Bátran, nemesen és függetlenül
Világméretű áhítat fiatal felnőtteknek • 2022. szeptember 11. • Salt Lake Tabernákulum
Dale G. Renlund elder: Köszönöm. A történelmi Salt Lake Tabernákulumban gyűltünk össze, de világszerte néznek bennünket. A szentírásokban az Úr arra kér minket, hogy emlékezzünk. Ha emlékezünk a hit, az odaadás és a kitartás közös hagyatékára, az rálátást és erőt ad nekünk, amikor szembenézünk napjaink kihívásaival.
A Szentek: Jézus Krisztus egyházának története az utolsó napokban című négykötetes sorozat annak a vágyából született, hogy „emlékezz[ün]k rá, milyen irgalmas volt az Úr az emberek gyermekeihez”1. Három kötet már megjelent. Ez a történeti elbeszélés múltbéli hithű utolsó napi szentek történeteit tartalmazza. Valódi példákon keresztül ismerünk meg olyan embereket, akik szerették Jézus Krisztus evangéliumát, szövetségeket kötöttek, és a szövetség ösvényén haladtak, hogy megismerjék Szabadítónkat, Jézus Krisztust.
Ruth L. Renlund nővér: Örülünk, hogy azokra a valós eseményekre összpontosíthatunk, amelyeket a sorozat harmadik kötete, a Szentek: Bátran, nemesen és függetlenül című könyv tartalmaz. Ez a kötet a Salt Lake templom 1893-as felszentelése és a Svájci Bern templom 1955-ös felszentelése közötti időszakból mesél az egyház történetéről. Ez idő alatt nyilvánvaló a folyamatos kinyilatkoztatás az egyházban az Úr prófétáin keresztül, és az egyes egyháztagok számára is. A Szentek 3. kötete segít megértenünk a saját történelmünket, azokat, akik átélték azt, és a Szabadítónkat.
Renlund elder: Mind a négy nagyszülőm ebben az időszakban csatlakozott az egyházhoz. A szüleim kivándoroltak Salt Lake Citybe, mert ígéretet tettek arra, hogy a templomban kötnek házasságot. 1950-ben nem volt Európában templom. Mindketten a Salt Lake templomban részesültek a felruházásukban, angolul részesülve az oktatásban, amelyből alig értettek valamit. Összeházasodtak, egymáshoz pecsételték őket, és ők örökre szólóan áldottnak tekintették magukat. Az a döntésük, miszerint bármit megtesznek, hogy a templomban egymáshoz pecsételjék őket, az én életemre is örök hatással volt.
A Szentek 3. kötete a mi örökségünk, függetlenül attól, hogy a korai pioníroktól származunk-e, mint Renlund nővér; későbbi pioníroktól, mint én; vagy ti magatok is a hit úttörői vagytok. Fontos részei vagytok ezen egyház folyamatos történelmének. Köszönjük mindazt, amit azért tesztek, hogy az általatok és elődeitek által lefektetett hitbéli alapra építkezzetek. „Azért imádkozunk, hogy [a Szentek ezen kötete] gyarapítsa ismereteiteket a múltról, megerősítse a hiteteket, és segítsen nektek megkötni és megtartani azokat a szövetségeket, amelyek a felmagasztosuláshoz és az örök élethez vezetnek.”2
Renlund nővér: Izgatott vagyok, hogy elmesélhetek néhány történetet a Szentek 3. kötetéből. Kezdjünk bele!
Renlund elder: Kezdjük az egyház folyamatos visszaállításának az egyik példájával. Russell M. Nelson elnök gyakran tanít arról, hogy a visszaállítás „egy folyamat, nem pedig egy esemény, és mindaddig folytatódik, amíg az Úr ismét el nem jön.”3 Nagyszerűen szemlélteti ezt egy példa Joseph F. Smith elnök életének az utolsó napjaiból.
Joseph F. Smith és Julina Lambson Smith.
1918-ban Smith elnök rossz egészségi állapotban volt, és valószínűleg tudta, hogy már nem fog sokáig élni. Úgy tűnt, hogy körülötte csak halál van. Először a legidősebb fiát, Hyrumot döntötte ágynak, majd vitte el egy perforálódott vakbél. Smith elnök a naplójában öntötte ki gyászát: „Lelkem kettéhasadt. […] Ó, Istenem, segíts!”4 Ez követően Smith elnök bánata csak fokozódott, amikor röviddel ezután Hyrum özvegye, Ida is elhunyt szívelégtelenségben.
Majd szörnyű beszámolókat olvasott az éppen tomboló világháborúról. Az háborúban 20 millió katona és civil halt meg. Ezután, az influenza egy halálos törzse tizedelte az embereket az egész világon. Legalább 50 millióan haltak bele világszerte. E halálozások elmondhatatlan bánatot és szívfájdalmat okoztak a családoknak. Smith elnök is gyászolta ezen életek elvesztését. Mindezek mellett már öt hónapja ágyhoz kötött volt. Elmondhatjuk, hogy a prófétát foglalkoztatta a halál gondolata.
Itt van egy Biblia, amely Smith elnöké volt. Lehet, hogy ezt vagy egy ehhez hasonló Bibliát használt, hogy kulcsfontosságú kinyilatkoztatásokat nyerjen.
