Utazás a felsőfokú hitoktatással: Eljárni vagy hagyni, hogy magával ragadjon?
A fiatal felnőtteknek szóló Európa és Afrika területi áhítaton elhangzott beszéd alapján, 2021. márc. 7.
Szeretett fiatal felnőtt fivéreim és nővéreim ebben a hatalmas virtuális hallgatóságban! Nagy személyes megtiszteltetés számomra az, hogy szólhatok hozzátok ma este ezen az áhítaton. Többek között azért örülök ennek annyira, mert ezt a maga nemében első ilyen tevékenységet az egyház felsőfokú hitoktatási programja vette a szárnyai alá. Ma este arra teszünk erőfeszítést, hogy túlnyúljunk a korábbi határokon.
Régebben az volt a szokás, hogy az egyház egyik általános felhatalmazottja vagy általános tisztségviselője elmegy egy felsőfokú hitoktatási helyszínre, és ennek az egy hallgatóságnak mondja el az üzenetét. Nos, ez a megközelítés rendben is volt akkor, amikor az egyház még kicsi volt, kevés hitoktatási helyszínnel. Az egyház és a fiatal felnőtt tagjaink számának a gyarapodásával azonban már eredményesebben kell felhasználnunk a testvéreink idejét. Ezért ma este nem csupán egyetlen felsőfokú hitoktatási helyszínen tanítunk és teszünk bizonyságot, hanem a technika nyújtotta előnyöknek köszönhetően talán az egyik legnagyobb összevont felsőfokú hitoktatási hallgatóságnak közvetítünk – Newcastle városától Novoszibirszkig, Koppenhágától Fokvárosig. Tényleg izgalmas ennek a részesének lenni! Ma este történelmet írtok.
Szintén személyes megtiszteltetés számomra ma este az, hogy Gérald Caussé püspökkel, Bonnie Cordon nővérrel és Chad Webb fivérrel lehetek itt. Egyházi vezetőkként már bemutatták őket nektek, de én drága és közeli barátaimként mutatom be őket.
Végül pedig azért különleges számomra ez az áhítat, mert 55 évvel ezelőtt diplomáztam le a BYU-n, és vállaltam el az első tényleges, teljes idejű állásomat. Az Egyházi Oktatási Szervezet adminisztrátorai – valószínűleg komoly botlást követve el – felsőfokú hitoktatóként és igazgatóként alkalmaztak. Azóta is imádom ezt az élményt, a felsőfokú hitoktatási programot és a felsőfokú hitoktatás tanulóit.
Nos, rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy mi négyen nem fogjuk rátok erőltetni, hogy elgyertek a felsőfokú hitoktatásra – vagy néhány tanulónk szóhasználatával élve felsőfokú hitoktatásra járjatok. Nem vagyunk ennek a programnak a toborzói, és a fiatal felnőtteknek nem szabad azt érezniük, hogy ennek az áhítatnak, vagy akár magának a felsőfokú hitoktatási programnak a célja az osztályok feltöltése. Nem az a létetek célja, hogy a felsőfokú hitoktatás sikeres egyházi programmá váljon. Pont fordítva. A felsőfokú hitoktatás létezik azért, hogy belőletek sikeres utolsó napi szent váljon. Ezért nem azt mondjuk nektek, hogy járjatok felsőfokú hitoktatásra, hanem sokkal inkább hívunk benneteket, hogy engedjétek, hogy a felsőfokú hitoktatás magával ragadjon benneteket. Ezért is adtam azt a címet a ma esti beszédemnek, hogy Utazás a felsőfokú hitoktatással: Eljárni vagy hagyni, hogy magával ragadjon? És hogy hová ragad majd magával?
