Ne félj, csak higgy!

Jeffrey R. Holland elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Egy est Jeffrey R. Holland elderrel Az EOSZ hitoktatóihoz szóló beszéd • 2015. február 6. • Salt Lake Tabernákulum

Az Egyházi Oktatási Szervezetben dolgozó szeretett kollégáim! Köszönöm azt a kiváltságot, hogy veletek lehetek. Ahogy az a bemutatásból már kiderült, ez olyan nekem, mintha hazajönnék. „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban”¹ elkezdtem valamit, amiről úgy gondoltam, hogy életre szóló karrier lesz az Egyházi Oktatási Szervezetben. De egyszer valaki azt mondta: „Ha szeretnéd megnevettetni Mennyei Atyádat, mesélj neki a terveidről.” Az volt a tervem – és az egyetlen valódi karrierrel kapcsolatos tervem, amim valaha is volt –, hogy EOSZ hitoktató leszek, ki se fogok mozdulni a hitoktatási tanteremből, és egy darab krétával a kezemben halok meg. Boldogan jelentem, hogy tényleg eltöltöttem néhány évet az osztályteremben, de aztán a Fivérek elkezdték a kárelhárítást azzal, hogy kivontak onnan. Akárhogy is, szeretném, ha tudnátok: én még mindig úgy érzem, hogy közétek tartozom. Nagyon büszke vagyok arra, amit az egyház fiataljaiért és fiatal felnőtteiért tesztek, és nagyon hálás vagyok azokért az áldásokért, melyeket Pat és én kaptunk, amíg veletek voltunk az EOSZ-ben, és tisztában vagyok azzal is, hogy nem csupán a Tabernákulumban ülőkhöz szólok ma este, hanem egy világméretű hallgatósághoz. Micsoda szervezetté fejlődött ez az intézmény az évek során! Pat és én mindig is úgy fogjuk érezni, hogy „veletek vagyunk” – egymás mellett állunk, vállvetve – ebben a legnagyszerűbb ügyben.

Ennek lelkületében, hadd mondjak köszönetet egy pillanatra nektek, akik egyre többen fogadtatok el számos különféle EOSZ-elhívást, a világ sok pontján. Hitoktatók és felügyelők, adminisztrátorok és sok más munkatárs hoz áldást most már az ifjúsági és felsőfokú hitoktatási intézményeinkre, egyházi iskoláinkra és a felsőfokú tanintézményeinkre. Ebben a hatalmas csapatban talán senki nem érdemli meg jobban a csodálatunkat és elismerésünket, mint a kora reggeli hitoktatók. Drága barátaim, rátok különleges trónus vár a mennyben! Évről évre (valaki évtizedről évtizedre!) egész este készültök; kora reggelre beállítjátok az ébresztőórát, mikor pedig megszólal, felnyögtök; majd ezután vagy elautóztok a sötétben valahová, vagy a saját nappalitokban fogadjátok a pizsamás, kócos, félálomban odaérkező diáksereget. Micsoda szent munkát végeztek, és a hit micsoda pajzsával vértezitek fel ti és elődeitek is több mint kétharmad évszázada a kora reggeli tanulókat! És soha ne becsüljétek alá, hogy a látszat ellenére, mi az, amit meghallanak és átérzenek ezek a tanulók! Isten áldjon benneteket és őket is az elkötelezettség ebben az egyházban megnyilvánuló egyik bámulatra méltó példájáért: azért a programért, amely kivétel nélkül mindig lenyűgözi azokat a más hitet valló vezetőket, szülőket és adminisztrátorokat, akik hallanak a kora reggeli hitoktatásról. De tovább megyek. Köszönetet mondok mindannyiótoknak, bárhol is legyetek, bármi is legyen a feladatotok – fizetésért vagy önkéntes alapon végezve a munkátokat –; középiskolai, felsőoktatási vagy akár az általános iskolai osztályokban, mert ott is jelen vagytok.