Renlund nővér: 1918. október 3-án Joseph a szobájában ült a Méhkas házban, alig egy háztömbnyire innen, Jézus Krisztus engesztelésén és a világ megváltásán töprengve. Kinyitotta… Péter első levelénél, és arról olvasott, ahogy a Szabadító a lélekvilágban lévő lelkeknek prédikált. […] [A] Lélek leszáll[t Smith elnökre], megnyitva »értelmének szemeit«.” A lélekvilágba tekintett, ahol „olyan igazlelkű nők és férfiak [tömegei], akik a Szabadító halandó szolgálattétele előtt haltak meg, örömmel várták ott az Ő eljövetelét, hogy kijelentse a halál kötelékeiből való kiszabadulásukat.
A Szabadító megjelent…, az igaz lelkek pedig örvendeztek… Letérdeltek Őelőtte, elismerve Őt mint Szabadítójukat és Megmentőjüket a haláltól és a pokol láncaitól.
[Smith elnök] megértette, hogy a Szabadító nem személyesen ment az engedetlen lelkekhez, hanem megszervezte az igaz lelkeket…, hogy vigyék el az evangélium üzenetét a sötétségben lévő lelkeknek. Ily módon minden olyan ember, aki a vétkeiben vagy az igazság ismerete nélkül halt meg, tanulhatott az Istenbe vetett hitről, a bűnbánatról, a helyettes általi keresztelésről a bűnbocsánatért, a Szentlélek ajándékáról, valamint az evangélium minden más alapvető tantételéről.”
Renlund elder: „A próféta ekkor felismerte, hogy ezen adományozási korszak hithű [szentjei] a következő életben is folytatják munkájukat azáltal, hogy az evangéliumot prédikálják azoknak a lelkeknek, akik sötétségben és a bűn rabságában vannak. »A halottak, akik bűnbánatot tartanak, meg lesznek váltva, Isten házának szertartásai iránti engedelmesség által – állapította meg. – És miután megfizették vétkeikért a büntetést, és tisztára lettek mosva, jutalmat kapnak cselekedeteik szerint, mert örökösei a szabadulásnak.«”
Renlund nővér: „Másnap reggel [többen meglepődtek, amikor] rossz egészségi állapota ellenére is részt vett az októberi általános konferencia első ülésén. Nehezére esett [ezen épület szószékénél] állni, magas és vállas teste remegett az erőfeszítéstől, de eltökélt volt, hogy szóljon az egybegyűltekhez. […] Mivel nem volt elég erős ahhoz, hogy az érzelmei ne akadályozzák a látomásáról való beszámolóban, ezért csupán utalt rá. »Nem éltem magányosan az öt hónap során – mondta az egybegyűlteknek. – Az ima, a könyörgés, a hit és az eltökéltség lelkületében éltem; és folyamatosan részem volt az Úr Lelkével való kapcsolattartásban.« Majd hozzátette: »Boldog gyűlés ez számomra ezen a reggelen. A Mindenható Isten áldjon meg benneteket!«”5
Smith elnök az általános konferencia után tollba mondta a kinyilatkoztatást a fiának, Joseph Fielding Smithnek. Ez itt az egyike azon példányoknak, amelyeket aláírt, majd benyújtott az Első Elnökségnek és a Tizenkét Apostol Kvórumának. Ők elolvasták, és teljes mértékben támogatták a látomást6, amely ma a Tan és szövetségek 138. szakaszaként van kanonizálva. Immár értjük, hogy Isten törődik azokkal, akik a halandóság fátylának a túloldalán vannak. Törődik a megváltásukkal. A halottak nem haltak meg igazán. A folyamatos visszaállítás hozta el számunkra ennek a megértését, és vigaszt és tisztázást hoz a következő világot illetően.
Renlund elder: A személyes kinyilatkoztatáshoz sok tekintetben ugyanerre a folyamatra van szükség. Ami engem illet, összpontosítanom kell egy adott problémára. Át kell tanulmányoznom és gondolkodnom kell rajta. Különböző megoldásokat kell megfogalmaznom. Úgy tűnik, csak ezután tud megbízhatóan érkezni a személyes kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatást gyakran rövid, tömör felszólításként kapom, például: Menj! Tedd! Mondd!
Renlund nővér: Ez rám is igaz. Azután, hogy elmélkedtem, tanulmányoztam és imádkoztam, gyakran támadnak olyan gondolataim vagy ötleteim, amelyekről tudom, hogy nem az enyéim. Mindig bátorít engem az, hogy Isten figyel rám, és a Szentlélek által arra késztet engem, hogy jót tegyek.
Renlund elder: Gyakran azért érkezik kinyilatkoztatás, mert van egy konkrét szükséglet. Ennek egy figyelemre méltó példája esett meg az 1894. áprilisi általános konferencián. Wilford Woodruff elnök bejelentette a tanácsosainak és a Tizenkét Apostol Kvórumának, hogy kinyilatkoztatást kapott a templomi pecsételést illetően. Azt mondta: „Az Úr azt közölte velem, hogy helyes a gyermekeket a szüleikhez pecsételni, őket pedig az ő szüleikhez, éppen oly messzire vissza, amennyire csak lehetséges szert tennünk a feljegyzésekre.”7 Ez a kinyilatkoztatás több mint 50 évvel azután adatott, hogy Illés visszaállította a pecsételő felhatalmazást a Kirtland templomban.
