Robert D. Hales elder: Egy tiszteletre méltó élet
„Ó, bárcsak angyali hanggal s harsonával hirdethetném az egész emberiségnek, hogy [Jézus Krisztus] feltámadt és él; hogy Ő Isten Fia, az Atya Egyszülöttje, a megígért Messiás, a mi Megváltónk és Szabadítónk; hogy eljött ebbe a világba, hogy példája által tanítsa az evangéliumot. Isteni küldetése rátok és rám irányul, hogy Őhozzá jöjjünk, és Ő el fog vezetni minket az örök életre.”1
Borító: A fényképet készítette: Stuart Johnson, Deseret News
Amikor Robert D. Hales elder az 1950-es években vadászpilótaként szolgált az Amerikai Egyesült Államok Légierejénél, repülőszázadának tagjai átvettek egy jelmondatot, mely a feladataik elvégzése során ösztönzőleg hatott rájuk.
„Egységünknek a repülőnk oldalára is kitett jelmondata az volt, hogy »Térj vissza tisztességgel!«” – mesélte el Hales elder a papságviselőknek 1990-ben, amikor elnöklő püspökként szolgált. „Ez a jelmondat állandóan azon elhatározásunkra emlékeztetett minket, hogy tisztességgel térjünk vissza a bázisunkra, miután már minden tőlünk telhetőt megtettünk küldetésünk minden tekintetben sikeres teljesítéséért.”2
Hales elder, aki gyakran beszélt a tisztességgel való visszatérésről, hitt abban, hogy Mennyei Atyánk minden gyermekének segítséget jelenthet örökkévaló útja során az, ha alkalmazza ezt a jelmondatot az életében. Azt tanította, hogy mivel az élet minden napja egy-egy küldetés, „emlékeznünk kell arra, hogy kik vagyunk, és hogy örökkévaló célunk az, hogy »tisztességgel térjünk vissza« a családunkkal együtt Mennyei Atyánk színe elé.”3
Férjként és apaként, üzletemberként, valamint több mint 40 éven keresztül Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza általános felhatalmazottjaként végzett kötelességeiben Hales elder nem felejtette el, hogy ki is ő, és ennek megfelelően cselekedett. A hithűsége, az engedelmessége, a szorgalma és a szolgálata halandó élete során mindvégig a repülőszázada jelmondatát példázta.
Szoros családi kötelékek
Robert Dean Hales New York Cityben született 1932. augusztus 24-én, J. Rulon Hales és Vera Marie Holbrook Hales három gyermeke közül harmadikként. Robert a közeli Long Islanden nőtt fel egy evangéliumközpontú otthonban. Szülei sokféle egyházi elhívásban szolgáltak, voltak cöveki misszionáriusok is, és a család minden vasárnap 32 kilométert utazva járt el a Queens Egyházközségbe.
„Családunk tagjai közel álltak egymáshoz” – emlékezett vissza Hales elder. Otthonát olyan helynek nevezte, ahol „csodálatos volt felnőni”, a családjáról pedig azt mondta, hogy „az erő forrása” volt.4
Szüleinek jó példája olyan emlékeket eredményezett, amelyek utat mutattak számára az élete során.5 „Az evangélium szerint éltek, tanulmányozták a szentírásokat, és bizonyságot tettek az Atyaistenről, valamint Fiáról, Jézus Krisztusról” – mondta Hales elder. „Joseph Smith prófétáról is bizonyságot tettek.”6
Már fiatalon megtanulta, hogy „családunk megerősítéséhez a kulcs az, hogy otthonunkba hívjuk az Úr Lelkét”7.
Édesanyja, aki több mint 30 éven át szolgált a Segítőegyletben, szeretetre és szolgálatra tanította Robertet, amikor magával vitte, hogy szolgálják a szegényeket és a szükséget látókat.8 Édesapja, aki hivatásos művészemberként dolgozott New York Cityben, maradandó leckéket tanított Robertnek a papságról és a visszaállításról. Egy alkalommal elvitte Robertet a Susquehanna-folyóhoz, ahol Joseph Smith és Oliver Cowdery Keresztelő Jánostól megkapta az ároni papságot. Egy másik alkalommal a Szent Ligetbe vitte el Robertet.
