Morzsád hintsd nekik
Kedves testvéreim, kedves barátaim! Szeretett prófétánk Thomas S. Monson üdvözletét és áldásait hozom el nektek. Nagyon hálás az imáitokért és a szeretetetekért ebben a karácsonyi időszakban és mindig.
Mindig is nagyon szerettem az év ezen időszakát. Ez az Első elnökségi karácsonyi áhítat szeretett hagyománnyá vált sokak számára, köztük az én családom számára is. Mindig nagyon várjuk, hogy a Templom Téri Szimfonikus Zenekar és a mindig lenyűgöző Mormon Tabernákulum Kórus mennyei zenéje megnyissa a karácsonyi időszakot. Az üzenetek és a zene segítenek megteremteni a karácsonyi időszak hangulatát, és annak mélységes jelentőségére emlékeztetnek minket, hogy mit és miért ünnepelünk. Ugyanezt érzem ma, ezzel a csodálatos zenével és a csodás üzenettel, amit már hallottunk.
Karácsony Németországban
Kisgyermekkoromban a karácsonyi kívánságaim között mindig szerepelt a tökéletes tél. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Számomra ez a fagyos téli levegőt, a ragyogó kék eget és a friss, fehér hótakarót jelentette. Ehelyett azonban az időjárás szinte soha nem adta meg ezt a téli álomtájat: gyakran borult fölénk szürkén és borongósan az ég, és vagy latyakos havunk volt, vagy az eső esett.
Ennek ellenére édesanyám minden szenteste jól bebugyolált minket a meleg téli ruhánkba, édesapám pedig végigjárta velünk a városkánk utcáit.
Mi, gyerekek, persze jól tudtuk, mi az oka ennek az évenként megismétlődő sétának: anyának időre volt szüksége, hogy feldíszítse a karácsonyfát, berakja alá az ajándékokat, és előkészítse a nappalinkat a szentestére. Minden trükköt bevetettünk, hogy a lehető legjobban lerövidítsük ezt a sétát, édesapánk azonban felettébb leleményes módon mindig talált egy újabb kunkort vagy még egy utcát, hogy anyának elegendő időt adjon.
Akkoriban a németországi Zwickau utcái meglehetősen sötétek voltak esténként. Épp a második világháború után jártunk, és alig volt közvilágítás. Csupán pár bolt volt nyitva, néhányuk kibombázott házak szomszédságában, amelyek még mindig a háború furcsa szagát árasztották.
Volt egy olyan része a sétánknak, amely mindannyiunknak nagyon tetszett: amikor megálltunk a Zwickau belvárosában álló katedrálisnál, és gyönyörű karácsonyi dalokat és fenséges orgonazenét hallgattunk, amely úgy tűnt, minden szenteste ugyanúgy felcsendült. Ettől a muzsikától városkánk pislákoló fényei valahogy mindig sokkal ragyogóbbnak látszottak – szinte tündöklő csillagoknak tűntek –, fiatal szívünket pedig eltöltötte a várakozás csodálatos lelkülete.
Mire hazaértünk, anya végzett az előkészületekkel, mi pedig sorra beszaladtunk a nappaliba, hogy elámuljunk az újonnan feldíszített Tannenbaum csodáján. Akkoriban nehéz volt fához jutni, és bármi megtette, amit csak szerezni tudtunk. Olykor ki kellett egészíteni néhány ággal, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi fa. Gyermeki szemeimnek azonban a karácsonyfa mindig tökéletesen ragyogó volt.
A viaszgyertyák pislákoló fénye rejtelmes, szinte elvarázsolt fénybe vonta a szobát. Izgatottan és élvezettel kerestük meg ajándékunkat a fa alatt, remélve, hogy teljesülnek a titkos vágyaink.
Az ajándékok megkapásának izgalmát megközelítette az ajándékok adása feletti izgatottságunk. Ezek gyakran kézzel készültek. Egyik évben, amikor még nagyon kicsi voltam, a bátyámnak adott ajándékom egy őt ábrázoló rajzom volt. Felettébb büszke voltam a remekművemre! Ő pedig nagyon kedves és nagylelkű volt a hálát és dicséretet kifejező szavaival.
