Segíteni a tanulóknak, hogy vegyék kézbe a saját bizonyságukat
EOSZ hitoktatói konferencia, 2024. június
Köszöntünk benneteket Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza hitoktatóinak e történelmi gyűlésén. Évek óta évente egyszer egybegyűjtjük az összes EOSZ-hitoktatót a korábban Egy est egy általános felhatalmazottal elnevezésű, konkrét témákra összpontosító áhítatokra. Ma is folytatjuk ezt a hagyományt, amint egybegyűlünk, hogy meghallgassuk Dale G. Renlund elder üzenetét a zárórendezvényünkön. A hagyományainkhoz hűen a személyes részvételű EOSZ-konferenciát is megtartottuk a Brigham Young Egyetemen, azonban az idei esemény az első olyan alkalom, amikor az egész Egyházi Oktatási Szervezettel egybegyűlünk, hogy tanuljunk egymástól, megosszuk a meglátásainkat, és megbeszéljük a tanítás eredményesebb módjait, ily módon összekapcsolva az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás hitoktatóit; a BYU-t; a BYU, Idahót; a BYU, Hawaiit; a BYU–Pathwayt; valamint az Ensign Főiskolát. Az ifjúsági hitoktatásra beiratkozott tanulók számán túl, ezek a hitoktatók összesen nagyjából félmillió fiatal felnőttet tanítanak egyházszerte.
Az, hogy miért fektetünk ebbe ekkora erőfeszítést, szorosan kapcsolódik az EOSZ-ben folyó vallási oktatás közvetlen céljához. Gyakran beszéltem már arról, milyen egyedi szerepet játszanak az egyes EOSZ-iskolák a rendszerben. Például a BYU-ra utaltam már a nagykövetként, azon felelősségéből kifolyólag, hogy koordinátorként, házigazdaként és tudományos szakértőként képviselje a rendszert és az egyházat. Aztán, nézzük a BYU, Idahót, melyet én az oktatónak nevezek, mert kizárólagos fókusza a tanításon van. A BYU, Hawaii az ázsiai/csendes óceáni csúcskő, mivel elkötelezett és határozott hangsúlyt fektet az egyház ezen célterületére. Az Ensign Főiskola pedig a gyakorlati oktató, hiszen pályakezdő gyakorlati készségekre összpontosít. A BYU–Pathway a hozzáférésnyújtó, mert megfizethető, minőségi online tanuláson keresztül több tanulóhoz ér el, mint bármelyik kampuszunk. Természetesen az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás olyan tanulókhoz ér el, akik nem járnak egyházi egyetemre, és a fiatal felnőttek lelki horgonyának számít, függetlenül attól, hogy a tanulók milyen intézménybe járnak.
E különféle szerepek ellenére legalább két dologban egységesek ezek az oktatási intézmények. Az első magának az Egyházi Oktatási Szervezetnek a küldetése, ami az, hogy a tanulók Jézus Krisztus olyan tanítványaivá fejlődjenek, akik vezetők lehetnek az otthonukban, az egyházban és a közösségeikben. Függetlenül az egyedi intézményi szerepüktől, mindegyik EOSZ oktatási intézménynek közös küldetése a tanítványi vezetés. Ezt a hallgatóságot tekintve, EOSZ-en belüli hitoktatókként is van egy közös feladatunk. 2019 júniusában az Egyházi Oktatási Testület jóváhagyott egy hivatalos dokumentumot, mely felvázolja az Egyházi Oktatási Szervezetben történő vallásoktatás szerepét. Erre gyakran a Vallási oktatás megerősítése című iratként szoktak utalni. Ez a feladat – érthetően és iránymutatást nyújtva – közvetlenül az Egyházi Oktatási Testülettől érkezik. Az irat nyitóbekezdése így szól: „A vallási oktatás egyedi és megbecsült helyet foglal el mindegyik oktatási intézmény küldetésében. […] Ez áll mindegyikük rendeltetésének a középpontjában.” Az irat irányelvei tovább pontosítják, hogy a vallási oktatás fő célkitűzése a következő: „A vallási oktatás célja, hogy Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát tanítsa a szentírásokból és a mai próféták üzeneteiből, oly módon, hogy az segítsen minden egyes tanulónak hitet és bizonyságot kialakítani Mennyei Atyában, …Jézus Krisztusban, …a visszaállított evangéliumban, …és az [élő prófétákban]; élethosszig tartó tanítvánnyá válni; …további célja gyarapítani a [tanulóink] azon képességét, hogy válaszokat találjanak, feloldják a kétségeiket, [és] hittel reagáljanak.” A vallási oktatás ezen alapvető célja az egész Egyházi Oktatási Szervezeten belül központi helyet foglal el a mai üzenetünkben. Ha e feladatunkat nem tudatosan összpontosítva végezzük, nehéz lesz igazolni, hogy az egyház miért fektet annyit ezen oktatási intézmények mindegyikébe.
