2:3

Hogy vissza ne rettenjünk (lásd T&Sz 19:18)

David A. Bednar

a Tizenkét Apostol Kvórumából

EOSZ Áhítat fiatal felnőtteknek • 2013. március 3. • Texasi Arlington Egyetem

Hálás vagyok, hogy részt vehetek ezen az áhítaton az egyház fiataljaival világszerte. Szeretlek benneteket, és nagyra becsülöm ezt a lehetőséget, hogy együtt hódolhatunk!

Susan fontos tantételekről beszélt és tette bizonyságát, és ha következetesen alkalmazzuk a tanításait mindennapi életünkben, akkor áldásokat és erőt nyerünk. Susan igazlelkű nő, egy kiválasztott hölgy és életem szerelme.

Elmélkedtem és őszintén Mennyei Atyámhoz fohászkodtam, hogy tudjam, hogyan tudnálak a leginkább szolgálni benneteket ma este. Imádkozom, hogy a Szentlélek ereje legyen mindannyiunkkal: hogy azt gondoljuk, amit gondolnunk kell; azt érezzük, amit éreznünk kell; és megtanuljuk, amit meg kell tanulnunk; hogy aztán azt tehessük, amiről tudjuk, hogy tennünk kell; és végül olyanná váljunk, amilyenné az Úr szeretné, hogy váljunk.

Az elkötelezett tanítvány és a vissza nem rettenés példaképe

Neal A. Maxwell elder az Úr Jézus Krisztus szeretett tanítványa volt. 1981-től 2004-ig, 23 éven át szolgált a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként. Tanításainak lelki ereje és hithű tanítványságának példája csodálatos módokon áldotta meg, és továbbra is megáldja, a Szabadító visszaállított egyháza tagjait és a világ népeit.

1997 októberében Bednar nőtestvérrel vendégül láttuk Maxwell eldert és Maxwell nővért a BYU–Idahón. Úgy volt, hogy Maxwell elder beszél az egyetem hallgatóihoz, dolgozóihoz és oktatói karához. A campuson mindenki nagy izgalommal várta a látogatását az egyetemre, és őszintén készült, hogy befogadja üzenetét.

Ugyanezen év elején Maxwell elder egy 46 napos, rettentően megerőltető kemoterápián esett át a leukémiája miatt. A kezelések befejeztével, és röviddel azután, hogy elhagyhatta a kórházat, rövid beszédet mondott az egyház áprilisi általános konferenciáján. A rehabilitációja és további terápiája folytán javulás következett be az állapotában a tavaszi és a nyári hónapokban, de Maxwell elder fizikai ereje és állóképessége azért még elég korlátozott volt, amikor Rexburgbe utazott. Miután a reptéren Susan és én üdvözöltük Maxwell eldert és Maxwell nőtestvért, hazavittük őket hozzánk, hogy az áhítat előtt kipihenhessék magukat és megebédelhessenek.

Aznapi beszélgetésünk során megkérdeztem Maxwell eldert, hogy mit tanult a betegsége során. Mindig emlékezni fogok pontos és átható válaszára. „Dave – mondta –, megtanultam, hogy a nem visszarettenés fontosabb, mint a túlélés.”

Kérdésemre adott válasza olyan tantétel, melyet a kemoterápiája során mindenre kiterjedő, személyes élményként kapott. 1997 januárjában, a kezeléssorozat első tervezett napján, Maxwell elder és felesége, miután megérkeztek a kórházhoz és beálltak a parkolóba, egy pár pillanatra megálltak, hogy erőt gyűjtsenek, és csak egymásra figyeljenek. Maxwell elder „mélyet sóhajtott, és [a feleségére] nézett. A keze után nyúlt, és ezt mondta…: »Csak nem szeretnék visszarettenni«” (Bruce C. Hafen, A Disciple’s Life: The Biography of Neal A. Maxwell [2002], 16).