Renlund nővér: Azon az 1894-es általános konferenciai vasárnapon Woodruff elnök kijelentette: „»Még nem értünk a kinyilatkoztatás végére. […] Még nem értünk Isten munkájának végére.« Beszélt arról, hogyan vitte tovább Joseph Smith munkáját Brigham Young a templomok építése és a templomi szertartások megszervezése terén. »Ám nem kapta meg az összes kinyilatkoztatást, amely ehhez a munkához tartozik – emlékeztette az egybegyűlteket Woodruff elnök –; sem Taylor elnök, sem Wilford Woodruff. Ez a munka nem ér véget addig, amíg tökéletességre nem jut.«”8
Az egyháztagok már a nauvooi idők óta folytattak halottakért végzett kereszteléseket az elhunyt családtagjaikért. De annak fontossága, hogy valakit az őseihez pecsételjenek, még nem került kinyilatkoztatásra. Woodruff elnök ezt mondta: „Azt akarjuk, hogy ettől a naptól kezdve az utolsó napi szentek kövessék nyomon leszármazási rendjüket, amilyen messze csak tudják, és legyenek hozzápecsételve atyáikhoz és anyáikhoz. A gyermekek legyenek szüleikhez pecsételve, és ez a lánc érjen addig, ameddig csak lehet!”9
Woodruff elnök „emlékeztette a szenteket Joseph Smith látomására a bátyjáról, Alvinról, a Kirtland templomban. »Mindazok, akik ezen evangélium ismerete nélkül haltak meg, akik befogadták volna azt, ha megengedték volna nekik, hogy itt maradjanak, örökösei lesznek [a] celesztiális királyság[nak].«
»Így lesz ez a ti atyáitokkal is – mondta Woodruff elnök a lélekvilágban lévőkről. – – Nagyon kevesen lesznek, ha lesznek egyáltalán, akik nem fogadják majd el az evangéliumot.«
Prédikációja befejezése előtt arra buzdította a szenteket, hogy… kutassák fel az elhunyt rokonaikat. »Fivérek és nővérek! – mondta. – Folytassuk feljegyzéseinket, töltsük meg azokat igazlelkűen az Úr előtt, és teljesítsük e tantételt, és Isten áldásai kísérnek majd minket, és akik megváltatnak, áldani fognak minket az eljövendő napokban.«”10 Ez a kinyilatkoztatás okot adott az egyháztagoknak arra, hogy gyakran visszatérjenek a templomba és helyettes általi elrendeléseket és szertartásokat végezzenek az elhunyt őseikért. A családok elkezdtek gondos feljegyzéseket vezetni ezekről a szertartásokról és az elvégzésükért tett munkájukról az ilyen könyvekben, mint ez itt, amely a Jens Peter és Marie Dame családjának a tagjaiért végzett munkát tartalmazza.
Renlund elder: Napjainkban a nemzedékeken átívelő pecsételés tana oly hétköznapinak és természetesnek tűnik számunkra, azonban a családok pecsételésének a helyes megszervezéséhez az Úrtól kapott kinyilatkoztatásra volt szükség. E kinyilatkoztatás közvetlen hatással volt a családomra, akik a Finnország nyugati partjánál fekvő Larsmo szigetén éltek. Ez a történet nem szerepel a Szentek 3. kötetében, de a családom kincsként őrzi. 1912-ben az apai nagyszüleim, Lena Sofia és Matts Leander Renlund Svédországból érkezett misszionáriusok prédikációját hallgatták a visszaállított evangéliumról. Másnap Lena Sofia és Leander megkeresztelkedett. Örömre leltek az új hitükben és abban, hogy egy kis gyülekezethez – Finnország első gyülekezetéhez – tartoztak. Sajnos a balsors nem kerülte el őket.
1917-ben Leander meghalt TBC-ben, így Lena Sofia megözvegyült, miközben tizedik gyermekét várta. Ez a gyermek – édesapám – 2 hónappal Leander halála után született meg. További családtagok is meghaltak TBC-ben. Lena végül Leanderen kívül még a tíz gyermeke közül is eltemetett hetet. Hatalmas küzdelem volt számára, egy elszegényedett parasztasszony számára, hogy egyben tartsa a családja maradékát.
Majd’ két évtizeden át nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem. Napközben alkalmi munkákban serénykedett, hogy összekaparja az élelemre valót. Éjjel a haldokló családtagjait ápolta. Nehéz elképzelni, miként birkózott meg ezzel Lena Sofia.
Jómagam egyszer találkoztam vele, 1963 decemberében. Én 11 éves voltam, ő 87. Hajlott volt a háta az egész életén át tartó kemény munkától. Az arca és a keze időjárástól cserzett volt, olyan kemény és érdes, mint egy viseltes szíj. Amikor találkoztunk, felállt, és rámutatott egy Leandert ábrázoló képre, és svédül ezt mondta nekem: „Det här är min gubbe.” „Ez itt az én férjecském.”
Arra gondoltam, talán azt szerette volna mondani, hogy ő volt a férje, hiszen Leander akkor már 46 éve halott volt; szóvá is tettem édesanyámnak ezt a nyilvánvaló tévedést. Ő mindössze annyit mondott: „Nem érted.” Valóban nem értettem. Lena Sofia tudta, hogy régóta halott férje az övé, és örökkévalóságokon át is az övé fog maradni. Az örökkévaló családok tana által Leander jelen maradt az életében, és része volt a jövőbe vetett nagy reményének is.
Lena Sofia Renlund, Dale G. Renlund apai nagyanyja.
