Szeretet: az evangélium lényege
Nem szerethetjük igazán Istent, ha a társainkat nem szeretjük e halandó utazáson.
Szeretett testvéreim, amikor Szabadítónk az emberek között szolgált, az egyik törvénytudó a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?”
Máté feljegyzése szerint Jézus így válaszolt:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”1
Márk a Szabadító következő kijelentésével fejezi be a beszámolóját: „Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.”2
Nem szerethetjük igazán Istent, ha a társainkat nem szeretjük e halandó utazáson. És ez fordítva is igaz: nem szerethetjük teljes mértékben felebarátainkat, ha nem szeretjük Istent, mindannyiunk Atyját. János apostol ezt mondja nekünk: „Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.”3 Mindannyian Mennyei Atyánk lélekgyermekei vagyunk, és mint ilyenek, egymás testvérei vagyunk. Ha észben tartjuk ezt az igazságot, akkor könnyebb lesz szeretnünk Isten minden gyermekét.
A szeretet valójában az evangélium lényege, Jézus Krisztus pedig a Példaképünk ebben. Élete a szeretet öröksége volt. Meggyógyította a betegeket, felemelte az elesetteket, megszabadította a bűnösöket. A dühös csőcselék végül az életét vette, a Golgota hegyéről mégis e szavak visszhangoznak: „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”4 – a könyörület és a szeretet megkoronázó kifejezései a halandóságban.
Számos olyan tulajdonság létezik, amely a szeretet megnyilvánulása, például a kedvesség, a türelem, az önzetlenség, a megértés és a megbocsátás. Ezen és egyéb hasonló tulajdonságok minden kapcsolatunkban segítségünkre lehetnek, hogy nyilvánvalóvá tegyék a szívünkben élő szeretetet.
Szeretetünk általában az egymással való hétköznapi érintkezésünkben mutatkozik meg. Ilyenkor mindennél fontosabbá válik azon képességünk, hogy felismerjük valaki szükségletét, majd pedig reagáljunk rá. Mindig is nagyra értékeltem a következő rövid versben megfogalmazott érzéseket:
Átkönnyeztem számtalan éjszakát,
Mert vak voltam, s nem láttam át,
Mikor szükséget szenvedett egy jóbarát;
Ám még soha nem éreztem
A megbánás szikráját sem,
Mikor több kedvesség támadt bennem valaki iránt.5
Nemrégiben hívták fel a figyelmemet a szerető kedvesség egy megható példájára – amely előre nem látható eredményekkel járt. 1933-at írtunk, amikor a gazdasági világválság miatt a munkalehetőségek igen szegényesek voltak. A helyszín az Egyesült Államok keleti része. Arlene Biesecker éppen befejezte a középiskolát. Hosszadalmas munkakeresés után végül el tudott helyezkedni egy ruhagyárban varrónőként. A ruhagyárban dogozókat csak a naponta teljesen elkészült darabok után fizették. Minél több darabot sikerült legyártaniuk, annál több fizetést kaptak.
Az egyik nap, röviddel munkakezdés után Arlene egy olyan eljárással került szembe, amely összezavarta és elkeserítette. A varrógépénél ült, és éppen igyekezett felbontani a varrást azon a darabon, amelyet sikertelenül próbált befejezni. Úgy tűnt, senki sincs, aki segítsen neki, mert az összes varrónő azon volt, hogy minél több ruhát befejezzen. Arlene tehetetlennek és reményvesztettnek érezte magát. Csendben sírni kezdett.
Vele szemben Bernice Rock ült. Idősebb volt Arlene-nál, és gyakorlottabb is a varrásban. Amikor látta, hogy a lány milyen kétségbeesett, Bernice otthagyta a saját munkáját, és Arlene mellé állt, kedvesen útmutatást és segítséget nyújtva neki. Mindaddig ott maradt, amíg Arlene némi önbizalmat nyert, és képes volt sikeresen megvarrni a darabot. Bernice aztán visszament a saját gépéhez, elszalasztva ezzel a lehetőséget, hogy annyi ruhát varrjon meg, amennyit a segítségnyújtás nélkül tehetett volna.
A szerető kedvesség ezen egyetlen cselekedete életre szóló barátságot eredményezett Arlene és Bernice között. Idővel mindketten férjhez mentek és gyermekeik lettek. Valamikor az 1950-es években aztán Bernice, aki az egyház tagja volt, egy Mormon könyvét adott Arlene-nak és a családjának. 1960-ban Arlene, a férje és gyermekeik megkeresztelkedtek az egyház tagjaiként. Később összepecsételték őket Isten egyik szent templomában.