Most szeretném leróni a tiszteletemet még egy nagyon fontos ügyben. Külön köszönetemet szeretném kifejezni azokért a házastársakért – akik ma este itt vannak velünk vagy valahol a világban kísérnek figyelemmel bennünket –, akik nélkül az Egyházi Oktatási Szervezet nem lenne sikeres. Holland nőtestvér nagyon komoly betegségen van túl, és még mindig lábadozik, ezért ma este nem tud itt lenni velünk, de talán így még illőbb kifejeznem a tiszteletemet iránta és az összes többi olyan házastársért is, akik ebben a szervezetben dolgoznak. Tudom, hogy kissé sablonosan hangzik, ha azt mondom, nem is tudom, hol lennék ma nélküle, de teljes mértékben így igaz. Már 50 éve vezet, szeret és szüntelen hatással van rám és az együtt meghozott sarkalatos döntéseinkre, beleértve azt a közös döntésünket, hogy az Egyházi Oktatási Szervezetben szolgáljunk. Azt mondom róla, amit Mark Twain az ő Ádámja szájába adott Éváról: „Ahol ő volt, ott volt a paradicsom!”²

Tehát feleségek – vagy ahol úgy van, férjek –, köszönöm az odaadásotokat, az áldozatotokat, a példátokat és a hiteteket! Férjek – és ahol úgy van, feleségek –, ne várjatok 74 éves korotokig, hogy az EOSZ személyzete előtt köszönjétek meg kedveseteknek azt, hogy ilyen áldott életet tett lehetővé számotokra. Legyetek jók egymáshoz, legyetek boldogak együtt, és legyetek hálásak, hogy ilyen gyümölcsöző módon biztosíthatjátok a megélhetéseteket.

Ahogy közeledett ez a ma esti feladatom, megkértem Paul Johnson eldert és Chad Webb testvért, hogy kérjenek meg benneteket, hogy nyújtsatok be kérdéseket, vagy vessetek fel olyan témákat, amelyekből tudhatom, mi az, ami foglalkoztat titeket. Amikor beérkeztek a hozzászólások, meglepődve láttam, milyen sokszor kerül említésre a félelem, az aggódás vagy a szorongás. Legtöbbször a tanulók aggodalmairól volt szó, de időnként a ti saját szorongásotoknak is hangot adtatok. Ezért hogy legyen valamilyen konkrét téma ma este, a mondandómat az ifjú Gordon B. Hinckley életéből vett egyik esemény köré építettem fel, amelyre mindnyájan emlékeztek, és valószínűleg meg is osztottatok a tanulóitokkal.

Amikor a fiatal Hinckley elder misszionáriusi korba lépett az 1930-as évekbeli gazdasági válság derekán, a világ pénzügyi válságban volt. A munkanélküliség pusztító méreteket öltött. Elérte a 35%-ott, és csupán kevés misszionárius lépett szolgálatba. A fiatal Gordon, aki épp megszerezte az alapdiplomáját, nagyon szeretett volna továbbtanulni, aztán pedig valahogyan megtalálni a módját annak, hogy pénzt tudjon keresni. Az édesanyja nem sokkal azelőtt hunyt el; az apjának egyedül kellett szembenéznie a gazdasági nehézségekkel.

E gondok közepette kapta meg Gordon a missziós elhívását Angliába, amely abban az időben a világ legköltségesebb missziója volt, ráadásul akkoriban még nem létezett a napjainkban már működő egységesítési terv. Miközben az indulásra készült, és ilyen érzelmek és lehetséges problémák gyötörték, drága édesapja, Bryant S. Hinckley csendben átnyújtott neki egy kis kártyát, melyen ez a pár szócska állt: „Ne félj, csak higyj.”³

Még mindig nem tudom, miért érintett meg ennyire ez a húsz évvel ezelőtt hallott kis történet, de megérintett. Úgyhogy ezt a Márk 5:36-ból származó tömör és velős tanácsot szem előtt tartva arra kérlek titeket és a diákjaitokat, hogy ne féljetek, csak higgyetek.⁴ Istenbe vetett rendületlen bizalommal kérlek titeket, hogy teljességgel bízzatok magatokban és építsétek a teljes mértékű bizalmat a diákjaitokban is azáltal, hogy meggyőződéssel és optimistán tanítjátok nekik, hogy Jézus Krisztus evangéliuma a legbiztosabb, a legbiztonságosabb, a legmegbízhatóbb és a legkifizetődőbb igazság a földön és a mennyben, az időben és az örökkévalóságban. Kérlek benneteket, tanítsátok nekik, hogy semmi – tehát semmi, senki és semmilyen befolyás – nem képes ezt az egyházat eltántorítani attól, hogy betöltse a küldetését, és hogy megvalósítsa azon rendeltetését, mely már a világ megalapítása előtt el lett határozva. Az evangélium teljességének ez az elbukhatatlan, megállíthatatlan, elpusztíthatatlan adományozási korszaka a miénk. Fiataljainknak nem kell félniük vagy bizonytalankodniuk maguk vagy a jövőjük miatt. Kell azonban hinniük és fel kell emelkedniük, hogy a legtöbbet hozzák ki ezekből a csodálatos napokból, melyekben élünk.

