Megszakadt a kapcsolat? Próbálj meg lassítani!
„Imádok várakozni!” – mondta… soha, senki. Pedig talán mondhatnák.
Illusztráció: Pascal Campion
Ha a hosszú sorokban való várakozás a személyes rémálmaid listáján valahol egy magasságban van a pókokkal és a kígyókkal, akkor nem vagy egyedül.
Legyen szó sorban állásról, dugóban való ücsörgésről vagy buszmegállóban történő ácsorgásról – gyűlölünk várakozni.
Szerencsénkre a várakozási idő fogalma egyre inkább tényleg csak rémálom marad: rettegett lehetőség, de ritka valóság. A nulla várakozási idő korában élünk. A technika mindent annyira felgyorsít, hogy rövidebb ideig tudunk bármire is odafigyelni, mint egy aranyhal (igen, tényleg).1 Amikor mégis úgy adódik, hogy várakozni kell, megpróbáljuk kitölteni valamivel az időt – általában előveszünk egy mobileszközt.
Önmagában semmi rossz nincs a technikával vagy a hatékonysággal, de előfordulhat, hogy a gyors tempó és a figyelem folyamatos elterelése valami fontostól foszt meg bennünket.
Nem csak egy csattanós szentírásvers
Nemrégiben úgy éreztem, hogy lelkileg sodródom. Nem értettem. Jártam istentiszteletre, elhadartam az imáimat, bele-belepillantottam a szentírásaimba. Időnként éreztem lelki késztetéseket is, de összességében úgy éreztem, hogy megszakadt a kapcsolat.
Amikor beszámoltam erről Mennyei Atyának egy aggodalmas imában, a következő szavak férkőztek a gondolataim közé: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46:11).
Olyan volt, mintha kiemelve, aláhúzva és vastag szedéssel virított volna benne ez a szó: csendesedjetek.
Lehet ugyan, hogy megtettem minden helyes dolgot, de sietve és kevés odafigyeléssel. Elkezdtem szétszórtan élni az evangélium szerinti életet.
Semmiféle vallási szokás sem teremtheti meg bennem a mély lelki kapcsolatot, ha a saját részvételem az egészben felületes és szétszórt. Ez nem csak egy csattanós szentírásvers volt. Ahhoz, hogy megismerjem Istent, és kapcsolatot teremtsek azzal az isteni, átható tudással, amely után sóvárogtam, le kellett lassítanom, és el kellett csendesednem.
Nem volt könnyű megfogadni ezt a késztetést. Viszont mindent megváltoztatott.
Lassan járj, tovább érsz
Nefi azt tanítja, hogy „aki szorgalmasan keres, az talál; és a Szentlélek hatalma által Isten rejtelmei feltárulnak neki” (1 Nefi 10:19; kiemelés hozzáadva).
Bontsuk szét: Isten rejtelmeinek megismeréséhez szorgalmas keresés kell. Ez következetes és tudatos cselekvés, nem pedig egyszeri guglizás. Aztán, a rejtelmek nemcsak úgy kipattannak, hanem fokozatosan feltárulnak. Ehhez a folyamathoz idő kell. Ez az idő pedig döntő fontosságú! Az az idő, amelyet elmélkedésre és keresésre fordítunk, ad nekünk időt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsünk a Lélekkel, akinek a hatalma által jönnek a válaszok.
David O. McKay elnök (1873–1970) kijelentette, hogy az elmélkedés – „valamely vallásos témáról való mély, huzamosabb ideig tartó gondolkodás…” – „az egyik… legszentebb ajtó, amelyen keresztül az Úr jelenlétébe juthatunk.”2 Ha lelassítunk, kinyithatjuk a kinyilatkoztatás ajtaját. Felülemelkedhetünk a világ elterjedt elképzelésein, és hozzákapcsolódhatunk az istenihez. Szükségünk van arra az ajtóra. Le kell lassítanunk!
Erőfeszítést igényel
Az én esetemben a lassítás azt jelentette, hogy letérdeltem és fennhangon mondtam az imáimat. A tiszteletteljes testtartás és a kimondott szavaim segítettek jobban összpontosítani. A lassítás azt jelentette, hogy a nyomtatott szentírásokat tanulmányoztam, és ténylegesen papírra jegyzeteltem. Több erőfeszítést és több időt igényel, és ez a többlet jó módja annak, hogy „felébred[je]tek és felserkent[s]étek a képességeiteket”, lehetővé téve ezzel a Lélek és az igazság iránti vágy számára, hogy „dolgozzon bennetek”, a bizonyság magva pedig ezáltal „gyökeret ver, és felnő és gyümölcsöt hoz” (Alma 32:27, 37).
Néhány billentyű leütésével szinte bármilyen tudnivalót megtalálhatunk, de a lelki megértéshez és megtéréshez idő és szorgalmas erőfeszítés kell. Nem az a lényeg, hogy hogyan lassítasz le és szentelsz erőfeszítést az evangéliumnak, hanem az, hogy megtedd! Amikor szánkba rágják a tudást, azzal nagyrészt kizárjuk személyes részvételünket a saját tanulásunkban. Kizárjuk annak esélyét, hogy kapcsolatot teremtsünk a Lélekkel.
Természetesen örömmel fogadjuk a napi feladatainkat megkönnyítő, az időnk hatékonyabb felhasználását lehetővé tevő technikai vívmányokat. Azt azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy a vele oly gyakran együtt járó szétszórt életvitelt és sekélyes gondolkodást is magunkévá tegyük. Ahelyett, hogy irtóznánk a várakozástól, fogadjuk el úgy, mint lehetőséget a lassításra, az elmélkedésre és a Lélekkel fennálló kapcsolatunk elmélyítésére.