Az 1997. évi októberi általános konferenciai beszédében, melynek azt a címet adta, hogy „Krisztus engesztelő vére által”, Maxwell elder nagyon hitelesen a következőket tanította: „Amikor szembesülünk a saját nehézségeinkkel és megpróbáltatásainkkal, mi is könyöröghetünk az Atyához, ahogy Jézus tette, hogy ne rettenjünk vissza –, vagyis ne hátráljunk meg (lásd T&Sz 19:18). A vissza nem rettenés fontosabb, mint a túlélés! Sőt, mi több, a keserű pohár kiivása anélkül, hogy megkeserednénk, szintén része Jézus utánzásának” (lásd Liahóna, 1998. jan. 23.).

Maxwell elder válasza a kérdésemre arra késztetett, hogy elgondolkodjak Orson F. Whitney elder tanításain, aki szintén a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként szolgált. „Semmilyen általunk elszenvedett fájdalom vagy próbatétel nem vész kárba. Okulásunkra szolgál, és olyan tulajdonságokat fejleszt, mint a türelem, a hit, a lelkierő és az alázatosság. Mindaz, amit elszenvedünk és amit elviselünk, különösen akkor, ha türelmesen viseljük, mind-mind építi a jellemünket, megtisztítja a szívünket, kitágítja a lelkünket, gyengédebbé és jószívűbbé tesz minket, érdemesebbé arra, hogy Isten gyermekeinek neveztessünk, …és a fájdalom és a szenvedés, a fáradozás és a nehézségek által részesülünk abban a tanításban, melynek a megszerzéséért ide jöttünk” (idézve Spencer W. Kimball Faith Precedes the Miracle [1972], 98).

A következő szentírások, melyek a Szabadító akkori szenvedésével kapcsolatosak, melyeket végtelen és örökkévaló engesztelő áldozata felajánlása során élt át, még megrendítőbbé és jelentőségteljesebbé válnak a számomra:

„Ezért megparancsolom neked, hogy tarts bűnbánatot – tarts bűnbánatot, különben lesújtok rád szájamnak rúdjával és dühömmel, és haragommal, és szenvedéseid keservesek lesznek – hogy milyen keservesek, azt nem tudod, hogy milyen áthatóak, azt nem tudod, igen, hogy milyen nehezen elviselhetők, azt nem tudod!

Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;

Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –

Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért” (T&Sz 19:15–19).

A Szabadító nem rettent vissza sem a Gecsemánéban, sem a Golgotán.

Maxwell elder sem rettent vissza. Ez a nagyszerű apostol kitartóan ment tovább, és abban az áldásban volt része, hogy kapott még időt itt a halandóságban, hogy szerethessen, szolgálhasson, taníthasson és bizonyságot tehessen. Élete ezt követő időszaka egyetlen nyomatékos felszólítás volt, mely az elkötelezett tanítványságára mutatott – mind szavaival, mind pedig a tetteivel.

Úgy hiszem, a legtöbben azt várjuk egy ilyen lelki képességekkel, tapasztalatokkal és kiállással rendelkező férfitól, mint Maxwell elder, hogy a komoly betegségeket és a halált Isten tervének ismeretében boldogsággal, belenyugvással és méltósággal viselje. És biztosan így is viselte. De ma az a célom, hogy tanúságot tegyek arról, hogy az ilyen áldásokat nem kizárólag általános felhatalmazottak vagy néhány kiválasztott egyháztag számára tartják fenn.

Amióta a Maxwell elder halálát követő üresedést betöltöttem a Tizenkét Apostol Kvórumában, feladataim és utazásaim lehetővé tették, hogy megismerkedjek olyan hithű, derék és bátor utolsó napi szentekkel, akik világszerte élnek. Szeretnék mesélni nektek egy fiatal férfiról és egy fiatal nőről, akik megáldották az életemet, és akikkel együtt lelkileg életbevágó leckéket tanultam a vissza nem rettenésről és arról, hogy engednünk kell, hogy személyes akaratunkat „[feleméssze] az Atya akarata” (Móziás 15:7).

A beszámoló valós, és a szereplői létező személyek, akiket azonban nem az igazi nevükön említek majd. A fiút Johnnak, a lányt pedig Heathernek neveztem át. Engedélyükkel a személyes naplójukból válogatott részeket idézek majd.

Ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen!