„A ligetben együtt imádkoztunk, és kifejeztük aziránti vágyunkat, hogy igazak és hűek legyünk az általunk viselt papsághoz” – idézte fel. „Apám később festett egy képet arról a helyről, ahol imádkoztunk, és nekem adta, emlékeztetőként az azon a napon közösen tett ígéreteinkre. Most az irodámban van kitéve, és mindennap emlékeztetőként szolgál e szent élményre, valamint a földi és a Mennyei Atyámnak tett ígéreteimre.”9
Robert fiatalon, majd később a középiskolában és az egyetemen is baseballozott, 2007-ben pedig ő dobta a szertartásos első labdát egy profi mérkőzésen.
A fényképet készítette: Sonja Eddings Brown
Fiatal férfiként Robert nagyon szeretett baseballozni, végül a Utah Egyetem csapatában is játszott. Amikor kilencedikes korában a középiskolai baseballcsapatával épp visszatérőben voltak az első idegenben játszott meccsükről, elborzadt néhány csapattársának a viselkedésétől és beszédétől. Édesapja, hogy megerősítse Robertet, rajzolt neki egy lovagot.
„Miközben rajzolt és olvasott a szentírásokból, megtanultam, hogyan legyek hithű papságviselő, aki megvédi Isten királyságát és kiáll érte. Ehhez Pál apostol szavai adtak útmutatást” (lásd Efézusbeliek 6:13–17).
Évekkel később erre a leckére visszaemlékezve azt tanította Hales elder: „[H]a hűek vagyunk a papságban, ezt a fegyverzetet ajándékba kapjuk Istentől. Szükségünk van erre a fegyverzetre!”10
Hales elder egy másik fontos jellemvonást is megtanult az édesapja példájából.
„Megtanultam tisztelni a női mivoltot abból, amilyen gyengéden édesapám az édesanyámmal, a nővéremmel és a saját lánytestvéreivel bánt” – mondta. Miután Hales elder édesanyja agyvérzést kapott, életének utolsó két évében édesapja „szeretetteljes gondoskodása becses társáról” olyan példát mutatott neki, amelyet soha nem felejtett el. „Azt mondta, hogy ez nagyon csekély fizetség azért, hogy édesanyám több mint ötven éven át oly szeretetteljes odaadással volt iránta.”11
A legnagyszerűbb kincs
Mikor 1952-ben hazalátogatott az egyetemről, Robert találkozott egy Mary Crandall nevű fiatal nővel, akinek a családja nemrég költözött Kaliforniából New Yorkba. Azonnal megkedvelték egymást.
„Miután megismertem őt, senki mással nem randevúztam már” – emlékezett vissza Hales elder.12
Amikor véget ért a nyár, mindketten visszatértek Utah államba, hogy iskolába járjanak. Robert a Utah Egyetemre, Mary pedig a Brigham Young Egyetemre járt, azonban nem hagyták, hogy a távolság közéjük férkőzzön. Nem sokkal az iskolaév végeztével, 1953. június 10-én házasodtak össze a Salt Lake templomban. A rákövetkező öt évben két fiúgyermekük született: Stephen és David.
Miután Robert 1954-ben kommunikáció és üzleti szakon lediplomázott, bevonult a légierőhöz, ahol vadászpilótaként szolgált. Amikor majdnem négy évvel később leszerelt, Floridából Massachusetts államba költözött a családjával, hogy MBA végzettséget szerezzen. A Harvard Business School teljes mértékben leterhelte őt, azonban közben elhívták, hogy legyen az elderek kvórumának elnöke. Életében ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor kérdéses volt számára, hogy elfogadjon-e egy egyházi elhívást.
„Ha az elderek kvórumának elnöke leszek, előfordulhat, hogy megbukok az iskolában” – mondta Marynek.
Mary olyan szavakkal válaszolt, amelyek aztán egész életében segítettek neki: „Bob, inkább legyen tevékeny papságviselő a férjem, mint olyan valaki, aki mesterdiplomát szerzett a Harvardon.” Aztán átölelte és hozzáfűzte: „Mindkettőt megcsináljuk.”13
És így is lett.
