Mennyei ajándékok
Kisfiú
Nem volt olyan kisfiú, aki nálam jobban várta volna a karácsonyt. Egyszerűen imádtam! A szüleim pedig mesteri módon varázsolták át otthonunkat meghitt kis téli tündérországgá. Voltak díszek, zeneszó, fények, finomságok, és persze ajándékok. Ó, mennyire vártam az ajándékokat! Évről évre gondosan összeállítottam a kívánságlistámat, szívem leghőbb vágyaival.
Mivel egy farmon éltünk, minden karácsony reggelen még az ajándékok kibontása előtt jól felöltöztünk, hogy a fagyos téli időjárással dacolva ellássuk a jószágainkat. Semmi sem ért fel azzal, amikor befejeztük a munkánkat és visszasiettünk a házba, hogy beleássuk magunkat a délelőtt varázsába!
Akkoriban kezdtem megismerni ezt a férfit, Jézus Krisztust, akinek a születésnapját ünnepeltük. Remek üzletnek tűnt a számomra: az Ő születésnapja van, mégis mi kapjuk az ajándékokat. Hát van gyerek, aki ne élvezné ezt? A karácsony minden jó dolog megtestesítője volt.
Szerencsére az idő múlásával egyre több tudást szereztem a Szabadítóról: a születéséről és a születésnapjáról, az életéről és a csodatételeiről, a hatalmáról és az áldozatairól, az engeszteléséről és a feltámadásáról, legfőképp azonban a fenségéről és a felfoghatatlan szeretetéről. Igen, a karácsony minden jó dolog megtestesítője volt, de egyszerűen azért, mert maga Jézus Krisztus volt minden jó megtestesítője. Vagy mondhatnám azt is, hogy Jézus Krisztus volt minden csodálatos dolog megtestesítője!
Misszionáriusi szolgálat
Sok fiatalhoz hasonlóan én is nagy várakozással tekintettem a misszionáriusi szolgálat elé, de az otthontól távol töltött első karácsony kissé megrázó volt. A 19. születésnapom előtti hónapokban gyakorlatilag másra se tudtam gondolni, mint a misszióba menetelre. A legtöbb osztálytársamnál és barátomnál fiatalabb voltam, így sokuk már misszióban volt, én pedig magamra maradtam. Úgy éreztem, én is készen állok a misszióra. Csakis a születésnapom volt az akadály.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre elérkezett az én időm, és beléptem a Misszionáriusképző Központba. December elején egy repülőn találtam magam, a chilei Santiago felé. Végre úton voltam, és ami még jobb: a karácsony a küszöbön állt. Teljességgel készen álltam életem legcsodálatosabb élményére.
A repülőről leszállva azonban hamar ráébredtem, hogy a dolgok igen mások, mint otthon, Utah-ban. Igen, küszöbön állt a karácsony, csakhogy nyár közepi időjárás volt! Hol a hó? Hol vannak a kabátok és a csizmák?
Hamarosan aztán elárasztottak a munkával járó kihívások. Küszködtem az időeltolódással, és néha azon kaptam magam, hogy elbóbiskolok a tanításaink alatt. Teljesen más volt a kultúra, a nyelv rejtély volt – még csak nem is hasonlított arra, amit az MKK-ban tanultam –, az étel pedig sajátos volt. És ha már az ételnél tartunk, a társammal valószínűleg valami rosszat ettünk, mert mindketten szörnyen betegek lettünk. Mindennek tetejébe, a Chilében eltöltött első éjszakáink egyikén még egy földrengést is átéltünk.
Ez volt az első karácsonyom az otthonomtól távol, és borzalmasan beteg voltam. Ágyban kellett feküdnöm egy idegen országban, igyekezve megérteni egy olyan nyelvet, amelyet alig tudtam dekódolni, és egy olyan emberrel laktam együtt, akit még alig ismertem. Erről szólna a misszionáriusi munka és miért is kellett annyira sietnem?
Mindezen kihívások ellenére azonban elkezdtem tiszta szívből megszeretni Chile népét. Olyan csodálatosak és olyan könnyen szerethetőek voltak – és sokuk ki volt éhezve az üzenetre a Szabadítóról. A nyers, valós világban, ahol az emberek kétségbeesetten várták a Szabadító üzenetét, a karácsonyfa és az ajándékok valahogy már nem számítottak annyira, mint azelőtt. Ha Krisztus hátrahagyta mennyei otthonát, és a földre jött, hogy értünk szenvedjen és meghaljon, akkor bizonyára én is hátra tudom hagyni az otthonomat, és el tudok viselni némi kényelmetlenséget, hogy megosszam az Ő csodálatos üzenetét!