Bernice könyörületének köszönhetően, amelyet Arlene iránt tanúsított, amikor saját érdeke ellenére segített az akkor még ismeretlen, elcsigázott és segítségre szoruló lánynak, számtalan ember élvezheti most az evangélium szabadító áldásait – élők és holtak egyaránt.
Életünk minden napján lehetőséget kapunk arra, hogy szeretetet és kedvességet tanúsítsunk a körülöttünk élők iránt. Spencer W. Kimball elnök azt mondta: „Emlékeznünk kell arra, hogy azok a halandók, akikkel a parkolóban, a hivatalban, a liftben vagy másutt találkozunk, az emberiség azon részéhez tartoznak, akiket Isten a szeretetünkre és a szolgálatunkra bízott. Nem sok értelme van az emberiség általános testvériségéről beszélni, ha a körülöttünk lévőket nem vagyunk képesek testvéreinknek tekinteni.”6
Gyakran váratlanul nyílik lehetőségünk arra, hogy kimutassuk szeretetünket. Jó példa az ilyen lehetőségekre az az újságcikk is, amely 1981 októberében jelent meg. Oly nagy hatással volt rám a benne megjelenített szeretet és könyörület, hogy a cikket több, mint 30 éve az irataim között tartom.
A tudósítás szerint az Alaska Airlinesnak az Anchorage-ból Seattle-be tartó járatát – 150 utassal a fedélzetén – egy elszigetelt alaszkai kisvárosba irányították, hogy felvegyen egy súlyosan sérült gyermeket. A kétéves fiúnak megsérült az egyik artériája a karján, amikor egy üveglapra zuhant játék közben, az otthonuk közelében. A városka 720 km-re délre feküdt Anchorage-től, és egyértelműen nem esett útba a járat számára. A helyszínen lévő mentősök azonban kétségbeesett segélykérő üzenetet küldtek, így a járatot átirányították, hogy felvegye a gyermeket, és Seattle-be vigye, ahol megfelelő kórházi ellátást kaphatott.
Amikor a gép földet ért a városka közelében, a mentősök tájékoztatták a pilótát, hogy a gyermek olyan erősen vérzik, hogy nem fogja tudni túlélni a repülést Seattle-ig. Úgy döntöttek, hogy még 320 km-t repülnek a járat útvonalával ellentétesen az alaszkai Juneau-ba, amely a legközelebbi kórházzal rendelkező város volt.
Miután elszállították a fiút Juneau-ba, a járat Seattle felé vette az irányt, ekkorra már több órás késéssel. Egyetlen utas sem panaszkodott, pedig legtöbbjük lekéste a találkozóját vagy a csatlakozását. Sőt, ahogy teltek a percek és az órák, gyűjtést szerveztek, és jelentős összeget adtak össze a fiúnak és családjának.
Amint a járat leszálláshoz készülődött Seattle-ben, az utasok kitörő ujjongással fogadták a pilóta bejelentését, miszerint hírt kapott a rádión arról, hogy a fiúval minden rendben lesz.7
A szentírás szavai jutnak eszembe: „…a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, …és jó sora lesz annak, akiről az utolsó napon úgy találtatik, hogy rendelkezik ezzel.”8
Testvérek, legnagyszerűbb lehetőségeink némelyike arra, hogy megmutassuk szeretetünket, saját otthonaink falain belül lesz. A szeretetnek kellene a családi élet szívének lennie, néha mégsem az. Előfordulhat, hogy túl sok a türelmetlenség, túl sok a vitatkozás, túl sok a veszekedés, túl sok a könny. Gordon B. Hinckley elnök így szomorkodott: „Miért van az, hogy [azok], akiket szeretünk, oly gyakran válnak kemény szavaink célpontjaivá? Miért van az, hogy… néha úgy beszél[ünk], mintha a szavaink tőrdöfések lennének?”9 A válaszok e kérdésekre különbözőek lehetnek mindannyiunk számára, a lényeg mégis csak az, hogy az okok nem számítanak. Ha szándékunkban áll betartani a parancsolatot, hogy szeressük egymást, akkor kedvességgel és tisztelettel kell bánnunk egymással.