A fiatal Dale G. Renlund elder
A Finnországi Helsinki templom 2006-os felszentelése előtt a húgom megnézte, milyen szertartások elvégzésére van szükség édesapánk vonalán. Amit talált, az Lena Sofia pecsételő felhatalmazásba vetett hitének a fényes megerősítése. Lena Sofia alázatosan benyújtotta a családi feljegyzéseket azon elhunyt gyermekeiért, akik a haláluk idején már betöltötték a nyolcat, hogy 1938-ban elvégezhessék értük a templomi munkát. Ezek a legkorábbi olyan szertartások közé tartoztak, amelyeket Finnországból nyújtottak be a templomba.
Lena úgy birkózott meg mindezzel, hogy szem előtt tartotta a szabadítás tanát. Isten egyik nagy irgalmasságának tartotta azt, hogy még e csapások bekövetkezte előtt megtudta, hogy a családok örökkévalóak. A Jézus Krisztus visszaállított evangéliumához való mélyen gyökerező megtérésének az egyik jele a családtörténeti munkája volt – egy olyan munka, amely Joseph Smith, Wilford Woodruff és Joseph F. Smith által lett kinyilatkoztatva. Olyan volt, mint azok, akik „hitben haltak meg…, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat”11.
Renlund nővér: Mivel a visszaállítás egy zajló folyamat, még több mindenre számíthatunk. Nem egészen egy évvel ezelőtt Nelson elnök ezt mondta: „A templomi folyamatokban történt jelenlegi kiigazítások, valamint a jövőben megvalósuló továbbiak is, folyamatos bizonyítékai annak, hogy az Úr tevékenyen irányítja az Ő egyházát. Mindegyikünk számára lehetőségeket biztosít a lelki alapjaink eredményesebb megerősítésére azáltal, hogy életünket Őrá, valamint az Ő templomának a szertartásaira és szövetségeire összpontosítjuk.”12 Nelson elnök kifejtette, hogy ezek a változtatások „az Úr útmutatása szerint, és az imáinkra adott válaszként” történtek, mert az Úr azt akarja, hogy „nagy tisztasággal érts[ü]k, pontosan minek a megtételére köt[ün]k szövetségeket. […] [H]a felfogná[n]k a kiváltságai[n]kat, ígéretei[n]ket, és feladatai[n]kat[, és] ha… lelki meglátásokra és felismerésekre lelné[n]k”13.
A kinyilatkoztatás néha a pillanat hevében érkezik. Ez történt a folyamatos visszaállítás egy további példája során, amikor Lorenzo Snow volt az egyház elnöke. 1898-ban az egyház nehéz pénzügyi helyzetben volt. A poligámiaellenes kampány csúcspontján az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa engedélyezte az egyházi tulajdon elkobzását. Attól tartva, hogy a kormány le fogja foglalni az adományaikat, a szentek közül sokan felhagytak a tizedfizetéssel, nagymértékben csökkentve ezzel az egyház fő anyagi forrását. Az egyház kölcsönt vett fel, hogy elegendő pénzt biztosítson az Úr munkájának az előrehaladásához. Az egyház még arra is hiteleket vett fel, hogy fedezze a Salt Lake templom befejezésének a költségeit. Ez a pénzügyi helyzet súlyos teherként nehezedett a 85 éves próféta elméjére.14
„Egy korai májusi reggelen Snow elnök az ágyában ült, amikor a fia, LeRoi belépett a szobába. […] A próféta üdvözölte, majd bejelentette: »St. George-ba megyek.«
LeRoi meglepődött. St. George… majdnem 500 kilométernyire [volt].” Úgy lehetett eljutni oda, ha az ember 320 kilométert vonatozott dél felé Milfordig, majd további mintegy 170 kilométert tett meg postakocsin. Egy idős ember számára ez nehéz utazásnak ígérkezett. Mégis nekivágtak a hosszú, megterhelő útnak. „Amikor… porosan és elgyötörten megérkeztek…, a cövekelnök megkérdezte, miért jöttek. »Nos – mondta Snow elnök –, azt nem tudom, mi célból jöttünk St. George-ba, csupán a Lélek azt mondta nekünk, hogy jöjjünk.«
Másnap, május 17-én a próféta egyháztagokkal találkozott a St. George-i Tabernákulum vörös homokkőépületében, a templomtól néhány saroknyira északnyugatra.” Amikor Snow elnök felállt, hogy a szentekhez szóljon, ezt mondta: „Bajosan tudnánk kifejteni az okot, amiért jöttünk, mégis úgy vélem, hogy az Úrnak lesz némi mondanivalója számunkra.”