Az a mozgató erő, mely New York állam északi részében, egy ligetben vette kezdetét két évszázaddal ezelőtt, tovább fog gördülni, rendületlenül és tagadhatatlanul, mert ez Dániel köve, mely kéz érintése nélkül vágatik ki a hegyből.⁵ Ez a szentírásbeli királyság győzedelmes lesz, és uralkodni fog. Minden más korral ellentétben ez az adományozási korszak nem fogja megtapasztalni az intézményes hitehagyást; nem fogja látni a papsági kulcsok elvesztését; nem kell elviselnie a Mindenható Isten hangján felhangzó kinyilatkoztatás felfüggesztését. Bár lesznek egyesek, akik hitehagyottá válnak, vagy bezárják fülüket a mennyek előtt, de az adományozási korszak egésze soha többé nem fog így tenni. Micsoda biztonságot nyújt ez a gondolat! Micsoda nagyszerű korszak ez, melyben élhetünk! Micsoda nagyszerű módja ez, hogy áthatoljunk a félelmen vagy a gyávaságon!

Nem csoda hát, hogy Joseph Smith próféta azt tanította, hogy minden próféta, pap és király minden korban „örömteli várakozással néz[ett] elébe annak a napnak, amelyben most élünk; és mennyei és örömteli várakozástól fűtve énekeltek, írtak és jövendöltek napjainkról; …mi vagyunk az a kegyelt nép, akiket Isten kiválasztott, hogy véghezvigyük az utolsó napi dicsőséget”⁶.

Nagyon tetszik az a kijelentés, melyet minden EOSZ hitoktató ismer a hallgatóságból. Valószínűleg már idéztétek is a tanulóitoknak. Legalábbis remélem. „Mennyei és örömteli várakozással” „fűt” engem. Alázatra késztet az a gondolat is, hogy a mi adományozási korszakunk az, melyet Isten mindegyiknél jobban kedvelt. Mi vagyunk azok, akiknek meg kell valósítaniuk az idézetben említett „utolsó napi dicsőséget”⁷ Oly sokat helyeztek a vállunkra, de dicsőséges és sikerese élmény lesz mindez. Ha tanulóitok közül bárki nyugtalan, vagy ha ti magatok nyugtalanok vagytok, akkor nyugtassatok meg mindenkit, hogy ebben a végső küzdelemben a győzelem már előre eldőlt. A győzelem már benne van a feljegyzések könyvében: ezekben a könyvekben, vagyis a szentírásokban!

Biztosan tudjuk, hogy ha és amikor az utolsó napokban minden más elromlik vagy haldoklik is; ha a kormányok, gazdaságok, iparágak és intézmények darabokra hullnak is; ha a társadalmak és kultúrák a káosz és bizonytalanság ingoványává válnak is, Jézus Krisztus evangéliuma és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, amely megosztja a világgal ezt az evangéliumot, mindezek közepette győzedelmeskedve áll majd. Szeplőtlenül fog Isten kezében állni, amíg maga az Isten Fia el nem jön, hogy urak Uraként és királyok Királyaként uralkodjon. Nincs semmi, ami bizonyosabb lenne ezen a világon. Nincs ennél biztosabb. Nincs ennél jobb ellenszer az aggodalomra. Ahogy azt Joseph Smith próféta kijelentette, és ahogy azt a misszionáriusok nemzedéke buzgón idézi: Isten igazsága minden országon végigsöpör, és minden fülben elhangzik. Nincs az a szentségtelen kéz, amely megállíthatná a haladását.⁸ És ez még mindig igaz.

Az Úr, mintegy bevezetésképpen napjaink kinyilatkoztatásaihoz, világosan kijelentette:

Ezek „a parancsolatok… igazak és hűek, és a bennük lévő próféciák és ígéretek mind beteljesülnek.

Amit én, az Úr mondtam, azt megmondtam, és én nem mentegetőzöm; és bár elmúlnak az egek és a föld, az én szavam nem múlik el, hanem mind beteljesül…

Mert íme, lássátok, az Úr Isten; …és az igazság örökkön-örökké megmarad.”⁹

És ha van is néhány bukkanó útközben, míg arra várunk, hogy lássunk minden ígéretet valóra válni és minden próféciát beteljesedni, hát legyen! Ahogy azt a csodálatra méltó Eliza R. Snow papírra vetette:

Ha Ámán szeret, miért keseregnél hát?
Csak tűrd bátran a világ gonoszságát,
Angyali áldások koronája vár rád.
Légy hithű és bízz, mert Ő állja szavát,
Légy hithű és bízz, mert Ő állja szavát.10

