Ifjúsági hitoktatás, felsőfokú hitoktatás és egyéb olyan dolgok, amelyek működnek
IFH éves közvetítés – 2023
2023. január 27., péntek
Steven J. Lund elnök: Ó, mily nagy örömömre szolgál, hogy felkértek a bizonyságom megosztására veletek, akikre oly nagy csodálattal tekintek, valamint hogy két olyan beszélő közé ékeltek be, akik az általam ismert talán két legnagyszerűbb tanító az egyházban!
Nemrégiben részt vettem egy előadáson, amelyet a Harvard egyik professzora, Arthur Brookes tartott. Többek között ezt mondta: „Tudják, túl nagy nyomást helyezünk az oktatóinkra; arra kérjük őket, változtassák meg az emberiség történelmének a menetét.” Nem is tudta, mennyire igazat szólt! Kivéve, hogy a ti esetetekben nem az emberiség történelme foglalkoztat minket, hanem az örökkévalóságok. Tehát valóban sokat várunk el tőletek, és nagyra értékeljük, akik vagytok és amit tesztek, valamint ragaszkodunk ehhez az eredményhez.
Amikor legutóbb általános konferencián beszéltem, megemlítettem, hogy egy buzgó visszatérő misszionárius vállára akartam tenni a kezemet, és a lelkébe helyezni a szívem benyomásait. Amikor felkértek, hogy szóljak hozzátok, úgy éreztem, itt is ezt kellene tennem – a vállatokra helyeznem a kezemet, a szemetekbe néznem, és kifejeznem az érzéseimet a lehetőségeitek és a kihívásaitok kapcsán. Nos, ennyire nem fogunk közel kerülni egymáshoz, de ha így lenne, akkor annak tükrében, ahogyan érzek irántatok, azt akarnám hallani, hogy mi rejlik a szívetekben, amiről tudnom kellene.
Jómagam kora reggeli hitoktatáson nevelkedtem, melyet javarészt egy kis mobil osztályteremben tartottak egy kaliforniai szakiskola mellett. Először a püspökségünk egyik tagjának a megtért svéd felesége tanított minket, később pedig egy-egy hetvenes éveiben járó nagymama. Mindhármójukat nagyjából ugyanaz tette alkalmassá: az odaadásuk, amely hajnali 5-kor kiugrasztotta őket az ágyból, valamint a visszaállítás igazságába vetett megingathatatlan meggyőződésük. Evangéliumi ismereteim nagy részét – és ezt szó szerint értem – az ifjúsági hitoktatáson tanultam. És mindazok az új dolgok, amelyeket most tanulok az evangéliumról, egyszerűen azoknak az újonnani felfedezése, amelyeket ők próbáltak tanítani nekem akkoriban.
Így aztán kezdjük a legfontosabb szavakkal, amelyeket elmondhatok: köszönöm, amit tesztek és akik vagytok! Köszönöm, hogy készek vagytok elvégezni az ahhoz szükséges felbecsülhetetlen munkát, hogy a tananyag, az óravázlataitok és a naptáratok összhangba kerüljön a Jöjj, kövess engem! programmal. Az egyházban nem sokan látták át teljes mértékben, hogy mit is kértek tőletek. Köszönjük, amiért jó erősen megmarkoltátok az evezőket, hogy létrejöhessen ez a változás, tudván, hogy ti csiszoljátok tovább a tananyagokat. Munkáitok gyümölcse kezd beérni.
Érkezett hozzánk egy üzenet, amely gyakran megélt történetet mesél el. Így hangzik: „Ha őszinte akarok lenni, a családom általában nem tart családi estet. Nem igazán olvassuk a szentírásokat sem önállóan, sem közösen, és közös evangélium-tanulmányozást sem végzünk. Tevékenyek vagyunk az egyházban. Nemrégiben azonban, amióta hitoktatásra járok, meg tudtam velük osztani pár dolgot, amit a hitoktatáson tanultam. Hiszek abban, az ifjúsági hitoktatás a szentírásaim olvasására ösztökél, ugyanakkor segít hatással lennem a családomra is.”
Nos, ebben reménykedtünk, nemde? Az egyház általi támogatás visszaáramlik, hogy megerősítse az egyház otthonközpontúságát. Ez a folyamat részét képezi a folyamatos visszaállításnak; olyan eljárás ez, amely működik. Az egyház mindent megtesz azért, hogy próbálja megérteni, mi működik és mi nem. Tulajdonképpen számos olyan dolog örvénylik körülöttetek, amelyekről tudjuk, hogy tartós kapcsolatot teremtenek az Úrral.