Renlund elder: „A prédikáció alatt Snow elnök váratlanul elhallgatott, és néma csend ereszkedett a teremre. Szemei felragyogtak, arca pedig sugárzott. Amikor szóra nyitotta a száját, a hangja ércesebb volt. Úgy tűnt, Isten sugalmazása tölti meg a termet. Majd a tizedfizetésről beszélt. […] [E]lpanaszolta, hogy sok… szent vonakodik teljes tizedet fizetni… Azt mondta: »Ez egy elengedhetetlen felkészülés Sionra.«
Másnap délután Snow elnök [ezt tanította]: »Ezennel eljött az idő minden utolsó napi szent számára, aki azzal számol, hogy felkészült lesz a jövőre, és megfelelő alapon veti meg erősen a lábát, hogy menjen és tegye meg az Úr akaratát, és fizesse meg a tizedét teljes mértékben. Ez az Úr szava hozzátok, és ez lesz az Úr szava minden településhez, szerte Sion földjén.«”
Snow elnök később ezt tanította: „»Megfélemlett állapotban vagyunk, emiatt pedig az egyház rabságban van. Az egyetlen könnyebülés abból leend, ha a szentek betartják e törvényt.« Felszólította [az egyháztagokat], hogy teljes mértékben engedelmeskedjenek a törvénynek, és megígérte nekik, hogy az Úr meg fogja áldani őket az erőfeszítéseikért. Azt is kijelentette, hogy a tized fizetése attól fogva a templomlátogatás szilárd előfeltétele lesz.”15
Renlund nővér: Azóta sokan tehetnek tanúságot arról, hogy az Úr valóban kiárasztja a leggazdagabb áldásait azokra, akik hajlandóak engedelmeskedni ennek az egyszerű törvénynek. Alois Cziep fivér a Bécs Ausztria Gyülekezet elnökeként szolgált. Egy szerény ládikóban tartotta a tized- és egyéb gyülekezeti feljegyzéseket. A második világháború bombázásai során ez volt az első, amit Cziep elnök és családja biztonságba helyezett, még a saját ingóságaik előtt.
Mások a törvény elfogadása jelentette kihívásról, illetve az eredményeképpen kapott figyelemre méltó áldásokról tettek bizonyságot.
A japán Janagida család tapasztalata is ezt példázza. 1948-ban az Első Elnökség ismét küldött misszionáriusokat Japánba. Amikor Janagida Tosiko a vallásról kérdezte édesapját, ő arra buzdította a lányát, hogy vegyen részt egy utolsó napi szent istentiszteleten. Ő maga már 1915-ben csatlakozott az egyházhoz.
Janagida nővér találkozott a misszionáriusokkal, megtért, és 1949 augusztusában az édesapja jelenlétében megkeresztelkedett. Férje később felkereste a misszionáriusokat, és az a misszionárius keresztelte meg, aki előtte Janagida nővért tanította.16
Janagida Tosiko.
Renlund elder: Janagida fivér és nővér küszködött a tizedfizetéssel. „[N]em keres[tek] sokat, és néha azon tűnődtek, hogy lesz-e elég pénzük kifizetni a fiuk iskolai ebédjét. Azt is remélték, hogy vásárolhatnak egy házat. Az egyik egyházi gyűlés után [Janagida nővér] megkérdezett egy misszionáriust a tizedről. »A japán emberek nagyon szegények most, a háború után – mondta. – Nagyon nehéz tizedet fizetnünk. Muszáj fizetnünk?«
Az elder azt válaszolta, hogy Isten mindenkinek megparancsolta, hogy fizesse a tizedet, és beszélt arról, milyen áldásokkal jár, ha engedelmeskedünk ennek a tantételnek. [Janagida nővér] ezt kétkedéssel fogadta – és egy kicsit mérgesen is. Ez amerikai gondolkodásmód – mondta magának.
[…] Egy misszionárius nővér megígérte [Janagida nővérnek], hogy a tizedfizetés segíthet a családjának elérni azon céljukat, hogy saját házuk legyen. Mivel engedelmesek akartak lenni, [Janagida fivér és nővér] a tizedük befizetése mellett döntöttek, és bíztak benne, hogy jönnek majd az áldások. […]
[Mindketten] kezdték látni [az] áldásokat. […] Vettek egy megfizethető telket a városban, és elkészítették egy ház tervrajzát. Ezután egy új kormányzati programon keresztül lakáshitelt igényeltek, és miután megkapták az engedélyt az építkezésre, elkezdték az alapozást.
A folyamat zökkenőmentesen ment, amíg egy építési ellenőr észre nem vette, hogy a telkük megközelíthetetlen a tűzoltók számára. »Ez a földterület nem alkalmas házépítésre – mondta nekik. – Azonnal le kell állítaniuk az építkezést.«
[Janagida fivér és nővér] nem tudt[a], mit tegye[n], ezért beszél[t] a misszionáriusokkal. »Mi hatan böjtölünk és imádkozunk értetek – mondta nekik egy elder. – Ti is tegyétek ezt.« A következő két napban Janagidáék böjtöltek és imádkoztak a misszionáriusokkal. Ezután egy másik ellenőr jött ki újra felmérni a telküket. [Kezdetben] a Janagida házaspár nemigen számíthatott rá, hogy átmennek az ellenőrzésen. De ahogy végignézett a telken, az ellenőr észrevette a megoldást. Vészhelyzetben a tűzoltóság egyszerűen egy közeli kerítés eltávolításával bejuthat az ingatlanhoz. Janagidáék mégiscsak felépíthették a házukat.
»Önök ketten biztosan valami kivételesen jót tettek a múltban – mondta nekik az ellenőr. – A sok év alatt még soha nem voltam ilyen elnéző.« [Janagida fivér és nővér] rendkívül boldog volt. Böjtöltek, imádkoztak és befizették a tizedüket. És ahogy azt [ez a csodálatos] misszionárius nővér megígérte, saját otthonuk lett.”17
A szenteknek szerte a világon hasonló élményeik voltak, amikor tizedet fizettek. Az Úr megáldja a népét, ha hithűek és engedelmesek. És a tized hithű fizetése az, ami lehetővé tette, hogy templomok épüljenek szerte a világon.