Nos, először is és legfőként azt akarjuk, hogy közelebb vigyen benneteket Mennyei Atyátokhoz, közelebb az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz, és közelebb a Szentlélekhez. Szerte a világban megbízásokat teljesítve azt érzékeljük, hogy némelyikőtök úgy érzi, eltávolodott Istentől, személyesen már nem fogékony Jézus Krisztus küldetésére és engesztelésére, és elidegenedett a Szentlélekkel szerzett mindennapi élményektől, és annak az útmutatásától az életében. Nyilván nem mindannyian éreztek így, de sokatok igen. Ez mindannyiunkat aggaszt, mert maga a Szabadító nagyszerű, imádságos kijelentése szerint: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”1
A felsőfokú hitoktatás utazása tehát nem csupán egy kellemes lelki élmény vagy némi vigasz egy lehangoló napon. Nem, az örök életre való törekvésünk középpontjában az Istenség tagjairól való tudásunk és a hozzájuk fűződő kapcsolatunk áll. Az egyik célállomás tehát, ahová a felsőfokú hitoktatás el tud vinni benneteket, az annak a mélyreható, erőteljes és lenyűgöző felismerése, hogy a boldogságotok, a biztonságotok, a lelki békétek, és végső soron a szabadulásotok áll mindannak a középpontjában, amit ezek az isteni lények tesznek. Ez alatt nem csupán néhány általuk tett dolgot értek, hanem mindent, amit tesznek. Mindennek, amit Isten, Krisztus, valamint a Szentlélek tesz – a vezényletük alatt álló mennyei angyalokról nem is beszélve –, köze van a reményeitek, az álmaitok és az örök életetek valóra váltásához. Ha valami nem járul hozzá a boldogságotokhoz és a fejlődésetekhez, akkor azt nem teszik meg. Honnan tudhatjátok ezt? Nos, tudni fogjátok egy olyan felsőfokú hitoktatási órán, amely elvisz benneteket Isten szavához. Ez esetben talán a Mormon könyvéhez.
Nefi próféta prédikációi és tanításai az élete végéhez közeledve egyre merészebbekké, és számomra egyre csodálatosabbakká váltak. Írásai a Mormon könyve jelenlegi angol nyelvű kiadásának első 117 oldalát ölelik fel, azonban figyeljetek fel annak az utolsó 20 oldalára, mely a végső bizonyságát tartalmazza. Itt írja le a hite középpontjában álló alábbi egyszerű igazságot: „azt mondom nektek, hogy az Úristen… semmit nem tesz, ami ne a világ javára lenne”2.
Mily egyszerű kijelentés, de milyen erőteljes vigasz, amikor felismerjük, hogy ti és én vagyunk az Ő világa. Ez a vers sok más szentírásrésszel együtt azt mondja nekem, hogy Isten számára mi vagyunk a legfontosabbak, és hogy az Ő célja – az Ő munkája – az, hogy megáldjon minket. Emiatt Ő soha – sem most, sem a jövőben – nem hagy el és nem felejt el minket, és nem mond le rólunk. Irántunk tanúsított szeretete és törődése soha nem ér véget. Mormon azt tanította, hogy „ami Istentől való, az állandóan jócselekedetekre hív és csábít”3. Állandóan. Annak ellenére, hogy van egy irányítandó világegyeteme: pályájukon tartandó bolygók, kiégéstől visszatartandó naprendszerek, és számtalan csillag, melyeket számon tart, és ismeri a nevüket, valamint az összes tavasszal kisarjasztandó virág – folytassam még? Fel kell vázolnom Isten minden munkáját, feladatát és kötelességét annak a kiemeléséhez, hogy mindez ránk, a gyermekeinkre, az Ő gyermekeire irányul, és hozzánk képest csak másodlagos, valamint hogy a javunkra, a boldogságunkra, a szabadításunkra irányuló szeretetének a vonzása, vonzereje folyamatos?
Elmondása szerint „ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét”4.
„Semmit nem tesz, ami ne [az Ő gyermekei] javára lenne”5.
„[A]mi Istentől való, az állandóan jócselekedetekre hív és csábít”6.
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”7.
És még folytathatnánk. A felsőfokú hitoktatási program célja az, hogy közelebb hozzon benneteket ennek a hithű, megbízható, csalhatatlan Istennek a megértéséhez.
A szentírásokból általam imént használt példák egy elbűvölő utazást sejtetnek, amelyre elvihet benneteket a felsőfokú hitoktatási óra. Arról szól, hogy bejárjátok a szentírásokat és ráleljetek az ott rejlő csodára. A szentírásokkal kapcsolatos számos lelki élményem egyike az a nap volt, amikor az egyik órámon a BYU-n a Tan és szövetségek 5. szakaszát tanulmányoztam. (Amúgy a Tan és szövetségek az idén általunk követett Jöjj, kövess engem! tananyag.)
Ebben a szentírásrészben az Úr utasításokat ad Joseph Smithnek a Mormon könyve nyilvánosságra hozataláról. Joseph ekkor csupán 23 éves, pontosan annyi, mint néhányan közületek. Már majdnem 18 hónapja birtokában voltak az aranylemezek, azonban oly sok kihívás ostromolta, és olyan sok akadállyal szembesült, hogy semmilyen jelentős fordítást nem tudott elvégezni.