Mindig nagy kincsként tekintek Kelet-Németországban töltött korai gyerekkorom ezen édes emlékeire.
Végtelen szeretet
A világ különféle kultúrái és nemzetei bámulatos, egyedi módokon ünneplik meg a karácsonyi hagyományokat. Ezek mindegyike gyönyörű és figyelemre méltó, mégis mind más és más.
Mindegyiket áthatja azonban egy közös érzés, egy közös lelkület, amely úgy tűnik, mindig jelen van, amikor Krisztus, a Király, a mi Vigaszadónk és Bizodalmunk, az Izráel Vigasztalása születését ünnepeljük.
Sok szavunk van, amellyel jellemezhetjük ezt a különleges érzést: öröm, remény, várakozás, vidámság. Ezek mindegyike megragadja egy részét annak, amit „a karácsony lelkületének” nevezünk.
Számomra egy szó jellemzi a leginkább mindazt, amit karácsonykor érzünk, ez a szó pedig a szeretet.
Elvégre az ajándék, amelyet karácsonykor ünnepelünk, a szeretet ajándéka: Isten Fiának ajándéka. „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. [Ebben] van a szeretet”1.
Az e szeretettől megérintett szívek meglágyulnak. Olyan gyengéd érzések töltenek el minket, amelyek arra indítanak bennünket, hogy kedvességgel és könyörülettel forduljunk mások felé.
A karácsony jobb fajta szeretetre inspirál minket.
Mindezzel együtt elismerem, hogy a szeretet szó nem megfelelő. Az angolban, mint sok más nyelvben, a szeretet sok mindent jelenthet. Mondhatom például, hogy szeretem az időjárást, hogy szeretem az új ruhádat, de szerethetem akár az újonnan felbontott teniszlabdás doboz illatát is.
Az a szeretet azonban, amelyről én beszélek, sokkal mélyebb ennél. A szeretetről való halandó felfogásunk csupán egy homokszem a végeláthatatlan tengerparton ahhoz a szeretethez képest, amelyet Isten irántunk érez.
Az Ő szeretete végtelen és kimeríthetetlen könyörület. Az isteni szeretet betölti az örökkévalóságot. Túlcsordul az örökkévaló kegyelemmel. Felkarol és felemel. Megbocsát. Megáld. Megvált.
Az isteni szeretet átlép a személyiségek, kultúrák vagy vallások közötti különbségeken. Nem hagyja, hogy részrehajlás vagy előítélet álljon az útjába és gátolják a vigaszt, a könyörületet és a megértést. Teljességgel híján van az erőszakoskodásnak, a diszkriminációnak és a fennhéjázásnak. Az isteni szeretet arra indít minket, hogy úgy cselekedjünk, mint a Szabadító: „segíts[ük] a gyengéket, emel[jük] fel a lecsüggesztett kezeket, és erősíts[ük] meg az ellankadt térdeket”2.
Effajta szeretetre törekszünk. Ez legyen meghatározó jellemvonásunk egyénekként és népként egyaránt.
Lehetséges, hogy nem tudjuk kifejleszteni az isteni szeretet teljességét ebben az életben. De soha ne adjuk fel a próbálkozást. Ha van olyan időszaka az évnek, amikor minden más alkalomnál egy kicsit közelebb kerülünk ehhez, akkor az karácsonykor lehet, amikor szívünk és gondolataink az isteni szeretet élő megnyilvánulása, a Szabadító Jézus Krisztus születése felé fordulnak.