Renlund nővér: Tudom, hogy az életünk megáldatott – alig észrevehető és jelentős módokon egyaránt –, mert a tized törvénye szerinti élünk. Néha az áldások nem azok, amelyekre számítunk, és könnyű elsiklani felettük. Pedig valóságosak. Megtapasztaltuk.18
A Szentekben egy másik kedvenc történetem az, ahogy az első nővéreket elhívták teljes idejű misszionáriusi szolgálatra. Az 1890-es évek vége felé Angliában olyan pletykák terjedtek, hogy az utolsó napi szent nők hiszékeny balekok, akik nem tudtak önállóan gondolkodni. Aztán egy Salt Lake City-i utolsó napi szent, Elizabeth McCune a lányával hosszabb látogatásra érkezett Londonba.
Amikor egy egyházi konferencián vettek részt Londonban, Elizabethet meglepetésként érte, amikor „a reggeli ülésen Joseph McMurrin, a misszióelnökség egyik tanácsosa, elítélte…, hogy nem éppen hízelgő megnyilvánulásokat tesz[nek] az utolsó napi szent nőkről[, és bejelentette:] »Éppen itt van velünk egy hölgy Utah-ból… Fel fogjuk kérni McCune nővért, hogy szóljon ma este, és meséljen nektek a utah-i tapasztalatairól.« Majd arra buzdított mindenkit a konferencián, hogy hozzák el a barátaikat, hogy hallják, amit mondani fog. […]
Ahogy közeledett a gyűlés időpontja, az emberek zsúfolásig megtöltötték a termet. Elizabeth elmondott magában egy imát, és kiállt az emelvényre.” Beszélt a tömegnek a hitéről és a családjáról, bátran tanúságot téve az evangélium igaz voltáról. Hozzátette: „»Vallásunk azt tanítja nekünk, hogy a feleség vállvetve áll a férj mellett.« Amikor a gyűlés véget ért, sok idegen rázott kezet Elizabethtel. »Ha többen jönnének ide a maguk asszonyai közül – mondta valaki –, akkor igen sok jó történne.« […]
Miután látta Elizabeth közönségre gyakorolt hatását, [McMurrin elnök ezt írta az egyház elnökének:] »Ha számos ragyogó és értelmes nőt hívnának el misszióba Angliába…, akkor kiváló eredmények születnének.«” „A döntés, hogy nőket is elhívjanak teljes idejű misszionáriusként, részben Elizabeth McCune prédikálásának az eredménye volt.”19
Elizabeth McCune.
1898. április 22-én Inez Knight és Jennie Brimhall hajója partot ért az angliai Liverpool kikötőjében. Ők voltak az elsők, akiket az egyház „hölgy misszionáriusaiként” választottak el.
Egyszer elkísérték McMurrin elnököt és más misszionáriusokat egy Liverpooltól keletre fekvő városba. Aznap este nagy tömeg vett részt egy utcai gyűlésen, amelyet a misszionáriusok tartottak. „McMurrin elnök bejelentette, hogy másnap különleges gyűlést tartanak, és mindenkit hívott, hogy jöjjön és hallja meg, hogyan prédikálnak az »igazi élő mormon nők«.”20 Ez itt Inez Knight misszionáriusi naplója. Ezt írta: „Este félelmek és remegések közepette beszéltem, ám magam is meglepődtem.”21 Pár sorral később a kapott mennyei segítségről is megemlékezett: „Este egy nagy tömeghez szóltam, de megáldattam más misszionáriusok imáival.”22 Ezek az „igazi élő mormon nők” jó munkát végeztek, házról házra jártak és gyakran tettek bizonyságot az utcai gyűléseken is. Hamarosan más misszionárius nővérek is csatlakoztak hozzájuk, akik szerte Angliában munkálkodtak.
Renlund elder: Knight nővér és Brimhall nővér volt a kezdet. Azóta már misszionárius nővérek százezrei szolgáltak ebben az adományozási korszakban.23 Az egyik, ami a misszionárius nővérekkel kapcsolatban megfog engem, hogy azáltal lehetnek eredményesek, ha hitelesen önmagukat adják. Ők igazi utolsó napi szent nők. Knight nővérhez és Brimhall nővérhez hasonlóan ők is mesélnek az embereknek arról, hogy kik ők, és miért hisznek abban, amiben.
A nővérek hatása Izráel egybegyűjtésére rendkívülinek bizonyult. Az egyik fiatal elder nemrégiben arról érdeklődött nálam egy kérdezz-felelek során, hogy a missziójában lévő egyházközségek miért részesítik előnyben a misszionárius nővéreket. A válaszom csak ennyi volt: „Mert a nővérek a szívüket-lelküket beleadják a munkába. Az egyháztagok szeretik azokat a misszionáriusokat, akik így tesznek és nem fogják vissza magukat.”