John érdemes papságviselő, aki hithű, teljes idejű misszionáriusi szolgálatot teljesített. Miután hazatért a missziójáról, járni kezdett egy igazlelkű és csodálatos fiatal nővel, Heatherrel, akit aztán elvett feleségül. John 23, Heather 20 éves volt azon a napon, amikor az időre és az örökkévalóságra egymáshoz pecsételték őket az Úr házában. Kérlek, tartsátok észben John és Heather korát, ahogy a történet kibontakozik.

Körülbelül 3 héttel a templomi házasságkötésük után megállapították, hogy Johnnak csontrákja van. Amikor a tüdejében is felfedeztek rákos gócokat, a prognózis nem volt biztató.

John ezt írta a naplójába: „Ez volt életem legfélelmetesebb napja. Nem csak azért, mert közölték, hogy rákos vagyok, hanem mert most nősültem meg, és valahogy úgy éreztem, hogy férjként csődöt mondtam. Hiszen én voltam új kis családunk fenntartója és védelmezője, most meg – három hetet töltve ebben a szerepben – úgy éreztem, hogy megbuktam. Tudom, hogy ez a gondolat abszurd, de ebben a krízispillanatban a sok őrültség közül, amit mondogattam magamnak, ez volt az egyik.”

Heather ezt írta: „Lesújtó volt a hír, és emlékszem, mennyire megváltoztatta a nézőpontunkat. Egy kórházi váróteremben ültem, esküvői köszönőlapokat írva, miközben [John] vizsgálati eredményeire vártunk. De miután megtudtam, hogy [Johnnak] rákja van, a kukták és a főzőedények többé nem tűntek olyan fontosnak. Ez volt életem legrosszabb napja, de emlékszem, aznap este úgy bújtam ágyba, hogy hálás voltam a templomi pecsételésünkért. Bár az orvosok csupán 30 százalék túlélési esélyt jósoltak [Johnnak], tudtam, hogy ha hithűek maradunk, akkor nekem 100 százalék esélyem lesz arra, hogy örökre együtt lehessek vele.”

Körülbelül egy hónappal később John elkezdte a kemoterápiát. Így írt erről: „A kezelésektől betegebb lettem, mint egész életem során bármikor. Kihullott a hajam, leadtam majdnem 20 kg-t, és úgy éreztem, mintha az egész testem darabokra akarna hullani. A kemoterápia érzelmileg, mentálisan és lelkileg is megviselt. A kemóval telt hónapok során az életem olyan volt, mint egy hullámvasút – egyszer fent, egyszer lent, és minden, ami közte van. Mindezek ellenére azonban [Heather] és én szilárdan hittük, hogy Isten meg fog gyógyítani. Egyszerűen csak tudtuk.”

Heather így jegyezte le gondolatait és érzéseit: „Nem bírtam volna, hogy [John] egyedül töltse az éjszakáit a kórházban, ezért minden este ott aludtam a szobájában lévő kis kanapén. Rengeteg barát és családtag jött nap közben látogatni, de az éjjelek voltak a legnehezebbek. Időnként a plafont bámultam, és azon tűnődtem, vajon mi a terve velünk Mennyei Atyánknak. Néha az elmém sötét helyekre vitt engem, és szinte eluralkodott rajtam a [John] elvesztése miatti félelem. De tudtam, hogy ezek a gondolatok nem Mennyei Atyámtól származnak. Hevesebben imádkoztam vigaszért, és az Úr erőt adott, hogy továbbmenjek.”

Három hónappal később John egy műtéten esett át, hogy kivegyenek a lábából egy nagyméretű tumort. Ezt írta: „A műtét nagyon fontos volt, mert patológiai vizsgálatokat kellett lefolytatni a tumoron, hogy lássák, mennyire életképes a tumor, és mekkora területe halt el. Úgy volt, hogy ez az analízis az első jelzője annak, hogy mennyire volt sikeres a kemoterápia, és hogy a jövőben mennyire agresszív kezelésekre lesz szükségünk.”

Két nappal a műtét után meglátogattam Johnt és Heathert a kórházban. Beszélgettünk arról, amikor először találkoztam Johnnal a misszióján, a házasságukról, a rákról és azokról az örökkévaló fontosságú leckékről, melyeket a halandóság próbatételei által tanulunk. Mielőtt indulni készültem, John megkérdezte, adnék-e neki egy papsági áldást. Azt feleltem, hogy örömmel adnék egy ilyen áldást, de előtte szeretnék feltenni néhány kérdést.