A városi elöljáró és a fiú
Hadd meséljek el egy történetet, amely jól szemlélteti, miként munkálkodhat ez a szeretet az életünkben. Egy 85 évvel ezelőtti szentestén a gazdasági világválság idején egy városi elöljáró épp Salt Lake City utcáit járta egy téli vihar utáni ellenőrző körútján. Autózás közben észrevett az út mentén egy kisfiút, aki kabát, kesztyű és csizma nélkül álldogált a dermesztő hidegben. Az elöljáró félreállt, beinvitálta a gyermeket az autója melegébe, és megkérdezte tőle, hogy várja-e a karácsonyt. A fiú így felelt: „Nem lesz nálunk semmiféle karácsony. Apa három hónappal ezelőtt meghalt, és magunkra maradtunk anyával, a kisöcsémmel és a kishúgommal.”
Az elöljáró feljebb vette a fűtést az autóban, majd így szólt: „Nos, kisfiam, mondd meg a nevedet és a címedet. Valaki el fog jönni hozzátok – nem fognak megfeledkezni rólatok.”
Ez a tisztviselő történetesen éppen egy Salt Lake City belvárosában lévő cövek elnöke is volt. Cövekének tagjaival azon munkálkodtak, hogy élelmet és ajándékokat juttassanak olyan családokhoz, akik nem tudtak gondoskodni magukról. A fiú nem volt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagja, de ez mit sem számított az elöljárónak. Cövekének egyik püspökével gondoskodott arról, hogy a kisfiú családja még aznap este bőségesen megpakolt karácsonyi kosarat kapjon.3
A fiúcskával való találkozás mély hatást gyakorolt erre a cövekelnökre. Minden korábbinál eltökéltebbé tette aziránt, hogy felkutassa és enyhítse a szenvedést, ahol csak lehet. Valójában ez vált élete ismertető jegyévé.
A városi elöljáró neve Harold Bingham Lee volt; 40 évvel később ő lett Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza 11. elnöke.
Lee elnök központi szerepet játszott az egyház arra irányuló nagyszabású programjának kialakításában, hogy enyhítse az ínséges helyzetűek szenvedését, és segítsen Isten minden gyermekének önellátóbbá válni.
Élete vége felé Lee elnök azt mondta, hogy saját szegénységben és nélkülözéssel töltött gyermekkora segített megértenie a szenvedőket és a segítséget kérőket.4
Nem az számít, mennyi mindened van, hanem az, hogy mennyi szeretet él benned
Azt hiszem, tudom, hogyan érzett Lee elnök.
Családom szintén igen szerény körülmények között élt időnként. Hét év leforgása alatt kétszer menekültünk el az otthonunkból, mindent hátrahagyva. Nyugat-Németországban egy régi farmház padlásterét béreltük. Két kicsi szobája volt, és mindannyian egy hálószobában aludtunk. Olyan szűkös volt a hely, hogy csak oldalazva tudtam elmenni az ágyak között.
Édesanyám egy kis rezsót használt tűzhely gyanánt. És amikor át akartunk menni az egyik szobából a másikba, akkor mezőgazdasági szerszámok, különféle ládák és a mennyezetről lelógó füstölt húsfélék alkotta akadálypályán kellett átverekednünk magunkat. Egyszer, amikor betegség miatt egész nap ágyban kellett maradnom, elnézegettem a padlásterünkön osztozó egerek futkározását. A vizet úgy kellett felhordani a lakásunkba, a fürdőszobát pedig a nyitott udvaron át megközelíthető, a pajta mellett álló fabódé jelentette. Vasárnaponként jó néhány órát gyalogoltunk a frankfurti egyházi épületünkig és vissza. Igen ritkán engedhettük meg magunknak a villamost.
Szívfájdalommal és örömmel vegyes érzésekkel emlékszem még ma is e napokra. A szüleim minden tőlük telhetőt megtettek, hogy gondoskodjanak rólunk, és tudtuk, hogy szeretnek minket. Igen, ínséges idők voltak ezek, mégis boldog időszakként tekintek vissza, mert éreztem a szeretetünket egymás iránt, az Úr iránt és az Ő egyháza iránt.