Természetesen lesznek alkalmak, amikor fegyelmeznünk kell. Ne feledjük azonban a Tan és a szövetségekben olvasható tanácsot – nevezetesen, hogy amikor szükséges valakit megfeddni, akkor ezt követően mutassunk nagyobb szeretetet.10
Remélem, hogy mindig igyekszünk figyelmesnek és érzékenynek lenni a körülöttünk élők gondolatai, érzései és körülményei iránt. Ne becsüljünk le és ne nézzünk le senkit! Legyünk inkább könyörületesek és bátorítóak! Ügyeljünk arra, hogy ne romboljuk le egy másik ember önbizalmát óvatlan szavainkkal és tetteinkkel!
A megbocsátásnak kéz a kézben kell járnia a szeretettel. A családunkban és a baráti körünkben nem lehetnek sértett érzések és vitatkozások. Ismétlem: nem igazán számít, mily jelentéktelen volt a gond. Nem lehet és nem szabad hagyni, hogy elfertőződjön, felgyűljön és végül elpusztítson. A vádaskodás nyitva tartja a sebeket. Egyedül a megbocsátás gyógyít.
Egy csodálatos hölgy látogatott meg egy nap az irodámban, és váratlanul elmondott nekem néhány dolgot, amit megbánt. Beszélt egy esetről, mely sok évvel korábban történt, és a szomszéd gazdával volt kapcsolatos, aki egykor jó barátjuk volt, de akivel számos vitájuk akadt a férjével. Az egyik napon a gazda megkérdezte, hogy átjárhatna-e a hölgy földjén, hogy rövidebb úton érje el a sajátját. Ezen a ponton megállt a beszámolóban, és remegő hangon azt mondta: „Monson testvér, nem engedtem, hogy átmenjen a birtokunkon, sem akkor, sem máskor, így neki a hosszabb úton kerülőt kellett tennie gyalogosan, hogy eljusson a földjére. Helytelenül tettem, és már bánom. De ő már elment, én pedig csak azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, mennyire sajnálom! Oly nagyon szeretnék egy második lehetőséget arra, hogy kedves legyek!”
Ahogyan hallgattam őt, John Greenleaf Whittier fájdalmas szavai jutottak eszembe: „Minden szomorú szó közül, mely szánkat s tollunkat elhagyja, a legmélyebb sóhaj ezeket kíséri: »Lehetett volna!«”11 Testvérek, amikor szeretettel és kedves figyelmességgel bánunk másokkal, elkerüljük az efféle sajnálkozásokat.
A szeretet számtalan felismerhető módon kerülhet kifejezésre: egy mosoly, egy integetés, egy kedves megjegyzés, egy dicséret útján. Más kifejezési formák finomabbak lehetnek, mint például az érdeklődés a másik ember tevékenységei iránt, egy tantétel megtanítása kedvességgel és türelemmel, illetve egy beteg vagy ágyhoz kötött ember meglátogatása. Ezek a szavak és tettek, sok mással együtt, mind a szeretet üzenetét közvetítik.
Dale Carnegie, a jól ismert amerikai szerző és előadó úgy vélte, hogy minden ember magában hordja a „hatalmat, hogy növelje a világ összegzett boldogság-szintjét… azzal, hogy néhány őszinte elismerő szót mond valakinek, aki magányos vagy elcsüggedt”. Azt mondta: „Meglehet, hogy holnapra elfelejted a ma kimondott kedves szavakat, de akinek mondtad őket, egy életen át becsülni fogja azokat.”12
Kezdjünk neki most, ezen a napon annak, hogy kifejezzük szeretetünket Isten minden gyermeke iránt, legyenek akár családtagjaink, barátaink, pusztán az ismerőseink vagy teljesen idegenek. Amikor felkelünk minden reggel, határozzuk el, hogy szeretettel és kedvességgel reagálunk majd, bármi is kerüljön elénk aznap.
Kedves testvéreim, felfoghatatlan számunkra Isten irántunk érzett szeretete. E szeretet miatt küldte el az Ő Fiát, aki annyira szeretett bennünket, hogy az életét adta értünk, hogy örök életünk lehessen. Amikor megértjük ezt az egyedülálló ajándékot, a szívünk megtelik szeretettel Mennyei Atyánk, a Szabadítónk és az egész emberiség iránt. Azért imádkozom buzgón, hogy ez bekövetkezzen, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.