Így aztán, míg a kezem a vállatokon nyugszik – vagy épp a nyakatok körül, akár –, hadd emeljek ki néhány dolgot, ami működik, hogy ott fejthessétek ki a legnagyobb erőt, ahol az a leginkább számít a tanításotokban. Azt mondják, a siker legelső összetevője a jelenlét. Átlagosan véve azok a fiatalok, akik jelen vannak az ifjúsági hitoktatáson, jobb eredményeket érnek el az életük folyamán. Nagyobb valószínűséggel részesülnek a felruházásukban, szolgálnak missziót és házasodnak a templomban. Azoknak, akik végigjárják az ifjúsági hitoktatás négy évét, olyan kapcsolatuk lesz az evangéliummal, amely ritkán szakad meg. Másodszor: amikor a fiatalok teljes tizedet fizetnek, olyan kapcsot alakítanak ki Mennyei Atyával, amely megmarad. Minden alkalommal, amikor engedelmeskednek ennek a parancsolatnak és megteszik ezt a befizetést, kialakul az áldozathozatal és kapcsolódás új köteléke.
Remélem, hogy minden ifjúsági és felsőfokú hitoktató állandóan fejlődik abban, ahogyan a tized összekötő erejéről tanít. Egyszer, amikor úgy 10 éves lehettem, az édesapám megkérdezte, hogy mindig befizetem-e a tizedemet. Befizettem. Alig valamicske volt, hiszen nem volt valami nagy üzleti forgalom azon a földúton, ahol laktunk. De aztán így folytatta: „Tudod, ha elhatározod, akkor élhetsz úgy, hogy az életedben e tekintetben tökéletes vagy.” Hozzátette még: „Az egyik dolog, amit bánok – mondta az apám –, az, hogy amikor a haditengerészetben pár hónapig egy hajón szolgáltam, nem volt hol tizedet fizetni, és elmaradt ez a szokásom. Azóta tökéletesen csinálom, De szégyenlem azt az időszakot, amikor nem így tettem. Ha elhatározod, ebben a dologban tökéletes lehetsz.” Nos, így van ez a tanulóitokkal is.
A harmadik igazán jól működő dolog, amire szeretném felhívni a figyelmeteket, az FSY-konferencia. Ezek az FSY-konferenciák bámulatosak. Ezen a nyáron világszerte 200 000 14–18 év közötti fiatal közül sok – vagy a legtöbb – úgy ment haza, hogy gazdagabb és ösztönzőbb módon érti a saját kilétét, és hogy miért kéri az Úr azt, amit kér. Az FSY annyira sikeres, hogy fel kellett tennünk magunknak a kérdést: Mi a titkos összetevő? Mi az az FSY-hatás?
Nos, részben az, hogy egy hétre kiemeljük a résztvevőket abból, ami naponta eltereli a figyelmüket, így az elméjük meglehetősen tanítható, összpontosított állapotba kerül. Mindeközben pedig, amíg békésen ringatóznak a kikötőben, mint egy gyermek az otthon melegében, találkoznak veletek, tanítókkal és konferenciavezetőkkel – javarészt a hitoktatásból –, akik aztán lángra lobbantjátok az elméjüket olyan tiszta és hasznos tannal, hogy az szívbéli változást idéz elő.
Megadjátok nekik az eszközöket, amelyekre szükségük van, amikor szombaton visszatérnek abba a kulturális felfordulásba, amely az életük. Tanításaitok, példátok és minden szavatok bekerül az életvezetési készségeik dobozába. Némelyikük számára az FSY jelentheti az utolsó esélyt arra, hogy megbékéljenek önmagukkal és Istennel. Köszönöm az arra irányuló elkötelezettségeteket, hogy a legjobb lelki, szellemi és nevelői énetekkel forduljatok feléjük. Egyházi kutatásunk megerősíti, hogy az élethosszig tartó tanítványság legerőteljesebb kiváltó oka a hozzátok hasonló hithű felnőttekkel való kapcsolat, akik rájöttetek, hogyan igazodjatok el az élet kihívásaiban és leljetek örömre Krisztusban.