Másnap Mary leválasztott egy részt lakásuk pincéjében, hogy legyen egy hely, ahol Robert zavartalanul tanulhat.
„Az Úr kezébe helyeztem magam, amikor meghoztam a döntést”, hogy elfogadom az elhívást – mondta Hales elder 30 évvel később. „Ezt a döntést sokkal nehezebb volt meghozni, mint évekkel később elfogadni az elhívást, hogy szolgáljak a Tizenkettek segédjeként és hagyjam magam mögött az üzleti karrieremet.”14
Évekkel később, amikor pénzügyileg már jó helyzetben volt a családja, Hales elder egy drága kabátot szeretett volna venni Marynek. Amikor megkérdezte a feleségét, hogy mit gondol erről, ő visszakérdezett: „Ezt most nekem vagy magadnak veszed?”
Hales elder „felejthetetlen lecké[nek]” nevezte a válaszát. Azt mondta: „Más szóval azt kérdezte, hogy »ezzel az ajándékkal vajon az a célod, hogy kimutasd a szereteted, vagy az, hogy megmutasd, jól tudsz gondoskodni a családodról, és bizonyíts a világ felé?« Elgondolkodtam kérdésén, és rájöttem, hogy ez esetben kevésbé gondoltam rá és a családunkra, mint önmagamra.”15
Hales elder elismerte, hogy a felesége a legnagyszerűbb kincs, ami valaha is megadatott neki.16 „Nélküle nem lennék az, aki vagyok” – mondta. „Mélységesen szeretem őt. Rendelkezik a Lélek ajándékaival. Együtt tanulmányozzuk a szentírásokat, és az általam tanított gondolatok közül sok a közös tanulmányozásunkból és imánkból ered. Ezért vagyok az, aki vagyok.”17
Hales elder sok mindent a csapatmunkájuknak tulajdonított abból, amit Maryvel együtt elértek az életben. „Mindig is egy csapat voltunk, és mindig is azok leszünk. Úgy gondolom, hogy az életemre – amellett, hogy hallgatok a Szentlélekre – az van a legfontosabb hatással, hogy hallgatok a feleségemre.”18
„Sok missziód lesz még”
Miután Robert 1960-ban megszerezte az MBA képesítést, hamar megtalálták a szakmai lehetőségek. A következő 15 évben több előkelő cég felső vezetőjeként is szolgált az Amerikai Egyesült Államokban. Kiemelkedő üzleti karrierje több amerikai városba, valamint Angliába, Németországba és Spanyolországba is eljuttatta őt és a családját. Ezek a költözések egyházi vezetői elhívásokat is eredményeztek, melyeket Robert készségesen elfogadott.
Szolgált több gyülekezeti elnökségben is Spanyolországban, Németországban, valamint az Amerikai Egyesült Államok Georgia és Massachusetts államaiban. Szolgált püspökként a németországi Frankfurtban, valamint az Amerikai Egyesült Államok Massachusetts és Illinois államaiban. Szolgált főtanácstagként az angliai Londonban, valamint a Massachusetts állambeli Bostonban, ahol a cövekelnökségben is szolgált. Minnesota és Louisiana államokban regionális képviselőként szolgált.
1975-ben, amikor épp egy igazgatósági gyűlésen vett részt, Robertet értesítették, hogy Marion G. Romney elnök (1897–1988) keresi telefonon, aki akkor második tanácsos volt az Első Elnökségben. Amikor Robert felvette a telefont, Romney elnök elhívta őt, hogy misszióelnökként szolgáljon. Robert elfogadta az elhívást, de mielőtt az év későbbi szakaszában elkezdte volna szolgálatát az Anglia London Misszió elnökeként, egy másik telefonhívás érkezett Salt Lake Cityből, ez alkalommal Spencer W. Kimball elnöktől (1895–1985).
„Nem bánnád, ha arra kérnénk, hogy három évnél tovább szolgálj?” – kérdezte Kimball elnök. Miután Robert azt felelte, hogy nem bánná, Kimball elnök elhívta a Tizenkét Apostol Kvórumának segédjeként.
