Az evangélium tanulása és tanítása
David M. McConkie
első tanácsos a Vasárnapi Iskola Általános Elnökségében
Ami a leginkább számít, az a hozzáállás vagy lelkiség, mely által a tanító tanít.
A Vasárnapi Iskola Általános Elnökségének tagjaként úgy érzem, ma reggeli beszédemet azzal kell kezdenem: „Jó reggelt, osztály!”
Mai üzenetem mindazokhoz szól, akiket elhívtak közületek, hogy tanítók legyenek – bármely szervezetben is szolgáljatok, függetlenül attól, hogy új megtértek vagytok-e az egyházban, vagy sokéves tapasztalat van már a hátatok mögött.
Nem a tanítás, hanem a tanulás hogyanjáról fogok szólni hozzátok. Jelentős különbség van a között, hogy mit mond egy tanító, és a között, hogy az osztályban mit hallanak vagy tanulnak meg abból.
Gondoljatok egy percre egy olyan tanítóra, aki nagy változást hozott az életetekbe. Mi volt az benne, ami segített emlékeznetek a tanultakra, ami vágyat ébresztett bennetek, hogy felfedezzétek az igazságot saját magatoknak, ami arra ösztönzött, hogy gyakoroljátok önrendelkezéseteket, és ne csak veletek cselekedjenek – más szavakkal, mi az, ami segített tanulni? Mi volt az ebben a tanítóban, ami megkülönböztette őt a többitől?
Egy sikeres tanító és író egyszer azt mondta: „A tanulásban a hozzáállás a legfontosabb. A tanító hozzáállása.”1
Figyeljétek meg, hogy a tanulásban nem az számít leginkább, hány éve tagja a tanító az egyháznak, mennyi tapasztalata van, sőt, még csak nem is az evangéliumi tudása vagy a tanítási módszerei a mérvadók. Ami a leginkább számít, az a hozzáállás vagy lelkiség, mely által a tanító tanít.
A következő történetet Jeffrey R. Holland elder mesélte el egy világméretű vezetőképző gyűlésen: „Évekig rajongtam a történetért, amelyet Packer elnök mesélt William E. Berrett kisfiúkori vasárnapi iskolai tanítójáról. Egy idősebb dán testvért elhívtak, hogy egy lármás fiúkból álló osztályt tanítson. […] Nem beszélte valami jól a nyelvet; még mindig erős dán akcentusa volt. Sokkal idősebb volt náluk, és hatalmas, kérges tenyere volt. Mégis neki kellett tanítania e fiatal, zabolátlan tizenöt éveseket. A legjobb szándékkal sem tűnt jó párosításnak. De Berrett testvér elmondása szerint – és ez az a rész, amelyet Packer elnök is idéz –, ez a férfi valahogy leküzdötte mindezen akadályokat és korlátokat, amikor tanította őket, és megérintette a rendetlenkedő tizenöt éves kölykök szívét, megváltoztatva az életüket. Berrett testvér bizonysága így szólt: »Hite tüzénél felmelegíthettük volna a kezünket.«”2
A sikeres evangéliumi tanítók szeretik az evangéliumot. Lelkesednek érte. És mivel szeretik a tanulóikat, szeretnék, ha a tanulóik is éreznék, amit ők, és megtapasztalnák azt, amit ők tapasztaltak. Az evangélium tanítása azt jelenti, hogy megosztjuk az evangélium iránti szeretetünket.
Kedves testvéreim, a tanítói hozzáállás nem tanítható. Azt meg kell szerezni.3
Hogyan fejleszthetjük ki tehát azt a hozzáállást, melyre szükség van ahhoz, hogy sikeres tanítók legyünk? Az evangéliumi tanítás négy alapvető tantételéről szeretnék beszélni.
Először is, merüljetek el a szentírásokban! Nem szerethetjük azt, amit nem ismerünk. Fejlesszétek ki a napi szentírás-tanulmányozás szokását a leckékre való felkészülésetektől függetlenül is. Ismernünk kell az evangéliumot, mielőtt tanítani tudnánk.
Thomas S. Monson elnök még mindig kedves emlékeket dédelget szívében gyermekkora vasárnapi iskolai tanítójáról. Azt mondta: „Egyik kedves gyermekkori élményem, hogy ismerhettem az egyik leghatékonyabb és legsugalmazottabb tanítót, aki figyelt ránk és szeretett minket. Lucy Gertsch-nek hívták. Vasárnapi iskolai osztályunkban a világ teremtéséről, Ádám bukásáról, Jézus engesztelő áldozatáról tanított minket. Díszvendégként meghívta órájára Mózest, Józsuét, Pétert, Tamást, Pált és természetesen Krisztust. Bár nem láttuk őket, megtanultuk szeretni, tisztelni és követni őket.”4
Lucy Gertsch azért tudta meghívni az osztályába ezeket a díszvendégeket, mert jól ismerte őket. Drága barátaivá váltak. Az osztálya ezért szintén megtanulta „szeretni, tisztelni és követni” őket.
Az Úr azt mondta Hyrum Smithnek: „Ne szavam hirdetésére törekedj, hanem először törekedj szavam elnyerésére”5. Ez a figyelmeztetés mindannyiunkra vonatkozik.
