1 Hallgassatok rám, ti, akik az igazlelkűséget követitek. Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok és az üreg mélyedésére, melyből kiásattatok.

2 Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, őrá, aki szült titeket; mert egyedül őt hívtam el, és megáldottam.

3 Mert az Úr megvigasztalja Siont, megvigasztalja összes elhagyott helyeit; és olyanná teszi vadonját, mint az Éden, és sivatagját, mint az Úr kertje. Öröm és vigasság találtatik abban, hálaadás és dallam hangja.

4 Hallgass rám, népem; és hallgass meg engem, Ó nemzetem; mert törvény származik tőlem, és igazságosságomat teszem a nép világosságává.

5 Közel van igazlelkűségem; elindult szabadításom, és karom meg fogja ítélni a népet. Reám várnak majd a szigetek, és az én karomban bíznak.

6 Emeljétek az égre szemeiteket, és tekintsetek alant a földre; mert a mennyek eltűnnek, mint a füst, és a föld, mint ruha, megöregszik, és akik azon laknak, ugyanúgy meghalnak. De az én szabadításom örökre lesz, és az én igazlelkűségemet nem törlik el.

7 Hallgassatok rám, ti, akik ismeritek az igazlelkűséget, a nép, melynek szívébe írtam törvényemet, ne féljetek az emberek gyalázkodásától, és szidalmazásuktól se tartsatok.

8 Mert megemészti őket a moly, mint a ruhát, és a féreg megemészti őket, mint a gyapjút. De az én igazlelkűségem örökre lesz, és szabadításom nemzedékről nemzedékre.

9 Ébredj, ébredj! Ölts magadra erőt, Ó Úrnak karja; ébredj, mint az ősi napokban. Nem az vagy-e, aki szétvágta Ráhábot, és megsebesítette a sárkányt?

10 Nem az vagy-e, aki kiszárította a tengert, a nagy mélység vizeit; aki úttá tette a tenger mélységeit, hogy átkelhessenek a kiváltottak?

11 Visszatérnek tehát az Úr megváltottjai, és énekelve jönnek Sionba; és örök öröm és szentség lesz a fejükön; és vigasságot és örömöt kapnak; elszáll a bánat és a gyász.

12 Én vagyok ő; igen, én vagyok ő, aki megvigasztal benneteket. Íme, ki vagy te, hogy félned kellene az embertől, aki meghal, és az ember fiától, aki olyanná tétetik, mint a fű?

13 És elfelejted az Urat, alkotódat, aki kifeszítette a mennyeket és lefektette a föld alapzatát, és félsz szüntelen minden nap, az elnyomó haragja miatt, mintha készen állna, hogy elpusztítson. És hol van az elnyomó haragja?

14 Siet a fogoly számkivetett, hogy eloldozzák, hogy ne haljon meg a veremben, és hogy a kenyere se fogyjon el.

15 De én vagyok az Úr, a te Istened, akinek zúgnak hullámai; Seregek Ura a nevem.

16 És én adtam szavaimat a te szádba, és takartalak be kezem árnyékával, hogy elültethessem a mennyeket és lefektethessem a föld alapzatát, és mondhassam Sionnak: Íme, az én népem vagy.

17 Ébredj, ébredj, kelj fel, Ó Jeruzsálem, aki kiittad haragjának poharát az Úr kezétől – kiittad a reszketés poharának üledékét, kifacsarva –

18 És senkije sincs, aki vezesse őt minden fiai közül, akiket előhozott; és nincs aki kézen fogja őt, minden fiai közül, akiket felnevelt.

19 Ez a két fiú jött hozzád, akik sajnálni fognak téged – elhagyatottságodat és pusztulásodat, és az éhínséget és a kardot – és ki által vigasztaljalak meg?

20 Fiaid elaléltak, e kettőt kivéve; ott fekszenek minden utca fejénél; mint hálóba került vad bika, tele vannak az Úr haragjával, Istened dorgálásával.

21 Most, halld tehát ezt, te nyomorult, és részeg, de nem bortól:

22 Így szól Urad: Az Úr és a te Istened emel szót népe ügyében; íme, kivettem kezedből a reszketés poharát, haragom poharának üledékét; nem fogod többé meginni.

23 Hanem azok kezébe adom azt, akik sanyargatnak téged; akik ezt mondták lelkednek: Hajolj le, hogy átmehessünk – és te lefektetted tested, hogy olyan legyen, mint a föld és mint az utca azoknak, akik átmentek.

24 Ébredj, ébredj, öltsd magadra erődet, Ó Sion; öltsd magadra gyönyörű ruháidat, Ó Jeruzsálem, a szent város; mert nem jön te beléd többé a körülmetéletlen és a tisztátalan.

25 Rázd le magadról a port; kelj fel, ülj le, Ó Jeruzsálem; oldd ki magad nyakad bilincseiből, Ó Sion fogoly leánya.