Csendes éj, szeretet, tiszta fény
Szeretnék elmesélni két történetet. Mindkettő velem esett meg. A hosszú évek alatt sem felejtettem el őket, és a mai napig olyan tanulságokat tanítanak nekem, amelyekre szükségem van.
Az első történet idején hat éves voltam. A Hunter 5. Egyházközségben Beverly Whitley nővér volt a zenei vezetőnk. Most már tudom, hogy valószínűleg még a 40. életévét sem tölthette be, de tizenéves gyermekei voltak, és nekünk, VAJ osztályokba járó elemiseknek nagyon érettnek és bölcsnek tűnt. Vicces volt, és úgy kezelt minket, mintha kisméretű felnőttek lennénk, mi pedig szerettük ezt. Csodáltuk őt, és próbáltunk a kedvében járni. Azt mondta, hogy énekeljünk jó hangosan, hogy még a szüleink is halljanak minket a szomszédos termekben. Ne kiabáljunk, de teli torokból énekeljünk. És mi mindent beleadva énekeltünk is. Megtanított nekünk egy dalt a felnőtteknek szóló himnuszoskönyvből is, és azt mondta, tudja, hogy elég érett zenészek vagyunk ahhoz, hogy képesek legyünk megjegyezni a bonyolult szavakat. Elmagyarázta, mit jelentenek az egyes szavak, hogy mi is megértsük. Azt tanította nekünk, hogy minden dal egy különleges üzenetet hordoz, személyesen a mi számunkra, és ha elgondolkodunk a szavakon, rátalálhatunk arra az üzenetre, amelyet a mi életünkre szántak.
Azon a bizonyos karácsonyon megpróbáltam átültetni a gyakorlatba a Whitley nővér által tanítottakat, miközben megtanultam a Csendes éj összes versszakát. Nos, előre is elnézést kérek a fordítóktól, mert ez trükkös lesz. Hatévesként sokáig gondolkodtam a harmadik versszak angol fordításának szavain, azonban nem értettem, mit jelent a mássalhangzókettőzés és a központozás. Ahelyett, hogy azt énekeltem volna, „Isten Fia, szeretet, tiszta fény” – vagyis, hogy Jézus a szeretet és a tiszta fény megtestesítője –, én úgy értettem, hogy „Isten Fia, szeretett, tiszta, fény” – vagyis, hogy szeretjük Jézust, mert tiszta, és mert ő maga a világosság. Követve, amit Whitley nővér mondott, próbáltam rájönni, hogy Jézushoz hasonlóan miként lehetnék én magam is „szeretett, tiszta, fény”.
A második történet idején kilenc éves voltam. Sok kortársamhoz hasonlóan én is jártam zongoraórára. Nem voltam különösképpen tehetséges, és a püspököm – talán bátorításképpen – megkért, hogy játsszak el egy karácsonyi dalt a Szenteste napján tartott úrvacsorai gyűlésen. Úgy döntöttem, hogy a Csendes éjt fogom eljátszani. A zongoratanárom segített felkészülni. A szüleim szó szerint százszor hallgatták végig, ahogy eljátszom a dalt az alagsorban álló fekete pianínón. Valaki megemlítette, hogy esetleg megtanulhatnám a dalt, hogy ne kelljen a kottát használnom, de én annyira izgultam attól, hogy az egyházközségem valamennyi tagja előtt játsszak, hogy képtelen voltam memorizálni a zenét. Viszont előálltam egy tervvel. Magammal viszem a kottát, de ahelyett, hogy kitenném a kottatartóra, inkább az ölemben fogom kiteríteni a lapokat. Amikor letekintek a kezeimre, látom majd a kottát, és úgy fog tűnni, mintha fejből tudnám a dalt. A terv nagyszerűen működött – körülbelül 20 másodpercig. Szétnyitottam a kottát a taft karácsonyi szoknyámon és elkezdtem játszani, de olyan csúszós volt a szoknya anyaga, hogy a kotta az első versszak közepén lesiklott az ölemből, és eltűnt valahol a zongora alatt. Kutyaszorítóba kerültem. Esélyem se volt visszaszerezni a kottát, és minden gondolat kiszállt a fejemből. Összeszorítottam a fogam, és megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Teljes katasztrófa volt.