Továbbá bizonyára sok minden járt az eszében, amiről tudta, hogy még meg kell tennie. Gondoljatok csak bele, mivel járt az Isten királyságához tartozó minden dolog visszaállítása. Közre kellett működnie az egyház visszaállításában, annak apostolaival, prófétáival, tisztségviselőivel és papságaival. Kinyilatkoztatást kapott a tizedről és a missziókról, a Bölcsesség szaváról és az egyház irányításáról. Tanítania kellett az önellátás tantételeit, meg kellett szerveznie a Segítőegyletet, templomokat kellett építenie. Terveket kellett készítenie az Új Jeruzsálemre vonatkozóan, és misszionáriusokat kellett küldenie a föld négy szegletébe. Rá várt mindezek megtétele, és mint kiderült, az erre irányuló erőfeszítéseire nem adatott neki hosszú élet. Mindenesetre 1829 tavaszán mindez és még ennél több is előtte állt.
Ám az Úr ezt mondta:
„[Joseph,] ajándékkal rendelkezel a lemezek lefordítására, és ez az első ajándék, amit rád ruháztam; és megparancsoltam neked, hogy addig ne tarts igényt más ajándékra, míg célom ebben be nem teljesedik; mert addig nem adok neked más ajándékot, míg ez el nincs végezve.”8
Emlékszem, amikor a hitoktatási órámon ezt a szentírásverset tanulmányoztuk. Ráébredtem – szinte ekkor először –, tényleg milyen létfontosságú a szentírás Mennyei Atyánk számára, valamint az evangélium visszaállításában és a mindennapi életünkben. Az 5. szakasz üzenete az, hogy minden feladat ellenére, amely még Josephre várt, ne tegyen semmit – ne törekedjen semmilyen más ajándékra – addig, amíg be nem fejezi a Mormon könyve fordítását, és fel nem ajánlja Krisztus e fenséges szentírásbeli tanúságtételét a világnak. A legfontosabb dolgokat kellett előre vennie, és Joseph kötelességei között a szentírások voltak az első helyen. Aztán és csakis aztán kellett belevágnia a többi rá váró feladatba. E kinyilatkoztatott szentírás alapja nélkül nem lehetett volna sikeres a visszaállítás vagy az egyház megszervezése. Ugyanígy az életünk sem haladhat előre annak kijelölt medrében a szentírások alapja nélkül, amelyből kiindulva fejlődhetünk, és amelyre építhetünk. Ezt tudja biztosítani a felsőfokú hitoktatási osztály. Ide tud magával ragadni.
A szentírás-tanulmányozás elengedhetetlen felkészülést biztosít egy másik fontos utazásra is, amelyre sokatoknak el kell mennie. Reméljük, hogy minden alkalmas fiatal felnőtt férfi és annyi felnőtt nő, aki csak úgy dönt, teljes idejű missziót fog szolgálni. Azonban mielőtt ezt tennétek, tanulmányozzátok és szeressétek a szentírásokat. Ezt tanította az Úr Hyrum Smithnek, amikor még az egyház hivatalos megszervezése előtt misszióba akart menni. Mindössze két hónappal azután, hogy az Úr azt mondta Josephnek, hogy a Mormon könyve lefordítása legyen számára a legfontosabb, ezt a kinyilatkoztatást adta a Próféta csodálatos és hithű bátyjának. Figyeljétek meg, milyen szerepet játszanak a szentírások abban, hogy hatalmat hozzanak a misszionáriusok tanításába.