A mai gyűlésünk oka részben az, hogy közös az EOSZ-küldetésünk, és hitoktatókként közös feladatunk a bizonyság építése, valamint a tanulóink segítése abban, hogy tanítványokká váljanak és válaszokat találjanak a kérdéseikre és a hitükre. Chad Webb vezetői munkáját is szeretném megköszönni. Webb fivér vezeti az egyház Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatását. Az utóbbi két évben azonban az Egyházi Oktatási Bizottság elnökeként is szolgált, melynek tagjai az Egyházi Oktatási Szervezet minden területét képviselik. Nagy mértékben ennek a bizottságnak köszönhető, hogy ma összegyűltünk itt EOSZ-oktatókként. Szeretném még kiemelni mindegyik EOSZ-elnökünk támogatását, név szerint: Reese elnökét, Meredith elnökét, Kauwe elnökét, Kusch elnökét, Ashton elnökét és Webb fivérét. E vezetőket azzal a feladattal bízták meg, hogy „az intézményeik fő erkölcsi és lelki tisztségviselői” legyenek. Ez a feladat Kauwe elnök beiktatásakor került bevezetésre, és azóta minden egyes beiktatáson elhangzott. Mutatok most pár felvételt ezekről a beiktatásokról. Itt Kauwe elnöké látható. A feladattal Holland elnök bízta meg, majd elismételték Ashton elnöknek, aztán Reese elnöknek, és legutóbb Meredith elnöknek is. Tehát nem véletlen, hogy ezek az elnökök csatlakoztak hozzánk ma este. Rendkívüli vezetők, és szeretném nagyrabecsülésemet kifejezni nekik a vezetői munkájukért, valamint hogy elkötelezetten segítenek nekünk elindítani az egyházi hitoktatói konferencia megnyitóját.
Most pedig szeretnék némi háttérrel szolgálni a mai üzenetemhez. Az elmúlt két év során a hitoktatóinknak szóló nyitóbeszédemben arra kértelek benneteket, hogy összpontosítsatok arra, amit mi a fiatal felnőtteket érintő prófétai hangsúlyoknak nevezünk. Azt is próbáltuk kihangsúlyozni, hogy az itt felsorolt témák minden bizonnyal változni fognak még. Az öt témában nincs semmi varázslat, de frissítenünk kell őket, amint folyamatos iránymutatásban részesülünk a prófétáktól és apostoloktól, különösen azoktól, akik ellátogatnak a fiatal felnőtteinkhez. Nem abban reménykedünk, hogy kívülről megtanuljátok ezeket a konkrét üzeneteket, hanem hogy mindannyian megtanulunk hallgatni az élő prófétákra, és segítünk a tanulóinknak megtanulni alkalmazni az üzeneteiket.
Ebben a lelkületben szeretnék a legutóbbi három prófétai hangsúly egyikére összpontosítani, mely sokat foglalkoztat engem. Russell M. Nelson elnök azt a felhívást intézte a fiatal felnőttekhez, hogy vegyék kézbe a bizonyságukat. Fontos megjegyezni, hogy ha szeretnétek követni a prófétát, akkor két dologra oda kell figyelnetek. Először is, figyeljetek arra, ha megismétel egy üzenetet, másodszor pedig szenteljetek különös figyelmet annak, amikor könyörögve kér minket valamire. Mindkét mintát látjátok majd Nelson elnök arról szóló üzenetében, hogy vegyétek kézbe a bizonyságotokat, mely először ezen a fiataloknak szóló áhítaton hangzott el 2022 májusában, amikor kijelentette: „Könyörögve kérlek benneteket, hogy vegyétek kézbe a bizonyságotokat. Dolgozzatok meg érte. Vállaljatok érte felelősséget. Gondoskodjatok róla. Ápoljátok, hogy növekedjen. Tápláljátok igazsággal. Ne szennyezzétek be azt hitetlen férfiak és nők téves filozófiáival, azon tűnődve, hogy miért fogy a bizonyságotok! Amint elsődleges fontosságot tulajdonítotok a bizonyságotoknak, figyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.”