Körülbelül egy hónapja Bonnie H. Cordon elnök és én felkérést kaptunk, hogy tegyünk jelentést az Első Elnökségnek az FSY-konferenciákról és azok lebonyolításáról az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában idén nyáron. A bemutatónk végeztével megválaszoltunk néhány megfontolt kérdést a további fejlődésre vonatkozó terveinket illetően, és úgy tűnt, véget ért a találkozó. Már épp felemelkedtünk a székünkből, amikor Nelson elnök előrehajolt és így szólt: „Meg kell tanítanunk őket imádkozni.” Rögtön visszaültünk. Ezt mondta: „Meg kell tanítanunk őket imádkozni; azt, hogy kihez imádkoznak, és hogy milyen az ima nyelvezete.” Azzal az aggályával folytatta, hogy talán túl hétköznapivá válik, ahogyan megszólítjuk Mennyei Atyát. Azután elismételte: „Meg kell tanítanunk őket imádkozni; azt, hogy kihez imádkoznak, és hogy milyen az ima nyelvezete.” Akkor tehát tanítsuk meg őket imádkozni! Minden alkalommal, amikor imát mondunk, arra kérjük Mennyei Atyát, hogy avatkozzon közbe az életünkben. Minden ima csodáért esedezik. Még a hálával teli imák is abban a reményben hangzanak el, hogy elmélyítsék a felségessel való kapcsolatunkat.
Forduljunk most a bizonyság egy másik eszközéhez, amely működik: A fiatalság erősségéért kalauzhoz. Vagyis, bocsánat: A fiatalság erősségéért: Kalauz a döntések meghozatalához című kiadványhoz, amely arra tanít, hogy a szabályokra összpontosítást váltsuk fel a Szabadítóval való kapcsolatunkkal és az Őhozzá hasonlóvá válásunkra történő összpontosítással. Az a bölcs mondás, hogy „Mit tenne Jézus?”, továbbra is csodás szabály az életünkre vonatkozóan. Döntéshozatalunk hátterében többé nem egy füzet áll, hanem az Istentől kapott küldetésünk.
Nelson elnök újra és újra elmondja, hogy a legfontosabb dolog, ami jelenleg e világon zajlik, és az ok, amiért erre az időre tartattunk vissza, hogy most jöjjünk erre a világra, nem más, mint Izráel egybegyűjtése. Így tehát, amikor döntéseket hozunk azt illetően, hogy miként éljük az életünket, ez a kérdés vezéreljen minket: Vajon ez a döntés segíteni vagy hátráltatni fogja azt a képességemet, hogy betöltsem halandó rendeltetéseimet? Amikor törekszünk olyan életet élni, amely méltó az Úr seregéhez, akkor megpróbáljuk az életünk döntéseit összhangba hozni az életünk küldetésével.
Mindegyikünknek fel kell tennie a kérdést: Hiszünk-e Krisztusnak, amikor prófétáin keresztül kinyilatkoztatja isteni rendeltetéseinket? Mert ha hiszünk Neki, akkor nagyszerű döntéseket akarunk majd hozni. Ti, akiket hitoktatói fából faragtak, mesterei vagytok annak, hogy segítsetek nekik e kérdés megválaszolásában. Egy változó világban nem fog védelmet nyújtani egy tiltólista, az evangélium tantételei azonban igen.
Az új A fiatalság erősségéért döntéshozatali kalauz arra kéri a fiataljainkat, tegyék szokássá, hogy az életet a lelki érzékenységük lencséin keresztül közelítik meg, nem pedig a meglehetősen kétes kulturális érzékenységükön át. Ez az új FSY-kalauz közel sem egy újabb példája annak, hogy a felnőttek ismét ugyanazt szajkózzák a fiataloknak az értékekről. Inkább egyfajta újraindítása annak, ahogy az életükre tekintenek, miközben felfedezik valódi kilétüket egy olyan Isten fiaiként és lányaiként, akinek elvégzendő munkája van számukra; aki konkrét célokkal küldte őket ide, amelyek lüktető értelmet adnak majd az életüknek. Lábuk szilárdan meg lesz vetve az evangélium talaján.
Ez az új döntéshozatali kalauz egy olyan több évtizedes kinyilatkoztatott minta része, amely mélyebb lelkiség felé terel minket; ez a legújabb eleme a visszaállítás hatalmas ívének, melyben az egyházközségi tanítás sikeresen továbblépett a házitanításra, onnan pedig a szolgálattételre – ahol az otthoni est felváltotta a családi estet; ahol a „minden egyháztag misszionárius” helyét átvette a mérce magasabbra emelése, valamint a memorizált misszionáriusi beszélgetések magasabb szintre emelése a Prédikáljátok evangéliumomat! anyaggal; és ahol a cserkészetet és a Személyes fejlődés programot felváltotta a Gyermekek és fiatalok program, amelyben a fiatalokat arra kérik, hogy vegyék kézbe a lelki életüket.