Ez a lelkület úgy hasítja át a zavarodottságot, mint a kétélű kard, amilyen az Úr igazsága mindig.¹¹

Tehát ha nem vettétek volna észre, elég optimista vagyok az utolsó napokat illetően. Nincs semmi, amiben több hitem lenne, mint Isten, az Örökkévaló Atya; Jézus Krisztus, az Ő Fia; a megváltó evangéliumuk; és az egyházuk, melyet isteni útmutatásukkal vezetnek. Szóval mivel tartozunk a tanulóinknak mindebben? Egy hasonló bizonysággal és egy bizakodó, félelmektől mentes¹² élettel. A Szabadító oly gyakran kérte ezt, hogy én személyesen ezt már parancsolatnak veszem. De az aggódás és a félelem, a pesszimizmus és a nyugtalanság bárki derűlátását képes elpusztítani. A tiéteket és a körülöttetek élőkét is. Tehát vágjatok vidám, mosolygós arcot, és örüljetek az életetek minden napjának! Figyeljétek, mit mondott az egykor fiatal, félénk misszionárius, aki az évek során szerzett sok-sok tapasztalatára alapozva most így szólt:

Gordon B. Hinckley elnök: „Ne féljünk! Jézus a vezérünk, az erőnk és a királyunk.

A pesszimizmus korában élünk, de a mi küldetésünk a hit küldetése. Fivéreim és nőtestvéreim, bárhol is legyetek, felhívást intézek hozzátok, hogy erősítsétek meg újra a hiteteket, hogy ezt a munkát előre vigyétek világszerte. Az által erősíthetitek meg, ahogyan éltek. Legyen az evangélium a kardotok és a pajzsotok. Mindannyian részei vagyunk a legnagyszerűbb ügynek a földön.”¹³

„[M]it hallunk az evangéliumban, amit megkaptunk? – kérdezte Joseph próféta. Majd a következő választ adta: – Az öröm hangját [halljuk]! …nagy öröm örvendetes híreit.

[…] Örvendjen a szívetek, és legyetek rendkívül örömteliek.”¹⁴

Hadd soroljak fel néhány konkrét dolgot, melyet szerintem meg kell tanítanotok a diákjaitoknak, amely miatt örülhetnek, és amely miatt meg kell hogy szűnjön a félelmük. Gondolok itt például arra, hogy házasodjanak meg, alapítsanak családot és hozzanak gyermekeket a világra. Mi, az egyház elnöklő tanácsaiban túl gyakran halljuk – és talán ti is –, hogy sokan a fiataljaink és fiatal felnőtteink közül rettegnek a házasság gondolatától. Szélsőséges esetekben attól is tartanak, hogy a világnak hamarosan vége – vérfürdőben és katasztrófák közepette –, és ebbe nem akarnak házastársat vagy gyermeket belevinni. Ennél kevésbé súlyosabb, ám gyakori esetekben attól tartanak, hogy a világ egyre bonyolódik; hogy egyre nehezebb munkát találni; vagy hogy el kell végezni az iskolát, minden adósságtól mentesnek kell lenni, karriert kell építeni és venni kell egy házat, mielőtt házasságra gondolnánk.

Te jó ég! E képlet alapján Holland nőtestvérrel még mindig nem házasodtunk volna össze! Komolyan. Mikor összeházasodtunk, még mindketten egyetemre jártunk; egyikünk szülei sem tudtak anyagi támogatást nyújtani; fogalmunk sem volt róla, még mennyi tanulás vár ránk a diplomákig, és mindezt összesen 300 dollárral a zsebünkben az esküvőnk napján! Talán nem ez a legideálisabb módja egy házasság elkezdésének, de micsoda egy házasság ez, és mi mindenből kimaradtunk volna, ha csak egy nappal is tovább vártunk volna, mint tettük, amikor már tudtuk, hogy a házasság helyes döntés. Természetesen áldozatokat kellett hoznunk; igen, álmatlan napok, hetek és hónapok követték egymást; és igen, néha késő éjszakáig fenn kellett maradni. Egyenesen beleremegek, ha arra gondolok, mit veszítettem volna, ha a „félelmeinkre hallgattunk”¹⁵ volna, ahogy James E. Faust elnök mondta nekem később, hogy soha, de soha nem szabad azt tennem. Mi lett volna, ha vég nélkül halogattunk volna? Mi mindentől fosztottuk volna meg magunkat?