Az Úr azt parancsolta, hogy kutassuk a szentírásokat,6 lakmározzunk rajtuk, 7 és kincsként őrizzük őket.8 Ha őszintén kutatjuk az Úr igéjét és elgondolkozunk azon, akkor velünk lesz az Ő Lelke. Megismerjük majd a hangját.9
Nem sokkal azután, hogy elhívtak cövekelnöknek, egy területi hetvenes eljött, hogy képzésben részesítse a cövekelnökségünket. A képzés során feltettem egy kérdést, melyre így válaszolt: „Ez egy jó kérdés. Nézzük meg a választ az Utasítások egyházi kézikönyvében.” Ekkor a kézikönyvhöz fordultunk, és ott volt a válasz a kérdésemre. Egy kicsit később a képzésünk során feltettem egy másik kérdést. Újra ezt válaszolta: „Jó kérdés. Nézzük, mit ír a kézikönyv.” Több kérdést már nem mertem feltenni. Úgy gondoltam, a legjobb, ha elolvasom a kézikönyvet.
Azóta úgy vélem, az Úr is hasonló választ adhat mindannyiunknak, amikor gondjainkkal vagy kérdéseinkkel Hozzá fordulunk. Akár ezt is mondhatná: „Jó kérdés. Ha megnézed Alma 5. fejezetét vagy a Tan és a szövetségek 76. szakaszát, akkor eszedbe fog jutni, hogy erről már beszéltem neked.”
Kedves férfi és nőtestvéreim, ellenkezik a menny rendszerével, hogy az Úr mindig egyenként elismételje nekünk azt, amit már egyszer mindannyiunknak, közösen kinyilatkoztatott. A szentírások Krisztus szavait tartalmazzák. Azok az Úr hangja. A szentírások tanulmányozása egyben felkészít bennünket, hogy meghalljuk az Úr hangját.
Másodszor, vonatkoztassátok az életetekre azokat a dolgokat, amelyeket tanultok. Amikor Hyrum Smith része akart lenni ennek a nagyszerű utolsó napi munkának, az Úr azt mondta neki: „Íme, ez a te dolgod, hogy betartsd a parancsolataimat, igen, teljes lelkeddel, elméddel és erőddel.”10 Tanítókként első és legfontosabb feladatunk, hogy teljes lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel betartsuk a parancsolatokat.
Harmadszor, törekedjetek a menny segítségére. Szívetek minden erejével kérjétek az Úrtól, hogy árassza ki rátok a Lelkét. A szentírások kijelentik: „…ha nem kapjátok meg a Lelket, nem taníthattok.”11 Ez azt jelenti, hogy a Lélek nélkül nem történik meg a valódi tanulás még akkor sem, ha helyes tanítási módszereket használtok, és igaz, amit tanítotok.
A tanítók szerepe „az, hogy segítsenek az egyéneknek felelősséget vállalni az evangélium tanulmányozásában – felkelteni bennük a vágyat a tanulásra, megértésre és az evangélium szerinti életre”12. Ez azt jelenti, hogy tanítókként ne annyira a teljesítményünkre összpontosítsunk, mint inkább arra, hogy hogyan segíthetünk másoknak az evangélium megértésében és alkalmazásában.13
Mikor térdeltetek le utoljára, hogy imában kérjétek az Urat, nemcsak arra, hogy segítsen nektek a leckében, hanem arra is, hogy segítsen megismernetek az osztály tagjainak szükségleteit, és segíteni nekik ezekben? Nincs olyan nagy osztály, hogy ne imádkozhatnánk sugalmazásért annak érdekében, hogy megérinthessük minden egyes tanuló szívét.
Természetes, ha a tanító úgy érzi, hogy nem elég jó. Meg kell értenetek, hogy „semmilyen tekintetben és semmilyen mértékben nem feltétel az életkor, az érettség vagy az intellektuális képzettség ahhoz, hogy kapcsolatot létesítsünk az Úrral és az Ő Lelkével”14.
Az Úr ígéretei biztosak. Ha őszintén kutatjátok a szentírásokat, és elmétekben állandóan kincsként őrzitek az élet szavait, ha teljes szívből betartjátok a parancsolatokat, és imádkoztok minden tanulóért, akkor élvezitek majd a Szentlélek társaságát, és kinyilatkoztatást kaptok.15
Negyedszer, kedves testvéreim, mindennél fontosabb, hogy gyakoroljuk önrendelkezésünket, és késlekedés nélkül cselekedjünk a kapott lelki sugalmazások szerint.
Thomas S. Monson elnök azt tanította: „Figyeljünk! Várjunk! Füleljünk a csendes, halk hangra! Amikor a hang szól, a bölcsek engedelmeskedjenek! A Lélek sugalmazásaira való reagálást nem szabad halogatni.”16
Ne féljetek gyakorolni az önrendelkezéseteket és azon gondolatok és benyomások szerint cselekedni, melyeket az Úr Lelke ültet a szívetekbe. Lehet, hogy eleinte feszélyezve érzitek majd magatokat, de megígérem, hogy tanítóként a legédesebb és legnagyobb örömet hozó élményekben akkor lesz részetek, amikor átadjátok magatokat az Úr akaratának, és követitek a Szentlélektől kapott sugalmazásokat. Élményeitek erősíteni fogják a hiteteket, és még nagyobb bátorságot adnak ahhoz, hogy a jövőben is ezek szerint tudjatok cselekedni.
Kedves tanítók, ti vagytok ennek az egyháznak az egyik legnagyobb csodái. Szent megbízást kaptatok. Szeretünk benneteket, és bízunk bennetek. Tudom, hogy ha kutatjuk a szentírásokat, és úgy élünk, hogy érdemesek legyünk a Szentlélek társaságára, az Úr felmagasztal bennünket az elhívásainkban és felelősségeinkben, hogy elvégezhessük az Úrtól kapott feladatainkat. Azért imádkozom, hogy ezt mindannyian meg tudjuk tenni, Jézus Krisztus nevében, ámen.