Az ifjúsági hitoktatás új olvasási követelményei egybecsengenek ezzel a tantételalapú, Lélek által vezérelt megközelítéssel. Egyre közelebb kerülünk a lelkileg ösztönzött döntéshozatal magasztosabb és szentebb módjához. Egyre fontosabbá válik, hogy fiataljaink – és mi magunk is – megtanuljuk eldönteni, miként cselekedjünk szent tantételekre reagálva, ahelyett, hogy konkrét tiltásokra ügyelnénk. Fiataljaink máris olyan erkölcsi kérdésekkel néznek szembe, amelyek pár évtizede fel sem merültek. Ha ma egy tetoválásokkal kapcsolatos döntés bizonytalanítja el őket, nos, jobb bele sem gondolni, mivel fog még előrukkolni a világ.
Russell M. Nelson elnök kifejtette, hogyan hozzuk meg ezeket a döntéseket. Nem lehet csupán kipipálni egy listát. Ezt tanította: „Megígérem neked, ha őszintén és kitartóan végzed azt a lelki munkát, amely szükséges azon elengedhetetlen lelki készség kifejlesztéséhez, hogy megtanuld meghallani a Szentlélek suttogásait, hogy rendelkezésedre fog állni minden olyan iránymutatás, amelyre valaha is szükséged lesz az életben.”1
Körbejár egy történet egy 14 éves lányról, aki az általános konferencia utáni napon azzal állt elő az édesanyjának, hogy mivel az új füzet nem tiltja a többszörös fülbevaló-viselést, szándékában áll csütörtökön némi fémáruval bővíteni a fülében viselt ékszerek sorát. Az anya nagy levegőt vett, aztán állítólag ezt felelte: „Tudod, mi hogyan érzünk ennek kapcsán, de nem arról van szó, hogy mi mit szeretnénk, mit tegyél. Lehetőséged van megkérdezni, mit szeretne Mennyei Atya, mit tegyél. Meg kell tenned a munkát, el kell végezned a kutatómunkát, imádkoznod kell róla, aztán várd meg a választ.” Nos, a 14 éves lány rátalált a válaszára, az anya pedig megváltoztatta a lánya életét.
A missziómból való hazatérésemet követően beléptem az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe. Eljött a nap, amikor jelentkeznem kellett az oaklandi felkészítő központban, ahol beiktattak az új családomba, a seregbe. Újonnan kijelölt barátaim annyira különböztek tőlem és egymástól, amennyire csak el tudjátok képzelni. De 24 órával később mind egyforma frizurát viseltünk és egyforma egyenruhában feszítettünk. És amikor aznap este bementünk a barakkunkba, mind úgy néztünk ki, mintha most gördültünk volna le a gyártósorról. A kiképzés együtt töltött hónapjaiban már nem tudtam volna megmondani, ki kicsoda volt közülük a felkészítő központ forgatagában. Együtt gyakorlatoztunk, együtt panaszkodtunk, együtt osztottuk meg egymással a titkainkat, és nem voltak közöttünk semmiféle -iták. Életre szóló leckét tanultam az egyenruháról: amit viselünk, megkülönböztethet vagy egységessé tehet minket. A ruházat árulkodik arról, hogy kinek az oldalán állunk, és hogy mi várható a viselőjétől.
Nemrég olvastam egy tengerészgyalogos egészségügyisről, aki egy közel-keleti tűzharc után több sebesült katonát cipelt a mentőhelikopterhez, aztán újra visszatért a harctérre, ahonnan újabb sebesülttel tért vissza. Néhány helyi szövetséges katona így gúnyolódott: „Hé, tengerészgyalogos – és ezt sértésnek szánták –, hé, tengerészgyalogos! Nem látod, hogy ellenséges katonát cipelsz?” Ő egyszerűen így felelt: „Hé! Tengerészgyalogos vagyok. Nem látjátok, hogy ő is megsérült?” Az egyenruhája valami magasztosat jelképezett.
A próféta az Úr hadseregébe hívta ezeket a fiatalokat. Amikor az ember belép a seregbe, egyenruhát ölt magára. Vészhelyzetben vagy katasztrófa esetén a sereg egyenruhája azt üzeni a lakosságnak, hogy megérkezett a segítség; a jó úton járó csapatok felszabadítják az elnyomottakat; virágokat szórnak eléjük, az emberek könnyeznek, megjött a segítség. A misszionáriusok is egyenruhát viselnek; Isten serege akkor teheti meg a legjobban, aminek a megtételére elküldetett, ha egy kicsit kitűnik azok közül, akiknek a felemelésére és felszabadítására elküldetett.