Még mindig úgy vélem, a házassági szeretetet a legjobban James Thurber fogalmazta meg, aki egyszerűen ennyit mondott: „A szeretet mindaz, amit együtt éltek át.”¹⁶ Örökre hálás leszek azért, amit Pat hajlandó volt átélni velem; hogy nem érezte úgy, hogy mielőtt összeházasodhatnánk, a kezemben kell hogy legyen a diplomám, a házam és az autóm kulcsa, és egy megfelelő karrier.

Amilyen gyorsan csak lehetett, gyermekeket akartunk, ami a mi esetünkben nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint gondoltuk. Sőt, ha nem döntöttünk volna úgy, hogy amilyen gyorsan csak tudunk, családot alapítunk, könnyen megeshetett volna, hogy gyermektelen házaspár lettünk volna – ahogy néhány barátunk vagy ahogy közületek is páran – önhibátokon kívül – erre a sorsra jutottatok. Három évünkbe telt, mire megszületett az első gyermekünk, aztán másik háromba a második gyermek, és még négybe a következő. És ezzel véget is ért. Egy teljesen kihordott negyedik gyermek elvetélt, ami után örökre bezárult előttünk ez az ajtó, így abban a három gyermekünkben örvendeztünk, akiket sikerült felnevelnünk. De milyen lett volna az életünk, ha vártunk és halogattunk volna, vagy állandóan az anyagi helyzetünk miatt aggódtunk volna? Melyik gyermekünket adnánk vissza? Mely élményeinkről, szeretetünkről vagy megtanult leckékről mondanánk le, velük kapcsolatban? Megborzongok még a gondolatától is.

Fivéreim és nőtestvéreim, úgy hiszem, korábban kell kezdenünk megtanítani diákjainknak a házasság és a család helyét a boldogság nagyszerű tervében. Ha addig várunk, míg házasulandó korba nem lépnek, az talán már túl késő lesz. Azt mondanom sem kell nektek, hogy a társadalmi trendek, a hanyatló erkölcsi normák és a populáris szórakozás „hiú képzelgései”¹⁷ mindig is ellentmondanak majd ennek a tanításnak.

Például riasztó számunkra, hogy az elmúlt 50 évben a házasuló férfiak átlag életkora 22 évről 28-ra emelkedett! Ez egy világi statisztika, nem az egyházon belüli, bizonyos tekintetben azonban végül mi is követjük a világ társadalmi trendjeit. Ehhez még adjuk hozzá azt a sokféle befolyást a fiatalokra nézve, mint a fogamzásgátlás egyre szélesebb körű elérhetősége; az erkölcsileg pusztító pornográfia rohamos terjedése; az intézményes vallástól való fokozódó elszakadás; az anyagiak egyre intenzívebb általános hajszolása; a posztmodern gondolkodásmód felemelkedése annak minden szkepticizmusával, szubjektivitásával – és máris meglátjátok azt a félelemmel teli közeget, melyben a felnövekvő nemzedék találja magát. Amíg ezek a szelek fújnak az életükben, még azelőtt sérülnek, mielőtt az érett, házasságban töltött életük elkezdődhetne.

Továbbá rengeteg fiatal, akivel beszélek, attól tart, hogy ha megházasodik, csak egy újabb válási statisztika lesz belőle, egy újabb egyén, aki ostobán fejest ugrott a házasság úszómedencéjébe, hogy aztán rájöjjön, nincs is benne víz. Párosítsátok ezt a házasság sikerességét megkérdőjelező reménytelenséget a nemi tisztaság, a hűség és a családi élet ízléstelen, ocsmány, gyakran ördögi kigúnyolásával, ahogyan az oly gyakran megjelenik a moziban és a tévében, és máris látjátok a problémát.

Meg kell dolgoznunk azért, hogy megőrizzük és fenntartsuk a házasság szentségét és boldogságát. Kezdhetitek azzal, hogy megmutatjátok, mik a boldog házasság áldásai, jutalmai és valósága a saját életetekben. Ez nem azt jelenti, hogy legyetek szemellenzősen optimisták a házassággal kapcsolatban; minden házasság munkát igényel, és a tiétek is azt fog. De az elsődleges és legáthatóbb leckék a tanulóitok számára mindig a saját életetekből vett leckék. Mutassátok meg szóval és tettekkel is, hogy a ti házasságotok és a családotok jelenti a mindent számotokra – mert ennek így kellene, így kell lennie. Segítsetek a tanulóitoknak, hogy ezekben az utolsó napokban ne féljenek, csak higgyenek¹⁸ a házasságban. Lucifer ezt egyre inkább megnehezíti számukra, pont azért, mert egyre fontosabb, hogy így tegyenek.

