Jonalin templomba vetett reménye. A Fiatalság Erősségéért, 2023. ápr.
Jonalin templomba vetett reménye
Jonalin nem volt annyira izgatott, mint mások, hogy templom fog épülni Amerikai Szamoán – míg fel nem kérték, hogy mondjon egy beszédet az első kapavágáson.
Fényképek: Sam Solaita
Egy nap Jonalin Y. váratlan telefonhívást kapott.
Közelgett az Amerikai Szamoai Pago Pago templom első kapavágásának az időpontja, és a területi vezetők arra kérték a 16 éves Jonalint, hogy ossza meg a bizonyságát a templomról az első kapavágási ünnepségen. Csak volt egy kis bökkenő: Jonalin még soha nem volt a templomban. Mindig is el szeretett volna menni, hogy a családjához pecsételjék, de nem tudta, hogy ez egyhamar bekövetkezik-e.
„Amikor bejelentették, hogy templom fog itt épülni, nem voltam annyira izgatott és lelkes, mint mindenki más – meséli Jonalin. – Úgy gondoltam, nincs értelme izgatottnak lenni, mivel apukám nem egyháztag, és nem jöhet el velünk a templomba. Egy templom nem változtatna azon a tényen, hogy a családom nincs egymáshoz pecsételve.”
Jonalin édesanyjának a családja már több nemzedék óta Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának a tagja. Édesanyja tanította neki és négy testvérének Jézus Krisztus evangéliumát, és nyolcévesen mind megkeresztelkedtek. Édesapja azonban úgy döntött, hogy nem lesz egyháztag.
Amióta csak az eszét tudja, a családja folyamatosan próbál segíteni az apukájának megtérni Jézus Krisztus evangéliumához. Édesanyjával, három húgával és az öccsével mindig meghívják őt istentiszteletre, és ő gyakran el is kíséri őket, amikor épp nem dolgozik. Otthoni estet is tartanak, és meghívják őt az egyházi tevékenységekre. Számtalan misszionárius járt már az otthonukban, de Jonalin apukája még nem döntött úgy, hogy előrelépjen az evangéliumban.
Ezért hát Jonalin nem teljesen értette, miért pont őt kérték fel, hogy beszéljen a templomról. Úgy tűnt, hogy minden barátja izgatottabban várta a templomot, mint ő, és alig várták, hogy az egész családjukkal elmehessenek majd a templomba. „Emlékszem, azt gondoltam: Én vagyok az a lány, akinek nem egyháztag az apukája. Miért pont én?” – mondja Jonalin.
Szívbéli változás
Azonban Jonalin templommal kapcsolatos érzései hamarosan elkezdtek megváltozni. „Az változtatta meg a szívemet, hogy engem választottak a bizonyságom megosztására – magyarázza. – Olyan, mintha Isten így segített volna tudnom, hogy a templom egy áldás. Tudtam, hogy így nyugtatta meg a kétkedő szívemet.”
„Hallottam, hogy a templom szép és békés – magyarázza. – Nagyon szeretném ezt én magam is érezni. A bizonyságom megosztására való felkészülés lehetőséget adott arra, hogy átgondoljam, milyen csodálatos lesz, hogy az otthonunk közvetlen közelében is épül egy templom. Illetve ez reményt adott nekem, hogy egy nap, Isten időzítése szerint, egymáshoz pecsételik majd a családomat a templomban.”
Jonalin minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy Isten időzítésében bízzon és ne a sajátjában. „Isten útjai kifürkészhetetlenek – fűzi hozzá. – Ő tudta, hogy pontosan mikor kell templomot építeni Amerikai Szamoán; egy olyan időben, amikor mindenkit kétségbe ejt a világjárvány; egy olyan időben, amikor oly sokaknak szüksége van a templomra; illetve egy olyan időben, amikor Ő tudja, mennyire vágyom arra, hogy összepecsételjék a családomat. Az Ő időzítése a tökéletes idő.”
Öröm az evangéliumban
Jonalin többek között azért szeretné, hogy az apukája megkeresztelkedjen, mert az evangélium hatalmas áldás az ő saját életében. „Nagyon szeretem az evangéliumi tanításokat alkalmazni az iskolában, és ez tényleg segít – lelkendezik Jonalin. – Nagyon hálás vagyok, hogy egyháztag lehetek, és izgatott vagyok, hogy részese lehetek ennek a nagyszerű és csodálatos munkának.”
Jonalin a barátaival is próbálja megosztani az evangélium örömét, akik közül a legtöbb tagja az egyháznak. „Amikor idegeskedem valami miatt, felkelek korán reggel és kimegyek az eget nézni. Nagyon gyógyító hatása van – magyarázza. – Az ilyen alkalmakkor időnként úgy érzem, készítsek jegyzeteket, például a leckékről, amelyeket az istentiszteleten tanultam. Azután elküldöm ezeket jegyzeteket a barátaimnak egy csoportos csevegésben. Van egy barátom, aki nem egyháztag, és amikor látom, hogy egy nagy szivecskével reagál, az nagyon jól esik, és nagyon tetszik.”
A jövőbe vetett remény
Miközben Jonalin megosztja a hitét a barátaival, mindig reménykedik abban, hogy egy nap az apukája is megtér majd Jézus Krisztus evangéliumához. „Isten látja a szívemet, és tudja, mennyire szeretném, hogy az apukám megkeresztelkedjen” – mondja. De azt is megérti, hogy az apukája a saját önrendelkezése szerint választhat. „Voltak olyan időszakok, amikor arról faggattam Istent, hogy mi tart ilyen sokáig apukámnak. Mennyei Atya válasza azonban változatlan: légy türelmes. Így hát türelmes leszek.”
„Azért imádkozom, hogy egy nap a családomat egymáshoz pecsételjék az örökkévalóságra – mondja Jonalin. – Tudom, hogy az evangélium igaz. Oly sokféleképpen megáldotta már a családomat! Tanúsítom azt, hogy Isten hallja az imáinkat. Áldott vagyok, amiért részese lehetek az Ő munkájának, és továbbra is az Ő akarata szerint fogok élni.”