Ezután olyan kérdéseket tettem fel, melyeket nem terveztem feltenni neki, és soha azelőtt nem is gondoltam rájuk: „[John], megvan-e a hited a meg nem gyógyuláshoz? Ha Mennyei Atyánk azt akarja, hogy a halál által átkerülj a lélekvilágba, hogy ott folytasd a szolgálatod, megvan-e a hited ahhoz, hogy alávesd akaratodat az Ő akaratának és ne gyógyulj meg?”

Tényleg meglepődtem a kérdéseken, amelyekre sugalmazást éreztem, hogy feltegyek ennek a bizonyos párnak. A szentírásokban a Szabadító és a tanítványai sokszor gyakorolták a gyógyítás lelki ajándékát (lásd 1 Korinthusbeliek 12:9; T&Sz 35:9; 46:20), és észrevették, hogy az egyénnek megvolt a hite a gyógyuláshoz (lásd Cselekedetek 14:9; 3 Nefi 17:8; T&Sz 46:19). De miközben John, Heather és én tanácskoztunk és igyekeztünk megbirkózni ezekkel a kérdésekkel, egyre inkább megértettük, hogy ha Isten akarata az lenne ezt a fiatal férfit illetően, hogy meggyógyuljon, ez a bátor házaspár csak úgy tudná befogadni ezt az áldást, ha először a meg nem gyógyuláshoz is meglenne a hite. Más szóval, John és Heather le kellett hogy győzze Krisztus engesztelésén keresztül azt a bizonyos „természetes embert” (lásd Móziás 3:19), aki hajlamos arra késztetni minket, hogy türelmetlenül követeljük és szüntelenül ragaszkodjunk a kívánt áldásokhoz, amelyeket szerintünk megérdemlünk.

Olyan tantételt ismertünk fel, mely minden elkötelezett tanítványra vonatkozik: a Szabadítóba vetett erős hit alázatosan elfogadja az Ő akaratát és időzítését az életünkben – akkor is, ha az eredmény nem az, amit reméltünk vagy szerettünk volna. Természetes, hogy John és Heather teljes szívéből, elméjéből és erejéből vágyott és áhítozott a gyógyulásra, és azért könyörgött. De fontosabb volt, hogy „mindazon dolgoknak hajlandó[k legyenek] alávetni magukat, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá[juk], éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának” (Móziás 3:19). Sőt, hajlandóak legyenek „[felajánlani] neki teljes lelk[üket], felajánlásként” (Omni 1:26), és alázatosan imádkozni, hogy „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42).

Ami John, Heather és jómagam számára először meghökkentő kérdéseknek tűnt, az evangélium látszólagos ellentmondásainak átható mintája részévé vált. Gondoljátok csak végig a Szabadító figyelmeztetését: „A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 10:39). Azt is kijelentette, hogy „sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” (Máté 19:30). Majd az Úr a következőket mondta utolsó napi tanítványainak: „…szavad által sok főember megaláztatik és szavad által sok alant lévő felmagasztosul” (T&Sz 112:8). Így, ha megvan bennünk a meg nem gyógyuláshoz való hit, az pontosan beleillik a látszólagos ellentmondások átható mintájába, mely megköveteli, hogy kérjünk, keressünk és kopogtassunk, hogy tudást és értelmet nyerjünk (lásd 3 Nefi 14:7).

Miután elegendő időt szakított rá, hogy végiggondolja a kérdésemet és beszéljen a feleségével, John ezt mondta: „Bednar elder, nem szeretnék meghalni. Nem szeretném elhagyni [Heathert]. De ha az Úr akarata az, hogy átjuttasson a lélekvilágba, akkor azt hiszem, úgy is jó nekem.” A szívem megtelt elismeréssel és csodálattal, amint tanúja voltam, hogy ez a fiatal pár az egyik legkomolyabb lelki küzdelemmel szembesül – hogy engedelmesen alávesse akaratát az Úr akaratának. A hitem megerősödött, amint figyeltem, ahogy ez a pár engedi, hogy erős és érthető vágyukat a gyógyulásra „felemé[ssze] az Atya akarata” (Móziás 15:7).