Többen közületek más aggasztó kortárs ügyekről számoltatok be. Olyan dolgokról, melyek másfajta félelmet keltenek, és kihívások elé állítják fiataljaink hitét, néha igen drasztikus módokon. Egyikőtök így fogalmazott: „Egyre nehezebb az egyház tanát úgy oktatni, hogy ne legyen bántó azokra a tanulókra nézve, akik túl toleránsak lettek a világi nézetekkel szemben. Hogyan maradjunk hűek a tanhoz anélkül, hogy megbántanánk a tanulóinkat?”

Először is hadd mondjam el, hogy a sértés sokkal inkább abból származik, hogy miként adjuk át a tant, és nem magán a tan mibenlétén. A tanunk nem új; nem arról van szó, hogy a tanulók nem tudják pontosan, milyen álláspontot képviselünk gyakorlatilag minden trendi vétekkel szemben, ami az utunkba kerül. Tehát egy ügyes, érzékeny hitoktatónak, vezetőnek vagy szülőnek meg kell győződnie arról, hogy a szentségre való törekvésünk nehogy álszentségnek hasson, mert a tanulóink hamar észreveszik a különbséget. Ezért mondom, hogy a magatartásunk, a módszerünk, a hozzáállásunk és könyörületünk – amikor a tanulóink megértik azokat – lehetővé fogja tenni, hogy olyan nyíltak és határozottak legyünk, amilyennek lennünk kell Isten parancsolatainak hirdetésében.

Továbbá arra kérlek benneteket, hogy soha ne habozzatok az igaz tant tanítani csak azért, mert attól féltek, hogy az megbánt valakit. Ahogy azt a Tan és a szövetségek 50. szakasza kijelenti, ha az igazságot a Lélek által tanítjuk, és a tanulók a Lélek által fogadják be az igazságot, akkor „aki… prédikál, és aki fogadja, megértik egymást, és mindketten épülnek, és együtt örvendeznek”¹⁹.

Egy ilyen párbeszéd során talán már ti is hallottatok a tanulóitoktól olyanokat, amilyeneket én, például: „Tudom, hogyan kellene élnünk, de vajon rá kell erőltetnünk ezt a normát vagy viselkedést vagy hitet másokra is?” És természetesen a válasz az, hogy: „Nem, nem erőltetünk rá senkire semmilyen normát, viselkedést vagy hitet.” Ez az egyház azonban, és mi, akik annak hitoktatói vagyunk, igenis szövetség alatt állunk, miszerint tanítanunk kell a viselkedési normákat, hogy kijelöljük a biztos ösvényt, megmutassuk a biztonságos utat, és felemeljük az igazság zászlaját a nemzetek előtt.

Minden hitoktató ebben a hallgatóságban emlékszik Karl G. Maeser testvér legendás történetére, aki átvezetett egy csapat misszionáriust az Alpokon csupán az ösvény kritikus pontjainál kihelyezett néhány bot segítségével, melyek a biztonságos útvonalat jelölték. A botokban nem volt semmi különleges: mindegyik szabálytalan formájú volt, némelyik viharvert és elnyűtt, semmi nem volt bennük, amiről írhattak volna az otthoniaknak. De az elhelyezésük, az útvonal, melyet kijelöltek, és a csendes üzenet, melyet maga a jelenlétük sugallt, az jelentette a különbséget élet és halál között. Maeser testvér aznapi leckéje azt tanította, hogy ezek a botok olyanok, mint az egyház elnöklő Fivérei – van, amelyikük magas, van, amelyikük alacsony, és akik meglehetősen szerény külsejű csoport lennének egy szépségversenyen –, de az ő ösvényük követése jelentette azt, hogy a biztonságos ösvényen haladunk.²⁰ A ma esti mondandóm lényege, hogy ez az, amit az igaz tan (amit a Fivérek tanítanak) tesz velünk egész nap, mindennap. Valakinek le kell vernie ezeket az útirányjelző táblákat. Valakinek ki kell mondania, hogy „itt az igazság és itt a biztonság”. Valakinek kalauzolnia kell az úton azokat az embereket, akik keskeny és gyakran veszélyes ösvényeken járnak, talán életükben először, mivel több középiskolás és főiskolás korú diákunk is így fog tenni. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában ti nagyon prominens személyek vagytok azon „valakik” között, akiket Isten arra kért, hogy jelöljék ki a szabadítás ösvényét.