A kalauzban ez áll: „Tudja – mármint Mennyei Atya –, hogy képes vagy hatást gyakorolni a világra, és ehhez sok esetben az is kell, hogy különbözz a világtól.”2
Még a seregben szolgáltam, amikor Rich barátommal eltávot kaptunk, és Jeruzsálemben kötöttünk ki. Miközben farmerben és galléros pólóban sétáltunk Jeruzsálem utcáin, egy arab boltos megjegyezte, hogy biztosan a BYU Jeruzsálemi Központjából jöttünk. Azt feleltük, hogy nem, csak amerikai katonák vagyunk.
„Igen, de a Jeruzsálemi Központból is jöttek.”
„Ezt meg miből gondolja?”
„Kilométerekről látszik magukon!”
Egymásra néztünk: pont úgy néztünk ki, mint az izraeli védelmi erők katonái, akik akkor mentek el mellettünk, ugyanolyan ruhában, mint mi, ugyanolyan hajviselettel, ugyanolyan mindennel. De nyilvánvalóan volt bennünk valami.
Az Úr követői minden korban javarészt olyan emberek között éltek, akiknek más volt a kultúrája, mások voltak az értékei, és más dolgokat tartottak fontosnak. Hogyan tudjuk tehát tisztelni a felebarátainkat, miközben tudatosan az evangélium egyedi kultúrájában élünk? A hozzánk intézett kérés az, hogy legyünk világosság a világ számára, miközben az Úr most utolsó alkalommal egybegyűjti Izráelt, visszatérése előkészítéseként. Az egyház tagjait gyakorta kíséri olyan világosság, amelyet mi magunk nem látunk, de mások igen. Úgy vélem, Krisztus világossága az, amit látnak – olykor kicsit tompán, mégis határozottan átvilágítva bukott énünkön. Elvégre Krisztus a fiatalság erőssége. Ha bármi olyat teszünk, amivel elvonunk vagy elveszünk ebből a fényből, vagy álcázzuk vagy elrejtjük, az meghiúsítja a célt, amiért ebben az időben születtünk.
A fiatalság erősségéért kalauz segíthet hordoznunk ezt a világosságot, amikor sugalmazásra törekszünk azt illetően, hogy miként tudjuk az Istentől egyedileg kapott rendeltetéseinket a legjobban betölteni az egész életünkön, valamint az életmódunkra vonatkozó döntéseken keresztül. A küldetés, miszerint Isten különleges népeként álljunk, megtisztelő. Jelentheti azt, hogy kitűnünk a tömegből, miközben döntéseinkkel közvetítjük, hogy kit is követünk. Feladatunk az egyházi oktatásban, a Gyermekek és fiatalok programban, valamint Isten földi királyságában nemcsak az, hogy megakadályozzuk, hogy e nemzedék elveszítse a hitét és hozzá méltatlan életvitelbe tévedjen; a próféta olyan fiatal férfiakat és fiatal nőket hív, akik képesek elősegíteni a világ megújulását.
Az Úr prófétája olyan nőket hív, akik képesek kiállni és vezetni egy olyan nőkkel teli világban, akik helyénvalóan ragaszkodnak az őket megillető hely elfoglalásához a világban, készen állva arra, hogy érdemleges hatást gyakoroljanak, akik számára azonban a vallás ellentétes a jelentőségteljes törekvéseikkel. Sion női viszont magukra öltik az isteniség hatalmát, és középre fognak állni.
És Isten azt szeretné, ha nagy hatalommal bíró férfiakat nevelnénk, akik kifejlesztik Isten fiainak a szentírásokban leírt minden jellemvonását. A földi életnek talán csak egyetlen Moróni kapitány jut? Én nem ezt hallom Russell M. Nelson elnöktől, amikor erről a királyi nemzedékről beszél. Arra hívja fel a figyelmüket, hogy „Mennyei Atyánk erre az utolsó szakaszra tartogatta a legnemesebb lelkeket – [talán] a legkiválóbb csapatát. E nemes lelkek – ezek a kiváló játékosok, ezek a hősök – ti vagytok!”3
Így hát hadd mondjak köszönetet még egyszer, amiért ily nélkülözhetetlen erőt jelentetek a tartós megtéréshez a fiataloknak az Úr eme egyházában és királyságában. Jézus Krisztus nevében, ámen.