„Kimball elnök azt mondta, hogy tudja, hogy csalódott vagyok, hiszen már felkészültem arra, hogy misszióelnökként szolgáljak” – mondta Hales elder. Kimball elnök azonban megnyugtatta: „Ne aggódj, sok missziód lesz még.”19
Egy évvel később Hales eldert elhívták a Hetvenek Első Kvórumába. Ezen minőségében három évvel később újra elhívást kapott, hogy szolgáljon az Anglia London Misszió elnökeként, majd pedig területi felügyelőként Európában, Thomas S. Monson elderrel közösen azért munkálkodva, hogy az evangélium meghonosodjon azoknál a nemzeteknél, amelyek korábban zárva voltak az egyház előtt, és hogy Kelet-Németországban elkezdődjön a templomépítés.20
„Egyházi szolgálatom egyik nagy öröme általános felhatalmazottként végzett szolgálatom első három évében ért, amikor hetvenhét területi konferencia megtervezésében segédkeztem” – mondta Hales elder. „Nagyon szerettem együtt utazni az Első Elnökség tagjaival, az apostolokkal, az általános felhatalmazottakkal és egyéb vezetőkkel, és megismerni őket és a feleségüket. Csodálatos volt látni, amint országról országra a próféták, látnokok és kinyilatkoztatók tanúbizonyságot tesznek az evangélium igaz voltáról a szenteknek.”21
1985-ben Hales eldert elhívták, hogy szolgáljon az egyház elnöklő püspökeként. Szakmai tapasztalata, tiszteletteljes vezetési és tárgyalási stílusa, valamint az emberek iránti szeretete nagyon is alkalmassá tették erre az elhívásra.
Hales elnöklő püspök segített előkészíteni a templom építését Kelet-Németországban. Ő és Mary Hales (középen) Emil Fetzer építész, Elisa Wirthlin, Joseph B. Wirthlin elder, Frances Monson és Thomas S. Monson elder (balról jobbra) társaságában az 1985-ös templomfelszentelésen.
Henry B. Eyring elnök, aki első tanácsos az Első Elnökségben, Hales elderrel együtt szolgált az Elnöklő Püspökségben. Hales eldert bölcs, szerény, lojális üzletembernek nevezte, aki fogékony az emberek rezdüléseire, és tudja, hogyan kell elvégezni a feladatokat. „Ugyanezen tulajdonságokat hozta magával az Elnöklő Püspökség vezetőségébe is” – mondta Eyring elnök.22
„Semmi álnokság nincs benne” – mondta a felesége, Mary. „Tiszta a szíve, és csupán azt akarja tenni, ami helyes.”23
A Hales elder által elnöklő püspökként kihangsúlyozott tanok között szerepeltek a jólléti alapelvek. „Te felemelsz engem, én felemellek téged, így együtt felemeltetünk” – mondogatta, az egyik kedvenc példabeszédét idézve.24
Azért imádkozott, hogy a szentek „felismerjék, hogy hatamunkban áll és feladatunk is a szükséget látók megsegítése, az Úr Jézus Krisztus szolgáló angyalaiként; hogy szeretni fognak minket, mivel mi is szeretünk másokat; hogy vigaszra lelünk, mivel könyörületesek vagyunk; és bocsánatot nyerünk, mivel mi is a megbocsátás képességéről teszünk tanúságot.”25
Tanítások és bizonyság
Amikor Hales eldert kilenc évvel később, 1994. április 2-án támogatták a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként, új elhívása súlyosan nehezedett rá.
„Most hatvanegy éves vagyok, és újra kisfiú – mondta az első olyan általános konferenciai beszédében, amelyet apostolként mondott el. – Olyan férfiak ülnek ezen az emelvényen, akik az én életkorom felét már apostolként vagy az Első Elnökség tagjaiként töltötték.”