Így aztán ügyesen, könyörületesen kell megosztanunk az egyes tanulókkal és a társadalommal is ezt a biztonságos útvonalat, ezt az igazság néha szűk ösvényét, ezt a szilárd alapot és biztos talapzatot, amelyen ha megvetik lábukat, akkor nem bukhatnak el. És egy tanuló nem tud megállni egy ilyen biztos alapzaton, ha nem tudja, hol van az; és nem tudhatják, hol van az, amíg a szülők, a vezetők és a hozzátok hasonló tanítók, oda nem vezetik őket, és el nem kísérik őket azon az úton.

Szilárd alap? A biztos út? „Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia”²¹, arra kell mindannyiunknak építenie, legyünk fiatalok vagy akár idősek. Hogy miért? Mi célból? „Hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd [és a tanulóitokat és a társadalmatokat, és a saját reményeiteket és álmaitokat, akkor, neki, az ördögnek] nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába, mert a szikla melyre építettetek – mely biztos alap – egy olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít.”²²

Ez az erő, fivéreim és nővéreim, határozza meg az álláspontunkat minden tanbéli vagy történelmi kérdésben vagy egyházi gyakorlattal kapcsolatban, melyek felmerülhetnek és fel is merülnek sokszor a munka előrehaladtával. Már hallottatok ilyen kérdéseket. Nem újak a számotokra. Először Palmyra környékén merültek fel, amikor a 14 éves Joseph először számolt be az égi látomásáról, és ilyen vagy olyan formában máig folytatódnak. Ezekből nemrégiben meg is válaszoltunk jó párat egy esszésorozatban, mert szerettük volna, ha pontosan és világosan fogalmazunk a hit keretein belül. Nem minden evangéliumi kérdésre van válasz – még –, de majd lesz.

Közben nekem is van egy kérdésem. Milyen elképzelhető történelmi vagy tanbéli vagy eljárási kérdés merülhet fel, amely valaha is beárnyékolhatná vagy semmissé tehetné az ember mindent felemésztő lelki meggyőződését az Atya irgalmas szabadítás tervéről; Egyszülött Fiának születéséről, küldetéséről, engeszteléséről és feltámadásáról; az első látomás valóságáról; a papság visszaállításáról; az isteni kinyilatkoztatás elnyeréséről, legyen az személyes vagy intézményes; a Mormon könyve lélekformáló és megindító erejéről; a templomi felruházás csodás voltáról és fenségességéről; az igaz csodákkal való személyes élményekről és így tovább? És ha már kérdésekről van szó! Rejtély számomra, hogy azokat a fenséges, örökkévaló, elsőrangú igazságokat, melyek oly központi szerepet töltenek be a pompás evangéliumi üzenet egészében, hogyan tudják egyesek félresöpörni vagy teljesen figyelmen kívül hagyni néhány túlzottan előtérbe állított másod-, harmad-, vagy negyedrangú darabka miatt. Hogy Edith Wharton szavaival éljek, számomra ez olyan, mintha kelepcébe estek volna „a gyér dolgok sűrűjében”.

Készséggel elismerem mindazok igen jogos felvetéseit, akik tökéletesen őszinték a szívükben. Készséggel elismerem azt is, hogy mindenkinek vannak ilyen vagy olyan evangéliumi kérdései, amelyekre még választ vár. Mindazonáltal reméljük, hogy a szkeptikusoktól egészen a hívőkig mindenki alázattal, hittel és a Szentlélek hatását követve fog törekedni az igazságra minden alkalommal, és hogy mindig az alapvető igazságok lesznek a viszonyítási pontok e keresésük közben, valamint hogy minden más dologra, ami még megoldásra vár, „tanulmányozás és hit által”²³ törekszenek majd. Végső soron mindannyian különbséget kell hogy tegyünk bizonyságunk fontosabb és kevésbé fontos elemei között. Számomra a jelentősebb tartóoszlopok közé tartoznak a korábban említett magasztos igazságok, azok pótolhatatlan központi szerepe az életemben, és a tudat, hogy nem tudnék élni, nem tudnék tovább lépni nélkülük vagy azon áldások nélkül, melyeket megismertem, vagy azon ígéretek nélkül, melyet mindannyian megkaptunk Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában.