Mindig is komoly részét képezte és fogja is képezni az evangélium terjesztésének az, hogy a misszionárius nővérek elfogadják a misszionáriusi elhívásokat. Az áprilisi általános konferencián Nelson elnök ezt mondta: „Szeretjük a misszionárius nővéreket, és nagyon is szívesen látjuk őket. Nagyszerű az, amivel hozzájárultok ehhez a munkához.”24
Renlund nővér: Az is lenyűgöz, hogy mennyi jónak volt az okozója McCune nővér. Nem hívták el és nem választották el misszionáriusnak, ez a drága nővér mégis sokat ért el a hitének köszönhetően.25
Ez át is vezet a Szentek 3. kötetének egy másik fantasztikus történetéhez. Olyan szentek példáit találjuk benne, akik a legemberpróbálóbb körülmények között mutatták meg a tanítványi mivoltukat. Korábbi ellenségek kerekedtek felül ellenségeskedésen, és váltak egységessé Jézus Krisztusra támaszkodva.
A második világháború alatt a náci Németország öt évre megszállta Hollandiát, és a háború után az ország nyomorúságos állapotban volt. „A háború alatt több mint kétszázezer holland halt meg, és otthonok százezrei rongálódtak meg vagy pusztultak el. [Hollandiában] sok szent gondolt keserűen a németekre”, de a honfitársaikra is, mert néhányan ellenálltak, mások pedig együttműködtek a megszállókkal. A megosztottság tapintható volt.
Renlund elder: „[A] misszióelnök, Cornelius Zappey arra buzdította az egyház gyülekezeteit, hogy a holland kormánytól kapott vetőburgonyát használva kezdjenek krumplitermesztésbe, így egészítve ki az élelmiszerkészleteiket.” E buzdítás hatására a holland gyülekezetek „krumpliágyásokat hoztak létre mindenütt, ahol csak egy kis helyet találtak, burgonyát termesztve a hátsó udvarokban, díszkertekben, üres telkeken és az országutak elválasztósávjain.
A betakarítás közeledtével [Zappey elnök] missziókonferenciát tartott Rotterdam városában.” A Kelet-Német Misszió elnökével folytatott beszélgetésekből tudta, hogy „Németországban sok szent súlyos élelmiszerhiányban szenved. [Zappey elnök] szeretett volna valamiképpen segíteni, ezért megkérdezte a helyi vezetőket, hogy hajlandóak lennének-e a betakarított krumpli egy részét a németországi szenteknek adni.
»A német emberek az e háború során szerzett legádázabb ellenségeitek közé tartoznak – ismerte el. – Ám ezek az emberek most sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ti.«
Eleinte néhány holland szent ellenállt a tervnek. Miért osszák meg a krumplijukat a németekkel? [Némelyek háza elpusztult] a német bombázásokban, vagy lát[tták], ahogy a szerettei[k] éhen halnak, mert a német megszállók elvitték az élelmüket.”
Zappey elnök arra kérte Pieter Vlamot, egy korábbi hadifoglyot, aki az egyház amszterdami gyülekezetét vezette, hogy „látogasson meg gyülekezeteket szerte Hollandiában, és buzdítsa őket a terv támogatására”, megkülönböztetve a náci rendszert és a német népet. Pieter tapasztalt egyházi vezető volt, akiről közismert volt, hogy jogtalanul fogva tartották egy német táborban. Ha volt valaki a misszióban, akit a holland szentek szerettek és akiben megbíztak, az Pieter Vlam volt.”
Pieter „a gyülekezetekkel találkozva visszautalt azokra a nehézségekre, amelyeket a fogságban átélt. »Én is keresztülmentem ezen – mondta. – Tudjátok, hogy így van.« Arra ösztökélte őket, hogy bocsássanak meg a német embereknek. »Tudom, mennyire nehéz szeretni őket – tette hozzá. – Ha egyszer ők a testvéreink, akkor úgy is kell bánnunk velük, mint a testvéreinkkel.«
Renlund nővér: „A szavai és más gyülekezeti elnökök szavai megindították a szenteket, és sokak haragja elpárolgott, amikor krumplit szedtek a német [testvéreiknek].” Ezen túlmenően az egyháztagok közötti, gyülekezeteken belüli nézeteltérések és bizalmatlanság is oszlani kezdett. Az egyháztagok „tudták, hogy képesek együtt dolgozni azon, hogy továbblépjenek.
[Zappey elnök] mindeközben azon dolgozott, hogy beszerezze az engedélyeket a krumpli elszállításához Németországba. […] Amikor egyes hivatalnokok megpróbálták meghiúsítani a tervezett szállítást, [Zappey elnök] azt mondta nekik: »Ezek a krumplik az Úr tulajdonát képezik, és ha az az Ő akarata szerint való, akkor az Úr gondoskodni fog róla, hogy eljussanak Németországba.«
Cornelius Zappey, holland misszionáriusok, holland szentek kocsira pakolnak
Végül 1947 novemberében holland szentek és misszionáriusok gyűltek össze Hágában, hogy felrakodjanak… több mint hetven tonna krumplit. Röviddel ezután a burgonya megérkezett Németországba, hogy kiosszák azt a szentek között. […]
A burgonyaprojekt híre hamarosan eljutott az Első Elnökséghez. David O. McKay elámulva ezt mondta: »Ez az igaz keresztényi viselkedés egyik legnagyszerűbb cselekedete, amely valaha is a tudomásomra jutott.«”26
Renlund elder: A következő évben a holland egyháztagok ismét egy nagy szállítmány krumplit küldtek a németeknek, Herringet is raktak fel mellé, ami még jelentősebbé tette az ajándékot. Néhány évvel később, 1953-ban, az Északi-tenger elöntötte Hollandia jelentős részét, így a holland egyháztagok szükséget szenvedtek. Ekkor a német szentek küldtek segélyt Hollandiába, hogy kisegítsék őket a szükség idején. A holland szentek jószívű cselekedetei évek óta gyűrűznek tovább, maradandó tanúbizonyságot adva arról a szeretetről és jószívűségről, amely még az ellenségek között is lehetséges, amikor a hétköznapi emberek Istent szeretik az első helyen, a felebarátaikat pedig úgy, mint önmagukat.