Nincs semmi szégyellnivaló a szegénységben. Ne feledjétek, hogy a világ Szabadítója egy istállóban született, és jászolba fektették, „mivelhogy nem vala néki… hely… a vendégfogadó háznál”5 Azután nem sokkal később Ő, Mária és József menekültté váltak, és Egyiptomba szöktek, hogy védelmet leljenek a vérengző Heródes elől. Elrendelt szolgálata során Jézus a megtörtek, az éhezők és a betegek között járt. Napjait a nekik való szolgálattétel töltötte ki. Azért jött, „hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdesse…”6 Sok tekintetben Ő is közülük való volt, hiszen neki sem volt hová lehajtania a fejét.7
Magasztalta a nélkülöző özvegyasszonyt, aki szegénységében a zsidó kincstárba vetette teljes két fillérét.8 A halandóságban átadott egyik utolsó üzenete pedig az volt, hogy szabadulásunk azon múlik, miként bánunk másokkal – különösen a „legkisebb atyánkfiaival” –, mivel „a mennyiben megcselekedtétek egygyel [közülük] – mondta Jézus –, én velem cselekedtétek meg”9.
Egy XIX. századi angol költő vetette papírra a következő sorokat:
Lám, pilinkézik már a hó.
Sok kis pinty érkezik;
Könyörülj, s el ne űzd őket,
De morzsát hints nekik. […]
Légy bár szegény, adhatsz mindenkinek,
Ki télen éhezik;
Kenyered nem csak a tiéd,
Hát morzsád hintsd nekik.
Élted tele hamar itt van,
Bírád eljő s ítél;
Bűnt enyhít majd minden morzsa,
Mit széjjelhintettél.10
Az életben betöltött helyünktől függetlenül mindannyian kicsi pintyek – koldusok – vagyunk Isten előtt. Az Ő kegyelmétől függünk. Szabadítónknak, Jézus Krisztusnak a boldogság nagyszerű terve részeként hozott áldozata által lehetséges az, hogy remélhetjük a szabadítást és a irgalmat. Ez a lelki ajándék arra indít minket, hogy tartsuk be Isten parancsolatait, és könyörülettel karoljuk fel a körülöttünk lévőket. Ha nincs is másunk, mint egy maroknyi morzsa, azt is örömmel osztjuk meg az érzelmi, lelki és fizikai szükséget látókkal azért az isteni lakomáért érzett hálánk kifejezéseként, amelyet Isten számunkra készített.
Mások megáldása karácsonykor
E szeretett karácsonyi időszak folyamán helyénvaló, ha örömünket leljük a fényekben, a muzsikában, az ajándékokban és a csillogásban. Ez mind része annak, amiért oly nagyon szeretjük az évnek ezt az időszakát.
De soha ne feledjük, hogy mi Jézus Krisztusnak, az élő Isten élő Fiának a tanítványai és követői vagyunk. Ahhoz, hogy igazán megtiszteljük az Ő világra jövetelét, úgy kell cselekednünk, ahogyan Ő tett: könyörülettel és irgalommal kell a kezünket nyújtanunk embertársaink felé. Ezt nap mint nap megtehetjük, szavainkkal és tetteinkkel egyaránt. Váljon ez a karácsonyi hagyományunkká, bárhol legyünk is – legyünk egy kicsit kedvesebbek, megbocsátóbbak, kevésbé ítélkezőek, illetve bőkezűbbek a javaink megosztásában a szükséget látókkal.
A Jézus betlehemi születéséről való elmélkedés indítson minket arra, hogy még hasonlóbbá váljunk Őhozzá! Idézze elő Krisztus küldetése és példája azt, hogy szívünk Isten iránti mennyei szeretettől és embertársaink iránti mély könyörülettől duzzadjon. És mindig szórjuk szét a morzsáinkat még fokozottabb nagylelkűséggel, valamint soha nem szűnő szeretettel. Ez az én imám és áldásom ezen a karácsonyon és mindig. Jézus Krisztus a Szabadítónk, Megváltónk szent nevében, ámen.