Mivel tehát kérdésekről beszélünk, írjátok fel Pál apostol következő kérdését elmétek táblájára, és ültessétek el tanulóitok szívébe is: „De hát hogyha némelyek nem [hisznek]? [Mi van, hogyha nem?] Vajjon azoknak hitetlensége nem teszi-é hiábavalóvá az Istennek hűségét?”²⁴ A válaszom: Nem! Az én életemben nem! Nekem és a házam népének nem! Senki hitetlensége nem képes – sem ezelőtt, sem ezután – az én Istenbe vetett hitemet, a Krisztus iránti szeretetemet és az ezen egyház és eme utolsó napi munka iránti odaadásomat „hiábavalóvá” tenni. Ennek az utolsó napi evangéliumnak az igazsága érvényben van, és érvényben is marad, amíg nap süt az égen, amíg folyók folynak a tengerbe, és még azután is, örökkön örökké. Ne maradjatok le ezekről az áldásokról!

Miközben ezt mondom, hozzátenném annak a fiatal, főiskolás korú, felsőfokú hitoktatási tanulónak a szavait, aki felnövekedvén az egyház elnöke lett, és akitől ma már idéztem. Ezt követően pedig csodálatra méltó utódjának, szeretett Thomas S. Monson elnökünknek szavait fogjuk hallani.

Gordon B. Hinckley elnök: „Isten áll a kormányrúdnál. Soha ne vonjátok ezt kétségbe. Amikor ellenkezéssel szembesülünk, Ő utat nyit majd ott, ahol látszólag nincs is út…

Ne engedjétek, hogy bármely elégedetlen hang megzavarjon benneteket. Ne aggódjatok a kritizálók miatt. Amint azt Alma régen kijelentette: »[Ne] bízzatok meg senkit, hogy a tanítótok vagy a vezetőtök legyen, hacsak nem Isten embere, aki az ő útjain jár és betartja a parancsolatait« (Móziás 23:14).

Az igazság ebben az egyházban van. […] Ahogy a Zsoltáríró mondta: »Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!« (Zsolt. 121:4).

Ő, aki a mi Szabadítónk, nem szunnyad és nem alszik, miközben a királysága felett őrködik.”²⁵

Thomas S. Monson elnök: „Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy a nekünk ígért áldások felbecsülhetetlenek. Gyülekezzenek bár viharfelhők vagy zúduljon ránk az eső, az evangéliumról való tudásunk, valamint a Mennyei Atyánk és Szabadítónk iránt érzett szeretetünk meg fog vigasztalni és fenn fog tartani minket, és örömet hoz majd szívünkbe, ha az igaz úton járunk, és betartjuk a parancsolatokat. E világban semmi sem lesz, ami legyőzhet minket.

Szeretett fivéreim és nővéreim, ne féljetek! Legyetek jó reménységben! A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek.”²⁶

Meggyőződéssel a szívemben és örök hálával a lelkemben Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának igazságáért, zárásképpen hadd ismételjem el Isten tanácsát, melyet több mint 100 alkalommal elmondott nekünk a szentírásokban: ne féljünk; legyünk jó reménységben. Ez az én üzenetem számotokra, és az üzenet, melyet szeretném, ha átadnátok a tanulóitoknak is.

„[Íme,] kis gyermekek vagytok, és még nem értitek, mily nagy áldásokat… készített el nektek az Atya.”²⁷

„Ne féljetek, …mert az enyéim vagytok, és én legyőztem a világot, és ti azok közül valók vagytok, akiket Atyám nekem adott”²⁸.

„[M]ost nem tudtok minden dolgot elviselni; mindazonáltal bízzatok, mert én továbbvezetlek titeket. Tiétek a királyság, és tiétek annak áldásai, és tiétek az örökkévalóság kincsei.”²⁹

„Közöttetek vagyok tehát, …én vagyok a jó pásztor, valamint Izráel kősziklája. Aki erre a sziklára épít, soha nem bukik le.

És eljön a nap, amikor halljátok a hangomat és láttok, és tudni fogjátok, hogy vagyok.”³⁰

Ezt az áldást, melyet a világ Szabadítója kifejezett, ma este én újra megismétlem, és mindannyiótokra kijelentem, mintha a kezemet a fejetekre helyezném. Ahogy Isten a tanúm e munka isteni voltára, úgy vagyok én is az Ő tanúja erre. Ez az igazság. Ebben az egyházban ti és én Jézus Krisztus evangéliumának megváltó, sürgető munkáját végezzük. Itt van a tan, itt vannak a szertartások, itt vannak a kinyilatkoztatások, itt van a jövő. Ez az egyetlen biztos, biztonságos ösvény, melyet követniük kell Isten gyermekeinek, beleértve az Ő EOSZ hitoktatóit és a tanulóikat is. Gyönyörködöm abban a kiváltságban, hogy veletek együtt haladhatok előre egy ilyen biztos, határozott és szent talajon. Ne féljetek, csak higgyetek!³¹ Jézus Krisztus nevében, ámen.