Idézem: „Íme, a mező fehér, készen az aratásra; aki tehát aratni kíván, hadd vágja bele szívvel-lélekkel a sarlóját, …és törekedj[en] Sion ügyét napvilágra hozni és megalapozni. […] Íme, megparancsolom neked, hogy nem szükséges azt feltételezned, hogy [már] elhívást kaptál a prédikálásra… Várj egy kicsit tovább, míg nem rendelkezel szavammal, kősziklámmal, egyházammal és evangéliumommal, hogy bizonyossággal ismerhesd a tanomat! […]
Ne szavam hirdetésére törekedj, hanem először törekedj szavam elnyerésére, és akkor majd megoldódik a nyelved; akkor, ha azt kívánod, rendelkezni fogsz Lelkemmel és szavammal, igen, Isten hatalmával az emberek meggyőzésére.”9
Emlékszem egy történetre arról, amikor Hugh B. Brown elnök egyszer ellátogatott egy misszióba. A konferencia során szeretett volna tartani egy bizonyságtételi gyűlést. Időről időre felállt egy-egy misszionárius és azt mondta: „Tudom, hogy az evangélium igaz.” A gyűlés végén Brown elnök felállt és azt mondta: „Hálás vagyok, hogy mindannyian tudjátok, »hogy az evangélium igaz«, de még várom, hogy egyikőtök azt mondja: »ismerem az evangéliumot«. Akkor még inkább lenyűgözne, amikor azt mondjátok, hogy tudjátok, hogy igaz.”10
Természetesen tanítani próbált valamit ezeknek a misszionáriusoknak. Egy olyan érdeklődő szerepét játszotta, aki először hallja a misszionáriusi leckéket. Azt szerette volna tudatosítani az elderekben és a nővérekben, hogy megalapozott tudással kell rendelkezniük az egyház tanáról, mielőtt a bizonyságuknak tényleges hatása lehetne. Ez ma is éppen olyan igaz rátok, misszionáriusokra és leendő misszionáriusokra, mint Hyrum Smith esetében. Ismerjétek a szentírásokat! Akkor a Lélek segíteni fog nektek „Isten hatalmával” tanítani, „az emberek meggyőzésére”11. Mily nagyszerű receptje ez a misszionáriusi sikernek! Ti pedig, akik már szolgáltatok missziót, maradjatok meg a misszionáriusi gondolkodásmódban. Tanulmányozzátok a szentírásokat. Fejlesszétek az ismereteiteket a felsőfokú hitoktatási órán. Szükségünk van arra, hogy egész életetekben tanítsatok és bizonyságot tegyetek a szentírásokról.
Hadd osszak meg veletek egy utolsó utazást, melyre az alapművek és a felsőfokú hitoktatási óra magával tudnak ragadni benneteket. Az Úr hangja meghallásának az utazása ez, amely élményre bizonyára mindannyian áhítozunk. Hallgassátok meg ezt a tant!
Egy korai kinyilatkoztatást követően, amelyből aztán a Tan és szövetségek 18. szakasza lett, s amely közvetlenül azelőtt adatott, hogy Péter, Jakab és János eljött volna, hogy visszaállítsák a melkisédeki papságot, az Úr azt mondja az éppen akkor leírt és összegyűjtött kinyilatkoztatásokról:
„Ezek a szavak nem emberektől vagy embertől valók, hanem éntőlem…
Mert az én hangom az, amely mondja őket nektek; mert az én Lelkem által adatnak nektek, és az én hatalmam által olvashatjátok őket egymásnak; és ha nem az én hatalmam által lenne, akkor nem rendelkezhetnétek velük;
Bizonyságot tehettek tehát arról – most figyeljetek –, hogy hallottátok a hangomat, és ismeritek a szavaimat.”12
Olvashatjátok „egymásnak” a szentírásokat? Nekem ez egy felsőfokú hitoktatási órának hangzik. Azonban legyen szó óráról, úrvacsorai gyűlésről, cövekkonferenciáról vagy magánjellegű tanulmányozásról, amikor olvassuk vagy halljuk a szentírásokat, akkor Isten hangját halljuk, ez pedig különleges, szent dolog. Olyan utazás ez, amelyre érdemes elmenni.
Hagyjátok, hogy egy felsőfokú hitoktatási óra ezt nyújtsa számotokra. Nos, szeretett fiatal barátaim, nagyszerű elvégzendő munka vár rátok. Eszterhez hasonlóan ti is e mostani időre születtetek. Ne féljetek és ne csüggedjetek el. Isten mindig veletek lesz az utazásotok során. Csak győződjetek meg arról, hogy magatokkal viszitek Őt és az Ő szavát. Mindig imádkozzatok, hogy meghalljátok az Ő hangját ezekben a szentírásokban.
E gyűlés zárásaként lehetőségem lesz majd bizonyságot tenni, de hadd mondjam el itt, hogy szeretem a szentírásokat, és eltűnődöm azon, hogy vajon az én életutam hová vitt volna engem nélkülük. Tudom, hogy Jézus a Krisztus, és tudom, hogy az evangélium igaz, részben a szentírások és az olyan osztályokban szerzett tapasztalatok miatt, amilyeneket a felsőfokú hitoktatás kínál. Elmondhatom, hogy „tudom, hogy Jézus a Krisztus, és az evangélium igaz”, mert elmondhatom, hogy „ismerem Jézus Krisztust és ismerem az evangéliumot” – legalábbis kezdem megismerni őket, és ez egy életre szóló kiváltság. Arra hívlak benneteket, hogy vállalkozzatok ti is ugyanerre az utazásra. Jézus Krisztus nevében, ámen.