John így írt arról, hogy miképpen élte meg a beszélgetésünket és az áldást, melyet kapott: „Bednar elder megosztotta velünk Maxwell elder gondolatát arról, hogy nem visszarettenni jobb, mint túlélni. Ezután Bednar elder megkérdezte tőlünk: »Tudom, hogy megvan a hitetek a gyógyuláshoz, de megvan-e a hitetek a meg nem gyógyuláshoz?« Ez az elv ismeretlen volt számomra. De lényegében azt kérdezte, hogy megvan-e a hitem ahhoz, hogy elfogadjam Isten akaratát akkor is, ha az Ő akarata az, hogy ne gyógyuljak meg. Ha eljönne az ideje annak, hogy belépjek a lélekvilágba a halál által, készen állnék-e átadni magam és elfogadni ezt?”

John így folytatta: „Abban hinni, hogy nem gyógyulok meg, ellentmondott az ösztöneimnek; de ez a nézőpont megváltoztatta azt, ahogyan a feleségemmel gondolkodtunk, és lehetővé tette, hogy teljesen megbízzunk az Atya számunkra készített tervében. Rájöttünk, hogy el kell nyernünk az abba vetett hitet, hogy az Úr irányít, bármi legyen is az eredmény, és onnan, ahol vagyunk, elvezet majd oda, ahol lennünk kell. Imáinkban addig azt kértük, hogy gyógyítson meg engem, de ez megváltozott arra, hogy adjon hitet mindkettőnknek, hogy el tudjuk fogadni, bármilyen sorsot is szán nekem.

Biztos voltam benne, hogy mivel Bednar elder apostol megáldja majd a testem részecskéit, hogy helyreálljanak, én pedig majd kiugrom az ágyból és táncolni kezdek, vagy valami hasonló látványos dolgot teszek! De amint aznap megáldott, ámulattal töltött el, hogy majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint az édesapám, az apósom és a misszióelnököm. Rájöttem, hogy végeredményben nem számít, kinek a keze van a fejemen. Isten ereje nem változik, és Ő tudatja velünk akaratát személyesen és az Ő felhatalmazott szolgái által is.”

Heather ezt írta: „Ez a nap vegyes érzelmekkel töltött el. Meg voltam győződve róla, hogy amikor Bednar elder [John] fejére helyezi a kezeit, teljesen meggyógyítja őt a rákból. Tudtam, hogy a papság ereje által teljesen meggyógyulhat, és nagyon akartam, hogy ez meg is történjen. Miután tanított nekünk a meg nem gyógyuláshoz való hitről, szörnyen megrémültem. Egészen addig fel sem fogtam a tényt, hogy az Úr tervében szerepelhet az is, hogy elveszítem a férjemet, akivel csak most házasodtam össze. A hitem attól az eredménytől függött, amit én akartam. Úgy is mondhatnám, hogy egydimenziós volt. Bár először rémisztőnek tűnt a meg nem gyógyulásban való hit, végül megszabadított az aggodalomtól. Lehetővé tette, hogy tökéletesen bízzak abban, hogy Mennyei Atyám jobban ismer engem, mint én magamat, és azt teszi majd, ami nekem és [Johnnak] is a legjobb.”

John kapott egy áldást, és hetek, hónapok, majd évek teltek el. John rákja csodálatos módon eltűnt. Be tudta fejezni az egyetemi tanulmányait, és jövedelmező állást szerzett. John és Heather tovább erősítették kapcsolatukat és élvezték az életet.

Egy idő elteltével aztán kaptam egy levelet Johntól és Heathertől, melyben tudatták velem, hogy a rák visszatért. Újra kemoterápia kellett, és időpontot kaptak a műtétre. John ezt mondta: „Ez a hír nemcsak csalódottá tett bennünket [Heatherrel], hanem össze is zavart minket. Valamit nem tanultunk meg az első alkalommal? Az Úr többet kíván tőlünk? Utolsó napi szentként felnőve gyakran hallottam az egyházban azt a kifejezést, hogy »minden próbatétel, melyet az Úrtól kapunk, a javunkat szolgálja«. Nos, hogy őszinte legyek, nem láttam, hogyan válik mindez a javamra!