Aztán valamivel később, még ugyanabban az évben Nelson elnök szó szerint majdnem ugyanezzel a feladattal bízott meg minket, ezúttal az egész egyházat, a 2022. októberi általános konferenciai beszédében: „Ezért ugyanazt a megbízást adom az egyház egészének, amelyet a fiatal felnőtteinknek adtam idén májusban. Arra buzdítottam őket akkor – és most titeket kérlek könyörögve arra –, hogy vegyétek kézbe a saját bizonyságotokat Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról. Dolgozzatok meg érte. Ápoljátok, hogy növekedjen. Tápláljátok igazsággal. Ne szennyezzétek be azt hitetlen férfiak és nők téves bölcseleteivel. Amint az első helyre rangsoroljátok a Jézus Krisztusról való bizonyságotok folyamatos erősítését, figyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.”
Nelson elnök azon ismételt kérése nyomán, hogy vegyük kézbe a bizonyságunkat, úgy éreztem, meg kell osztanom, milyen út vezetett az én bizonyságomhoz. Ez egy személyes elbeszélés lesz; s bár előre leírtam, abban reménykedem, hogy úgy érzitek majd, egy kevésbé hivatalos környezetben ülünk itt együtt. Mindegyikünk hithez vezető utazása egyedi. A tanulóinké is az. Ma mesélek nektek az enyémről. Az én bizonysághoz vezető utazásom egy szokatlan helyszínen indult. Egy többnyire nem egyháztagokból álló közösségben nőttem fel az arizónai Scottsdale-ben. Egy középiskolai atlétikai eseményen épp a versenyszámomra készültem, amikor a pálya túloldalán észrevettem Butler fivért, a Fiatal Férfiak vezetőmet. Nagyon fura volt a részéről, hogy eljött. Nem sok közös volt bennünk. Tudtam, hogy nem nagyon jár atlétikai versenyekre. Aztán egyszer csak azt mondta nekem a Lélek: „Clark, ez az egyház igaz, különben kizárt, hogy ő itt lenne. Kell, hogy legyen valami a hite mélyén, ami arra ösztönzi őt, hogy támogasson téged.” Ennyi volt. Ebben az élményben nem a szentírásokat bújva vagy egy bizonyságtételi gyűlés kellős közepén volt részem. Egyszerűen csak valaki elkötelezett szolgálatának a gyümölcséből eredt. Pont olyan tisztán emlékszem az érzésre, mint aznap, amikor megtörtént.
Egy-két évvel később azon kaptam magam, hogy missziós elhívásom érkezett a Japán Kobe Misszióba. Emlékszem az MKK-ban töltött első napomra. Nagyon izgalmas volt a találkozás az új társakkal, a tanároknak való bemutatkozás, valamint a világ számos tájáról egybegyűjtött erő érzése. Másnap azonban, amikor reggel 6-kor megszólalt az ébresztőóra, alig bírtam felkelni és egy pillanatra elkezdtem pánikolni. Azt gondoltam: Hogy a csudába fogom ezt végigcsinálni? Nem tudom, képes vagyok-e ennyire korán felkelni az elkövetkező két év minden napján, arról nem is szólva, hogy megtanuljak egy olyan nehéz nyelvet, mint a japán. Hirtelen úgy tűnt, önmagában az, hogy a Fiatal Férfiak vezetőm eljött az atlétikai versenyemre, nem lesz elég ahhoz, hogy két éven át kitartsak. Mélyebb tudásra kellett szert tennem, és ennek a bizonyságnak magában az evangéliumban kellett gyökereznie. Elkezdtem minden reggel komolyan olvasni a Mormon könyvét. Az ébresztő megszólalt reggel 6 órakor, én pedig bekászálódtam a neonfény alatt elhelyezkedő asztalnál álló gurulós székbe az MKK-ban, és a Mormon könyvét olvastam és tanulmányoztam. A végére érve elolvastam a Mormon könyve ígéretét a Moróni 10:3–5-ben. Az ifjúsági hitoktatásban töltött ifjú éveimből ismertem már ezt a szentírást. Letérdeltem imában, és a hitem megerősítését kértem. A kérésem során azonban eleinte semmi nem történt. Annyira csalódott voltam! Visszamásztam a székbe, és rájöttem, hogy már csak két oldal van hátra a Mormon könyve végéig. Elhatároztam, hogy akkor legalább befejezem. Amikor már csak három vers volt hátra a Moróni 10-ből, a Moróni 10:32-ben ezt olvastam: „Igen, jöjjetek Krisztushoz, és tétessetek tökéletessé őbenne, és tartóztassátok meg magatokat minden istentelenségtől; és ha minden istentelenségtől megtartóztatjátok magatokat, és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szeretitek Istent, akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy…” – nem tudom olvasni. Sírok. Bocsánat! „…akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy kegyelme által tökéletesek lehessetek Krisztusban”. Amikor ezt a verset olvastam, világosság és tisztánlátás töltött el. Ezt nem tudtam megtagadni. Felemelő volt és meleg, és az egész bensőmet elárasztotta. Abban a pillanatban tudtam, hogy a Mormon könyve igaz, és az a célja, hogy bizonyságot tegyen arról, miszerint Jézus a Krisztus.