A megbocsátásra való hajlandóság gyógyulást hozott a holland egyháztagok számára. Arra jöttem rá, hogy ez rám is igaz. Ha haragot táplálok magamban, a Lélek elszomorodik. Ha dühös vagyok, kevésbé vagyok kedves és krisztusi a másokkal való viselkedésemben. Gyönyörűen fogalmazta meg ezt az igazságot Alan Paton 1953-as, Már késő… című regényének az egyik szereplője a dél-afrikai apartheid idején: „[V]an egy kérlelhetetlen törvény, s ez az, hogy ha nagy méltatlanságot követnek el velünk szemben, a sebek mindaddig nem hegednek be, amíg meg nem bocsátunk.”27
Renlund nővér: A Szentek 3. kötetében még sok más lélekemelő történet található az egyház akkori történetéből, a világ minden tájáról. Talán William Danielsről szeretnétek olvasni, aki éveken át hithűen szolgált Dél-Afrikában, a szegregált Fokvárosban. Bár nem rendelték el papsági hivatalba, buzgó bizonysággal rendelkezett.28
Renlund elder: Vagy a mexikói Rafael Monroy és Vicente Morales történetéről, akik mártírhalált haltak a hitükért. Valamint Rafael édesanyjáról, Jesusitáról, és a feleségéről, Guadalupéről, akik a folyamatos fenyegetések ellenére is bátran vezették a családjukat és a közösségüket. 29
Jesusita Monroy.
Renlund nővér: Vagy Alma Richardsról, az első olyan utolsó napi szentről, aki olimpiai érmet nyert, részben azért, mert úgy döntött, hogy a Bölcsesség szava szerint él.30
Renlund elder: Vagy Hirini Whaangáról, aki a hithű felesége, Mere támogatásával misszionáriusként visszatért a hazájába, Új-Zélandra, hogy prédikáljon és a templomi munkához neveket gyűjtsön.31
Renlund nővér: Vagy Helga Meiszusról, aki a náci Németországban elő fiatal utolsó napi szent nőként annak ellenére is megtartotta a hitét, hogy az egykori barátai, tanárai és iskolai vezetői zaklatták ezért.32
Renlund elder: Vagy Evelyn Hodgesról, aki a Segítőegylet alkalmazásában dolgozó szociális munkásként családoknak segített talpra állni a nagy gazdasági világválság idején.33
Renlund nővér: Nincs időnk többet kiemelni, de tudom, hogy mindannyian el akarjátok majd olvasni a Szentek 3. kötetét.
Renlund elder: Számomra tökéletesen illik az egyháztörténet e szakaszához a Most minden nemzet jól figyeljen!34 című himnusz, melyet a kórus a gyűlés zárásaként fog elénekelni. A Most minden nemzet jól figyeljen! a német származású Louis F. Mönch szerzeménye, Salt Lake Cityn átutazóban csatlakozott az egyházhoz. Később Svájcban és Németországban szolgált az egyház teljes idejű misszionáriusaként. E missziója alatt sok német nyelvű anyagot adott ki, köztük a Most minden nemzet jól figyeljen! című himnuszt. Ez a németajkú utolsó napi szentek egyik legjobban szeretett himnusza lett. Elsőként Németországban jelent meg 1890-ben, ebben a himnuszoskönyvben. Más nyelvekre is lefordították, és bekerült a ma használt himnuszoskönyvünk 1985-ös változatába. Ez a változat nem tartalmazza az eredeti harmadik versszakot, amelyet a kórus elénekel majd.
Amiről ez a harmadik versszak szól, azt tették az általunk említett szentek ebben a korban: Tisztelték az egyetlen élő, igaz Istent. Jöttek, megkeresztelkedtek, és kapaszkodtak a vasrúdba. Neki adták a szívüket, hittek az Ő Fiában, a Szent Jézusban.
Arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el a Szenteket, hogy megismerjétek és megértsétek az egyház történelmét, és tanuljatok a tagjai példájából. A Szentek igazán különleges, részletes kutatáson alapul és hiteles. Tanúbizonyság Jézus Krisztus egyháza folyamatosan zajló visszaállításáról. Történelmünk lélekemelő. Ez a történelem a mi közös hagyatékunk, származzunk akár ezektől korai a pioníroktól, akár későbbi pioníroktól, vagy legyünk akár mi magunk a hit úttörői.
Miért fontos ez? Miért töltünk ennyi időt ezeknek a történeteknek az elmesélésével? Azért, mert ezekben a történetekből való emberek példáin keresztül láthatjuk a hatalmat, amely Krisztus megismerésében rejlik. Tudom, hogy Jézus Krisztus él és vezeti az egyházát, és őrködik az Ő szövetséges népe felett, akik fel vannak fegyverezve Isten hatalmával, nagy dicsőségben. Azt az áldást hagyom rajtatok, hogy érezzétek a Szabadító szeretetét az életetekben, amint közelebb kerültök Őhozzá és az Ő egyházához. Jézus Krisztus nevében, ámen.