Így hát azért imádkoztam, hogy világosan lássak a dologban, és az Úr segítsen megértenem, miért tért vissza a rák. Egy nap, amikor az Újszövetséget olvastam, megkaptam a választ. Elolvastam a beszámolót arról, amikor Krisztus az apostolaival a tengeren volt és vihar támadt. Attól féltek, hogy a hajó felborul, ezért a tanítványok odamentek a Szabadítóhoz, és megkérdezték, »Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?«. Pontosan így éreztem én is! Nem törődöl vele, hogy rákos vagyok? Nem törődöl vele, hogy szeretnék családot alapítani? De ahogy továbbolvastam a történetet, megkaptam a választ. Az Úr rájuk pillantott, és azt mondta: »óh kicsinyhitűek«, majd kinyújtotta a kezét, és lecsendesítette a vizeket.

Abban a pillanatban meg kellett, hogy kérdezzem magamtól: »Vajon valóban elhiszem ezt? Valóban elhiszem, hogy Ő aznap lecsendesítette a vizeket? Vagy ez csak egy szép történet?« A válaszom: Igen, elhiszem, és mivel tudom, hogy lecsendesítette a vizeket, azonnal tudtam, hogy engem is képes meggyógyítani. Egészen eddig nehezemre esett összeegyeztetni a Krisztusba vetett hitem szükségességét az Ő akaratának elkerülhetetlenségével. Ezt két külön dolognak láttam, és néha úgy éreztem, az egyik ellentmond a másiknak. Azt kérdeztem, »miért legyen hitem, ha végül úgyis az Ő akarata győz?«. Ezen élményem után tudtam, hogy a hit – legalábbis az én helyzetemben – nem feltétlenül annak tudását jelenti, hogy Ő meg fog-e gyógyítani, hanem hogy képes lenne meggyógyítani. Hinnem kellett benne, hogy képes rá, de az, hogy ez megtörténik-e, már csak Őtőle függ.

Amint hagytam, hogy ez a két elv egymás mellett megférjen az életemben, továbbá hitemet Jézus Krisztusra összpontosítottam és teljesen alávetettem magam az Ő akaratának, nagyobb békére és vigaszra leltem. Figyelemre méltó volt látni az Úr kezét az életünkben. A dolgok a helyükre kerültek, csodák történtek, és továbbra is alázattal tölt el látni azt, ahogy kibontakozik előttünk Isten nekünk szánt terve.”

Elismétlem John kijelentését: „Amint hagytam, hogy ez a két elv egymás mellett megférjen az életemben, továbbá hitemet Jézus Krisztusra összpontosítottam és teljesen alávetettem magam az Ő akaratának, nagyobb békére és vigaszra leltem.”

Az igazlelkűség és a hit valóban olyan eszközök, melyekkel hegyeket lehet elmozdítani – ha a hegy elmozdítása Isten céljait tölti be és összhangban van az Ő akaratával. Az igazlelkűség és a hit valóban olyan eszközök, melyekkel a betegek, a süketek és bénák meggyógyíthatóak – ha ez a gyógyulás Isten céljait tölti be és összhangban van az Ő akaratával. Ezért tehát – még az erős hit megléte ellenére is – lesz sok hegy, amely nem mozdul el. És nem minden beteg és gyengélkedő lesz meggyógyítva. Ha minden próbatétel elvétetne, ha minden betegség eltűnne, akkor az Atya tervének legfőbb céljai meghiúsulnának.

Sok olyan leckét kell megtanulnunk a halandóságban, melyeket csak az élményeink és néha a szenvedésünk által kaphatunk meg. Isten pedig elvárja tőlünk és bízik bennünk, hogy az Ő segítségével nézünk szembe az átmeneti, halandó próbatételekkel, hogy megtanulhassuk, amit meg kell tanulnunk, és végül azzá váljunk, akivé válnunk kell az örökkévalóságban.