Nos, ezzel az erőteljes tanúsággal indultam Japánba. Továbbra is voltak olyan élményeim, amelyek építették a bizonyságomat, de egyik sem olyan mélyrehatóan, mint az a reggeli élmény az MKK-ban. Aztán egy esős éjszakán, amikor lefekvéshez készülődtünk, kopogtattak. Egymásra néztünk. A lakásunk a misszióház mögötti telken volt. Kicsit megriadva attól, hogy valaki ilyen késő éjszaka látogat el hozzánk, kisétáltam és kinyitottam az ajtót. A misszióelnököm állt a küszöbön az esőben, egy esernyővel a kezében. Azt mondta: „Gilbert Chōrō, Gilbert elder, öltözz. Elmegyünk és megnézzük Matsuo eldert.” Matsuo elder édesapja rákban haldokolt. Rögtön gondoltam, hogy mi történt. Amint azonban beszálltam a missziós járműbe, Matsumori elnök felém fordult és elmagyarázta, hogy a misszionárius édesanyja aznap autóbalesetben meghalt. Majd ezt mondta: „Imádkozz, hogy képesek legyünk vele együttérezni és megérthessük, mivel tudnánk ezt a misszionáriust megvigasztalni.” Túlcsordultak az érzéseim és annyira alkalmatlannak éreztem magam. Még mindig emlékszem az ablaktörlők ütemes mozgására, amint a sötétben vezettünk. Hirtelen a Lélek az Alma 7:12-t ültette a szívembe: „és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensőjét irgalom tölthesse el, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint”. Tudtam, hogy Jézus Krisztus engesztelése lehetővé tette számunkra, hogy legyőzzük a bűnt. Tudtam, hogy Krisztus segítségével majd feltámadunk és újra élünk. Azonban aznap éjjel az oszakai autópályán azt is megtanultam, hogy Jézus Krisztus a küzdelmeinkben, a szenvedésünkben és az élet igazságtalan pillanataiban is képes megvigasztalni minket. Nem tudtam, mivel néz szembe az a fiatal misszionárius, az engesztelés csodáján keresztül azonban volt Valaki, aki tudta. Azon az éjjelen, egy évvel a misszióm kezdete után a Lélek még egyszer erőteljes tanúságot tett nekem arról, hogy a Mormon könyve igaz, és az a célja, hogy bizonyságot tegyen arról, miszerint Jézus a Krisztus.
Hazatértem a missziómból és feleségül vettem Christine-t a Salt Lake templomban. Először Kaliforniába, majd Bostonba költöztünk. Továbbra is kaptam ismételt, csendes megerősítéseket a bizonyságomról, de egyik sem volt olyan mélyreható, mint akkor reggel az MKK-ban, vagy azon az éjjelen az oszakai autópályán. Aztán egy vasárnap erőteljes, de váratlan tanúságot kaptam a Lélektől. Egy olyan szentírásszakasznál tartottam, amelyhez nem szokásunk bizonyságépítésért fordulni. Az Alma 30-nál járva történt, egy egyházi tanításon arról, amit én Korihór tanának fogok nevezni – amikor Korihór megtagadja Krisztust, megpróbálja felmenteni az embert a döntései iránti felelősség alól, és kijelenti, hogy csak a saját tehetségeink szerint szabadulunk meg. Afelé hajlik, amit ma erkölcsi relativizálásnak nevezhetünk. Korihór továbbá erőszakosan becsmérli mások hitelveit, például az atyáik balga hagyományainak nevezi a hitüket. Amint a vasárnapi iskolai tanító végighaladt a leckén, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha Joseph Smith magától alkotta volna meg a Mormon könyvét, akkor igencsak fura lett volna, hogy Korihórt is beleteszi szereplőként. Joseph a vallásos hevület időszakában élt, amikor az emberek hittek Jézus Krisztusban. Nagy valószínűséggel soha nem találkozott olyan emberrel, aki olyan erőszakosan állt volna ki egy antikrisztusi tan mellett, mint Korihór tette, vagy – hozzáteszem – Nehór vagy Sérem, akik mind benne vannak a Mormon könyvében. De tudjuk, hogy a Mormon könyve a napjainkra íródott. Ismerősek voltak számomra az effajta érvelések, mégpedig olyan emberek szájából, akikkel oly gyakran találkoztam a massachusettsi Cambridge akadémiai kultúrájában. Amint a vasárnapi iskolai óra közepén ezen a furcsa összefüggésen gondolkodtam – már eleve egy mély bizonysággal a Mormon könyvéről –, a Lélek azt mondta nekem: „Clark, a Mormon könyve igaz, és az a célja, hogy bizonyságot tegyen arról, miszerint Jézus a Krisztus.”
