keresztül veszi el a világosságot és az igazságot. Körülbelül másfél évszázaddal Krisztus eljövetele előtt a lámánita nemzetről azt írták, hogy hamis hagyományoktól korlátozottak voltak és semmit nem tudtak az Úrról”⁵⁰: Csupán amikor Móziás fiai elkezdték rendkívüli missziójukat, akkor hallottak a lámániták jelentős része a szabadítás tervéről, és akkor tudták meg az igazágot.⁵¹

Lamóni királyon erőt vett, hogy kilépett a hamisságok sötétjéből az igazság nagyszerű fényébe. „[É]s a fény, mely megvilágosította elméjét, mely Isten dicsőségének a fénye, – igen, ez a fény oly örömmel töltötte be a lelkét, miután szertefoszlott a sötét felhő, hogy az örökké tartó élet fénye világosságra gyúlt a lelkében, igen, tudta, hogy ez legyőzte fizikai testét, és Istenben elragadtatott”⁵².

Valójában csupán két lehetőség van. Az egyik az igazságra való törekvés Krisztus szavának megfogadása által: „Aki betartja a parancsolatait, igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud.”⁵³ A másik, hogy bedőlünk az ellenségnek és megpróbálkozunk a lehetetlennel: hogy boldogságra leljünk a kitalációiban. Nem lehet sem ebben, sem a következő életben boldogulni, ha figyelmen kívül hagyjuk az igazság valóságát; néhányan, pontosabban elég sokan, mégis megpróbálják: sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint megbánni a bűnöket. Azonban csakis a bűnbánat és az Isten igazsága iránti engedelmesség szabadíthat meg bennünket attól a fantáziavilágtól, mely bukásra van ítélve, és nagy lesz annak bukása⁵⁴.

Ezek tehát a lényegi igazságok, létezésünk központi valóságai, melyeket tiszta meggyőződéssel és Isten minden hatalmával kell tanítanunk és újratanítanunk:⁵⁵

Isten, a mi Mennyei Atyánk él – az egyetlen élő és igaz Isten.
Jézus Krisztus Isten Egyszülött Fia.
Jézus Krisztus eljött a földre, hogy megváltsa népét; szenvedett és meghalt azért, hogy kiengeszteljen a bűneikért.
Felemelkedett újra a halálból, elhozva ezáltal a feltámadást.
A végső napon, az ítélet napján mindenki Őelé fog állni, hogy cselekedetei szerint megítéltessen.

Szeressük hát ezen igazságokat, és éljünk ezek szerint! Ünnepélyes tanúságomat teszem, hogy ezek valóban igazságok. Szorgalmasan és lelkesen keressük és tanítsuk hát az igazságot, és éljünk is a szerint, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.