Az a karácsony megtanította nekem annak tiszta örömét, amikor segítünk másoknak hozzájutni Mennyei Atyánk legnagyobb ajándékához, az Ő boldogságtervéhez – és rájöttem, hogy a boldogság olyasvalami, amire mindenki a leginkább vágyik, és nem is csak karácsonykor, hanem mindig.
Ifjú özvegy és a házasság
Néhány évvel a misszióm után új kihívás előtt álltam. Levert voltam, kimerült és magányos. Pár hónappal azelőtt az alig két éve társamul szegődött feleségem hirtelen elhunyt egy autóbalesetben, magára hagyva engem és 7 hónapos kislányunkat.
Egyetemi hallgató voltam; tanultam, dolgoztam, és igyekeztem megtanulni, hogyan legyek egyedülálló szülő. Közeledett a karácsony, és míg mások hazaindultak, hogy a családjukkal és a szeretteikkel töltsék az ünnepeket, nekem a munkám miatt ott kellett maradnom az iskolában. Magányosnak és nagyon szomorúnak éreztem magam. A karácsony eljött és el is múlt, és tovább forgott az idő kereke.
Majdnem egy esztendővel később, egy újabb karácsony közeledtével még mindig egyedülálló voltam. Nos, a szentírásokban az áll, hogy nem jó az embernek egyedül lenni (lásd 1 Mózes 2:18), és én teljes szívemből egyetértettem. Szükségem volt egy társra, a kislányomnak pedig egy anyára.
Így okoskodtam: „Lehet, hogy nem vagyok valami nagy fogás, de melyik nő ne szeretne egy valódi, igazi kisbabát karácsonyra? Nem egy játék babát, hanem egy igazit?” És hálás voltam azért, hogy ha valaki esetleg akarná a kisbabát, nos, hát engem is megkapna vele együtt.
Jó ideje már, hogy szemet vetettem egy Nancy nevű ifjú hölgyre a biológia csoportomban, de a félév végének közeledtével még mindig nem szedtem össze a bátorságot, hogy megszólítsam. A mennyek bizonyára mellettem álltak, mert egy nap, merő véletlenségből úgy adódott, hogy ugyanakkor léptünk ki a vizsgaközpontból. Itt volt a lehetőség! Beszélgetést kezdeményeztem, es még aznap este felhívtam Nancyt, és elhívtam egy randevúra. El is mentünk a találkára, amelyet egy újabb és megint egy újabb követett. Tudtam azonban, hogy közeleg a karácsony, és Nancy haza fog menni. Mit tehetnék, hogy életben tartsam és felszítsam ezt az aprócska szikrát, amely épp hogy kezdett kialakulni köztünk?
Kiötlöttem egy tervet. Nancy húgának és az ő barátjának segítségével titokban meg fogom lepni Nancyt a karácsony előtti 12 nap mindegyikén.
A tervem bevált. Nancy ajándékokat kapott, de fogalma sem volt róla, hogy kitől. Olyan rejtély lett ez, amelyet az egész családja próbált megoldani. Húga és a húga barátja megígérték, hogy nem fogják elárulni a közreműködésüket. Valódi titkos összeesküvés volt ez – csak éppen jó szándékkal.
Az egyik este azonban a család talált egy nyomot. Megszólalt a csengő, ők kirohantak az ajtóhoz, és még épp látták az elrobogó autót. Leírták a rendszámot, és másnap felhívták a közlekedési nyilvántartást, hogy megtudják, kié az autó. Megtudták, hogy lánytestvér kedvesének egyik családtagjáé. Kibújt a szög a zsákból! Nancy húga és a barátja előállt, és bevallották, milyen szerepet játszottak a tervemben. Titkon örültem, hogy lelepleződtem, mert így Nancy és én együtt tudtuk tölteni a karácsonyt, onnan pedig folytatódott az udvarlásunk.
És épp, ahogy reméltem: Nancy valóban szeretett volna egy igazi kisbabát karácsonyra. Úgy szerette a kislányomat, mintha a sajátja lett volna. Én pedig szerencsére a baba velejárója voltam. A következő nyáron összeházasodtunk. Ez volt az egyik legjobb ajándék, amelyet valaha kaptam.
Megtapasztaltam Mennyei Atyánk nagyszerű boldogságtervét. Örökkévaló családom volt, és mindörökre összepecsételtek minket. Az örökkévaló házasság és család ajándéka olyan ajándék, amelyet minden hithű egyén megkaphat, akár ebben az életben, akár a következőben. Lehetne-e ennél nagyobb ajándék?