Minden dolog jelentése

John és Heather története hétköznapi és mégis rendkívüli! Ez a fiatal pár jelképezi azon több millió hithű, szövetségtisztelő utolsó napi szentet világszerte, akik az egyenes és keskeny ösvényen törekszenek előre Krisztusba vetett állhatatos hittel, és tökéletesen ragyogó reménységgel. John és Heather nem szolgáltak az egyházban látványos, magas rangú tisztségekben, nincsenek általános felhatalmazott rokonaik, és időnként vannak kételyeik és félelmeik. Ebből a szempontból a történetük elég hétköznapi.

De fivérek és nőtestvérek, ez a fiatal férfi és nő rendkívüli módokon lett megáldva, hogy nélkülözhetetlen leckéket tanuljanak örökre a megpróbáltatásaik és nehézségeik által. Azért osztottam meg veletek ezt az epizódot, mert John és Heather, akik sokatokhoz hasonlóak, megértették, hogy a vissza nem rettenés fontosabb, mint a túlélés. Az élményük tehát elsősorban nem az életben maradásról vagy a halálról szólt, hanem sokkal inkább a tanulásról, az élet megéléséről és a valamivé válás folyamatáról.

Ha hatásosan társul a Jézus Krisztusba és az ő szent nevébe vetett hit azzal, hogy alázatosan alávetjük magunkat az Ő akaratának és időzítésének, „fáradhatatlan szorgalommal” törekszünk előre (Hélamán 15:6), és elismerjük az Ő kezét mindenben, akkor elnyerhetjük Isten királyságának békés dolgait, melyek örömet és örök életet hoznak (lásd T&Sz 42:61). Miközben ez a házaspár látszólag elsöprő kihívásokkal szembesült, „csendes és nyugodalmas életet [élt], teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1 Timótheus 2:2). „[B]ékességben jár[va] az emberek gyermekeivel” (Moróni 7:4). „És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, [megőrizte] szív[ük]et és gondolat[ai]kat a Krisztus Jézusban” (Filippibeliek 4:7).

Többek számára közületek az ő történetük lehetne a ti történetetek is, vagy talán volt vagy lesz is. Talán olyan kihívásokkal küszködtök, küszködtetek vagy fogtok küszködni az életben, mint John és Heather, és ezt ugyanolyan lelki hozzáállással és bátorsággal teszitek, mint ők. Nem tudom, miért van az, hogy néhányan az örökkévalóság leckéit megpróbáltatások és szenvedés által kell, hogy megtanulják, míg mások a hasonló leckéket megmenekülés és gyógyulás által kapják. Nem tudom mindennek az okát és célját, és nem ismerem teljesen az Úr időzítését. Nefivel és veletek együtt azt mondom, hogy „nem ismerem minden dolognak a jelentését” (1 Nefi 11:17).

De van, amit tökéletesen tudok. Tudom, hogy egy szerető Mennyei Atya lélekfiai és -leányai vagyunk. Tudom, hogy az Örökkévaló Atya a boldogság tervének szerzője. Tudom, hogy Jézus Krisztus a Szabadítónk és Megváltónk. Tudom, hogy Jézus az Atya tervét az Ő végtelen és örökkévaló engesztelése által keltette életre. Tudom, hogy az Úr, akit értünk sebeztek, törtek meg és feszítettek keresztre (lásd Názáreti Jézus, Égi Király. Himnuszok, 110. sz.), képes megsegíteni és megerősíteni „népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12). És tudom, hogy a halandóság egyik legnagyobb áldása az, hogy nem rettenünk vissza, és hagyjuk, hogy a saját akaratunkat „felemé[ssze] az Atya akarata” (lásd Móziás 15:7).

Bár nem tudok mindent arról, hogy hogyan és mikor és hol és miért érnek ezek az áldások bennünket, azt tudom és bizonyságomat teszem róla, hogy valósak. Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy mindezen dolgok igazak, és hogy mi eleget tudunk a Szentlélek hatalma által ahhoz, hogy szilárd bizonyságot tegyünk az Ő isteni voltukról, valóságukról és hatékonyságukról. Szeretett testvéreim, áldást kérek rátok: méghozzá azt, hogy miközben Krisztusba vetett állhatatos hittel törekedtek előre az életben, meglegyen a képességetek ahhoz, hogy ne rettenjetek vissza. E tanúságot és áldást pedig az Úr Jézus Krisztus szent nevében mondom, ámen.