Fájdalmasan élesen ütöttem le a rossz billentyűket, és láttam, hogy a közönség tagjai milyen kellemetlenül érzik magukat. A második versszakot is végigügyetlenkedtem. Bölcsen úgy döntöttem, hogy kihagyom a harmadik versszakot, és vöröslő arccal siettem végig a padsorok között, próbálva nem elsírni magam. A szüleim odasúgták nekem: „Mi történt? Olyan jól tudtad a dalt!” Alig vártam, hogy elhagyhassam a gyülekezeti házat. Senkit sem akartam látni, senkivel sem akartam beszélni; szégyelltem és kínosan éreztem magam. Amikor a gyűlés véget ért, Alma Heaton nővér, az idős Vasárnapi iskolai tanítóm lépett oda hozzám. Megpróbáltam kitérni előle, de ő elkapta a kezemet. Ahelyett, hogy azt mondta volna, milyen ügyes voltam – hiszen azzal nyilvánvalóan hazudott volna –, olyasvalamit mondott nekem, amire egész életemben emlékezni fogok. „Sharon, nem számít, hogy sikerült. Mindenki látta, hogy mennyi energiát fektettél bele, és szeretünk téged, akár tudsz zongorázni, akár nem.”
Ez volt az őszinte igazság. Azonban nem fájt annyira, mint ahogy számítottam rá. Igaz volt, hogy keményen dolgoztam, és annak ellenére is szerettek, hogy nem tudtam zongorázni. A szám a történelem legkisebb mosolyára húzódott, Heaton nővér az öreg hölgyekre jellemző öleléssel magához szorított, és hirtelen minden a legnagyobb rendben volt.
Nos, Beverly Whitley és Alma Heaton nem tettek semmi rendkívülit. Aznap este nem írták le a történteket a naplójukba. A családjuk egyetlen tagja sem tud ezekről a dolgokról. Egyszerűen csak énekelni és az evangéliumot megérteni tanítottak kisgyermekeket. Mi is lehetne ennél hétköznapibb? Azonban mégsem volt az. Ha engem kérdeztek arról, hogy milyen is, amikor valaki „szeretett, tiszta, fény”, azt mondom, olyan, mint Beverly Whitley. Olyan, mint Alma Heaton. Mindketten felismerték a „tiszta fényt” egy kisgyermekben, aki olyan keményen próbálkozott, ahogy csak bírt, és szerették őt érte, annak ellenére is, hogy az eredményei nem voltak tökéletesek.
Mennyei Atyánk is ugyanilyen. Látja, amikor mi, az Ő kisgyermekei, próbálkozunk. Az erőfeszítéseink nem mindig eredményeznek sikert, de Ő tudja, milyen keményen dolgozunk – néha a fogunkat összeszorítva, és egy katasztrófán végigbukdácsolva –, és szeret minket ezért. Elküldte az Ő csodálatos Egyszülött Fiát, a szeretet tiszta fényét, minden disszonáns, hamis és felismerhetetlen hangunkért. Jézus Krisztus kijavít majd minden hibás hangot és diszharmóniát, ha Őhozzá fordulunk, és az Ő segítségét kérjük. Jézus Krisztus születése, engesztelése és halála miatt mindannyian, mint a „Szent Fiú”, mennyei békével térhetünk nyugovóra.1
Annyira boldoggá tesz, hogy ebben a karácsonyi időszakban olyan dalokat énekelhetünk, amelyek a világ Szabadítójának különleges üzenetét hordozzák a sajgó szívűek számára. Az ígéretem ugyanaz, ami Whitley nővéré is volt az Elemiben. Ha elgondolkodtok azokon a szavakon, amelyeket ebben az időszakban énekeltek, kifejezetten nektek szóló mennyei üzenetekre leltek majd, amelyek felemelnek és megvigasztalnak benneteket. Íme egy üzenet, amely megérintett ebben a karácsonyi időszakban. Aggódtam mindazok miatt, akikhez az emberbaráti segélyünk nem tud elérni, és amiatt, hogy az egyes nemzetek időnként megnehezítik a számunkra, hogy eljussunk a szenvedő fivéreinkhez és nővéreinkhez. Aztán ma reggel felfigyeltem a dal szavaira, amit a Segítőegyletben énekeltünk:
Ó, áldd meg a drága kisgyermekeket,
Segíts, hogy a mennyben élhessünk veled.2
Bizonyságomat teszem róla, hogy Isten Fia szeretett, tiszta, fény; és Ő a szeretet tiszta fényének forrása. Jézus Krisztus nevében, ámen.