Amikor visszatekintettem a magányban és szomorúságban töltött napjaimra, ráébredtem, hogy volt időszak, amikor Jézus Krisztus is elhagyatva és magányosan érezte magát. Ő mindenki másnál jobban ismerte a fájdalmamat. Még a legnagyobb magányom idején sem éreztem úgy, hogy Ő magamra hagyott volna. Nem csupán a Szabadítóm volt Ő, hanem a fivérem és a legjobb barátom is.
Fiatal apa
Kis családunk gyarapodásnak indult, és pár évvel később újra nagy aggállyal találtam szembe magam. Karácsony közeledtével Nancy és én egymásra néztünk, és rádöbbentünk, hogy nincs egyetlen fillérünk sem, hogy karácsonyi ajándékot vegyünk a kisgyermekeinknek.
Nemrég végeztem az egyetemen, és még próbáltunk talpra állni. Bár jó állásom volt, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a megélhetés magas költségei meghaladják a bevételeinket. Egyedül az szólt mellettünk, hogy teljestized-fizetők voltunk. Noha senki más nem tudott keserves helyzetünkről, Mennyei Atyánk és a Szabadító igen, és elkezdtek apró karácsonyi csodákat küldeni nekünk.
Egy nap megszólalt a csengőnk. Egy szomszédunk állt az ajtóban egy doboz játékkal, és így szólt: „Rendbe szedtük a házat, és találtunk néhány játékot, amellyel a gyerekeink már nem akarnak játszani. Gondoltam, megkérdezem, hátha a tieitek szeretnék őket.” Még hogy szeretnék-e?
Egy másik nap újra megszólalt a csengőnk. Ez alkalommal egyházközségünk néhány tagja állt az ajtóban, egy kislánynak való biciklivel. Ezt mondták: „Nekünk már nem kell ez a bicikli, és eszünkbe jutottatok. Gondoljátok, hogy jó lenne a kislányotoknak?” Szinte ujjongtunk örömünkben!
Néhány héttel azelőtt a kisfiunk benevezett egy helyi áruház színező versenyére. Egy nap telefonhívást kaptunk azzal az izgalmas hírrel, hogy ő lett a győztes, és egy népszerű gyerekfilmet nyert. Szóhoz se jutottunk!
E kis csodák által mégiscsak lesznek ajándékok a gyermekeinknek! Fizettük a tizedünket, Mennyei Atyánk és a Szabadító pedig kinyitották a menny ablakait, és kiárasztották az áldásaikat – egészen a kéményen keresztül.
Felidéztem magamban, hogy a Krisztus-gyermek igen szerény körülmények közepette született, mások mégis rátaláltak és drága ajándékokkal halmozták el. Földi apaként én is eltökélten igyekeztem megadni a gyermekeimnek mindent, amit csak lehet.
Mennyei Atyánk ugyanígy érez. Az Ő szeretete azonban tökéletes, mindent meg akar adni nekünk, amivel Ő rendelkezik. Felfoghatatlan ajándék ez.
Zárszó
Fivérek és nőtestvérek! Valamikor mindannyiunkkal előfordult már, vagy elő fog fordulni, hogy magányosnak, betegnek, lehangoltnak, szegénynek vagy az otthontól távolinak érezzük magunkat. Szerencsére van egy Örökkévaló Atyánk és egy Szabadítónk, akik megértenek minket. Amikor Hozzájuk fordulunk, Ők kézen fognak minket, és átsegítenek minden kihíváson.
Fivérekként és nőtestvérekként mindannyian ismerünk valakit, aki magányos, beteg, lehangolt, szegény vagy távol van az otthonától. Atyánk és a Szabadító odairányíthat minket mások megsegítésére, nekünk pedig kiváltságunk lesz segítséget nyújtani.
Gyerekként azt gondoltam, hogy évente csak egyszer van karácsony. Felnőttként most már tudom, hogy mindennap karácsony van. Szerető Mennyei Atyánk és szeretett Szabadítónk, Jézus Krisztus nagylelkűsége miatt folyamatosan mennyei ajándékok áradnak ránk – minden egyes nap. Olyan mennyei ajándékok, amelyek túl számosak ahhoz, hogy felsoroljuk.
Az Atya és a Fiú iránti hálám oly hatalmas és oly mély, hogy az ősi Ammonhoz hasonlóan „a legkisebb részét sem tudom elmondani annak, amit érzek” (Alma 26:16).
Igen, Jézus Krisztus születésnapját ünnepeljük karácsonykor, az Atya és a Fiú jóságának köszönhetően mégis mi kapjuk az összes ajándékot. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.