Azt mondta, hogy Jézus Krisztus apostolának lenni egy folyamat – „a bűnbánat és az alázatosság folyamata, hogy befelé tekintsek, amint arra utasítást kaptunk, és megbocsátást és erőt kérjek ahhoz, hogy az lehessek, akiknek lennem kell.” A szentek imáit kérte ahhoz, hogy „kialakíthassa… az ahhoz szükséges lelki erőt, hogy hang[ja] és az Úr Jézus Krisztusról szóló bizonyság[a] behatoljon azok szívébe, akik hallják azt”26.
Több mint 20 éven keresztül Hales eldernek a Szabadítóról való apostoli tanúságtétele, valamint a visszaállított evangéliumról való bizonysága valóban behatolt világszerte az utolsó napi szentek szívébe. Beszédeinek témái között volt a család és a hit, a próbatételek és a bizonyság, a szeretet és a hosszútűrés, a szolgálat és az engedelmesség, a feddhetetlenség és az önrendelkezés.
Az önrendelkezés bölcs használatáról tanítva Hales elder elmesélt egy történetet egy barátjáról, akivel a légierőnél szolgált.
„Miközben vadászrepülőgép-pilótai kiképzésben részesültem, …gyakoroltam, hogy mikor kell katapultálnom a repülőgépből, ha felgyullad a tűzjelző lámpa és kezdem elveszíteni az uralmat a gép felett” – idézte fel. „Emlékszem egy kedves barátomra, aki nem tette meg ezeket az előkészületeket. Mindig meglógott a szimulátoros kiképzésekről, és helyette golfozni vagy úszni ment. Soha nem tanulta meg, hogy mit kell tennie vészhelyzet esetén! Néhány hónappal később tűz ütött ki a gépén, amely elkezdett lángolva zuhanni a föld felé. A tűzjelző lámpa felgyulladásakor fiatalabb társa, aki akkorra már ösztönösen tudta, mit kell tennie, időben katapultált, és ejtőernyőjével biztonságban földet ért. A barátom azonban, aki nem készült fel arra, hogy meghozza ezt a döntést, a repülőben maradt, és életét vesztette a becsapódáskor.”
Örökkévaló következményei lehetnek annak, ha tudjuk, hogyan cselekedjünk és mikor cselekedjünk, amikor egy fontos döntés előtt állunk, tette hozzá Hales elder.27
„New York-i fiúként úgy nőttem fel, hogy csupán ketten-hárman voltunk egyháztagok egy néhány ezres középiskolában. Nemrég, az ötvenéves osztálytalálkozón, egy régi osztálytársam emlékezett rá, hogy mi módon éltem az értékeim és a hitelveim szerint. Rájöttem, hogy ha egyszer is megszegtem volna a Bölcsesség szavát vagy áthágtam volna az erkölcsi értékeket, az azt jelentette volna, hogy soha nem mondhatnám azt: »ebben hiszek«, úgy, hogy a barátaim bízzanak bennem.
Csak olyan mértékben tudjuk megosztani az evangéliumot, amilyen mértékben annak megfelelően élünk.”28
Hales elder szolgálatának utolsó éveiben arra buzdította a szenteket, hogy éljenek érdemesen „a Szentlélek figyelemre méltó ajándéká[ra]”29. Arra is buzdította az egyház tagjait, hogy váljanak jobb tanítványokká azáltal, hogy jobb keresztényekké válnak, keresztény bátorsággal rendelkeznek, és rendíthetetlenül állnak szent helyeken.
„Krisztus ma ezt kéri minden kereszténytől: »Legeltesd az én bárányaimat! […] Legeltesd az én juhaimat!« – oszd meg az evangéliumomat minden fiatallal és időssel, felemelve, megáldva, vigasztalva, bátorítva és építve őket, különösen azokat, akik másként gondolkodnak és hisznek, mint mi” – tanította.30
A fényképet készítette: Jeffrey D. Allred, Deseret News
Azokat illetően, akik „azt akarják, hogy ereszkedjünk le a magasabban fekvő területről, és szálljunk be mi is a teológiai iszapbirkózásba”, Hales elder azt tanácsolta az utolsó napi szenteknek, hogy a bizonyságukkal válaszoljanak nekik, és álljanak ki a Szabadító mellett.
„Az Ő szeretetét mutatjuk ki, mely az egyetlen olyan erő, amely le tudja győzni a gonoszt, és vádaskodás nélkül tud válaszolni a minket vádlóknak. Ez nem gyengeség. Ez keresztény bátorság.”31
Miként a Szabadító is „Útált és az emberektől elhagyott volt” (Ésaiás 53:3; lásd még Móziás 14:3), az utolsó napi szentekkel is előfordulhat, hogy félreértéssel, bírálattal és hamis vádaskodással találkoznak. „Szent kiváltságunk, hogy Őmellette állhatunk!” – mondta Hales elder.32
Az Úrra várva
Amikor Hales elder arról beszélt, hogy várjunk az Úrra, jól ismerte ezt a témát. Bár a szívproblémák, komoly műtétek és kiújuló betegségek – amelyek miatt a 2011. áprilisi általános konferencián nem is tudott beszédet mondani – fizikailag megviselték, általuk lelki meglátásokra tett szert.
Miután 2000-ben három komoly műtétből is felgyógyult, ezt mondta az utolsó napi szenteknek: „Az elmúlt két évben az Úrra vártam, hogy a halandóságról szóló leckéket tanítson nekem a fizikai fájdalom, a lelki kín és az elmélkedés időszakaiban. Megtanultam, hogy az állandó, intenzív fájdalom nagy megszentelő és tisztító hatással bír, amely alázatossá tesz minket, és közelebb visz Isten Lelkéhez.”33
Nem kell egyedül szembenéznünk a kihívásokkal, mert folyamodhatunk „a legfőbb Gondviselő[höz]” – tanította Hales elder.34 „Időnként…, amikor az Úr úgy kívánta, mennyei seregek látogatása vigasztalt, ami vigaszt és örök megerősítést hozott nekem a szükség idején.”35
Hales elder bizonysága szerint talán nem tudjuk, mikor vagy hogyan kapunk majd válaszokat az imáinkra, de a válaszok meg fognak érkezni az Úr módján és az Ő időbeosztása szerint. „Vannak olyan válaszok, amelyekre talán a fátyolon túlig várni kell. […] Bízzunk az Úrban! Az Ő áldásai örökkévalóak, nem időlegesek.”36
„Abban a kiváltságban volt részem, hogy a legjobb Fivérek között dolgozhattam, akiket a hátán hordhat ez a föld.” Az akkor elmondott szavai, amikor felmentették elnöklő püspökként, apostolként is igaznak bizonyultak.
Fénykép a Deseret News Archive jóvoltából
A fényképet készítette: Stuart Johnson, Deseret News
Hithű tanítvány
Elnöklő püspökként Hales elder a ifjabb Almát idéző bizonyságot tett. Azt mondta: „Ó, bárcsak egy angyali hangján s harsonájával hirdethetném az egész emberiségnek, hogy [Jézus Krisztus] feltámadt és él; hogy Ő Isten Fia, az Atya Egyszülöttje, a megígért Messiás, a mi Megváltónk és Szabadítónk; hogy eljött ebbe a világba, hogy példája által tanítsa az evangéliumot. Isteni küldetése rátok és rám irányul, hogy Őhozzá jöjjünk, és Ő el fog vezetni minket az örök életre.”37
A Tizenkét Apostol Kvórumába történt elhívása utáni első általános konferenciai beszédében Mormont idézte, sajátjává téve eme ősi próféta bizonyságát: „Íme, én Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a tanítványa vagyok. Ő hívott el engem, hogy hirdessem igéjét a népe között, hogy örökké tartó életük lehessen” (3 Nefi 5:13)38.
Robert D. Hales elder általános felhatalmazottként négy évtizeden át hirdette bátran és erőteljesen a Szabadító szavait mind a beszédeiben, mind pedig példamutató életével. A személyes, a szakmai és az egyházi életében is megfogadta a saját tanácsát: „Hithű engedelmességgel és mindvégig kitartással egy napon tisztességgel visszatérhetünk a mi Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus színe elé”39
Azon utolsó napi szentek számára, akik osztoznak a Szabadítóba vetett hitén, Hales elder nem tűnt el. Inkább hazatért – méghozzá tisztességgel.