Még sok ilyen élményben volt részem az életem során. Egyszer a templomban a bostoni belvárosi fiataljaimról imádkoztam. A Móziás 3:17-et olvasva a szentírásokból a Lélek azt tanította nekem, hogy csakis Jézus Krisztuson keresztül tudok segíteni ezeknek a fiatal férfiaknak kiemelkedni a körülményeikből. Egy másik alkalommal az Alma 36-ot tanulmányoztam, amelyben az egész fejezetben tetten érhető kiazmusról tanultam, s amelynek a középpontjában az ifjabb Alma megváltásának a következménye áll. Figyelemre méltó módon úgy tűnt, hogy minden alkalommal, amikor bizonyságot szereztem a Mormon könyvéről, akkor mellette Jézus Krisztusról is tanúságot kaptam. Ez történt újra az általános konferencián, 2018 októberében, a női ülésen. Azon az ülésen Nelson elnök azt a felhívást intézte az egyház nővéreihez, hogy az év végéig olvassák el a Mormon könyvét, azt is kérve tőlük, hogy jelöljenek meg minden olyan verset a Mormon könyvében, amely a Szabadítót idézi vagy Őrá utal. Mivel szerettem volna támogatni a feleségemet és a hat lányomat, én is csatlakoztam hozzájuk ebben a felkérésben. Pont akkor kaptam meg a Mormon könyvének ezt a példányát. Akkor még teljesen új volt. Megjelöltem benne minden utalást a Szabadítóra. Lapról lapra ott voltak benne piros ceruzával megjelölve a Jézus Krisztusról szóló utalások. 48 éves koromban – már eleve mély bizonysággal a Mormon könyvéről és a Szabadítóról – a Lélek újra bizonyságot tett nekem akkor ősszel minden reggel, amint e könyv oldalait olvastam, hogy: „Clark, a Mormon könyve igaz, és az a célja, hogy bizonyságot tegyen arról, miszerint Jézus a Krisztus.”
Térjünk most vissza Nelson elnök üzenetére és a korábban már felolvasott idézetre: „Könyörögve kérlek benneteket, hogy vegyétek kézbe a bizonyságotokat. Dolgozzatok meg érte. Vállaljatok érte felelősséget. Gondoskodjatok róla. Ápoljátok, hogy növekedjen. Tápláljátok igazsággal. Ne szennyezzétek be azt hitetlen férfiak és nők téves filozófiáival, azon tűnődve, hogy miért fogy a bizonyságotok! […] Amint elsődleges fontosságot tulajdonítotok a bizonyságotoknak, figyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.” Tanúságom van ezekről a csodákról. Számos módon értek áldások azért, mert elsődleges fontosságúként kezeltem a bizonyságomat az életemben.
Fivérek és nővérek! Hitoktatókként segítenünk kell a tanulóinknak kézbe venni a bizonyságukat. Szeretnék öt olyan lehetőségre összpontosítani, amellyel megtaníthatjuk a tanulóinknak, hogy vegyék kézbe a bizonyságukat. Az első: segítsetek nekik megtanulni az önrendelkezésük gyakorlását. A második: tanítsátok őket arra, hogy legyenek világosság mások számára, különösen azoknak, akik küszködnek. A harmadik: hittel tegyenek fel kérdéseket. A negyedik: forduljanak igazságokkal teli forrásokhoz. És az ötödik: tanuljanak meg a Lélekre hagyatkozni.
Először is meg kell tanítanunk a tanulóknak, hogy a bizonyságépítés az önrendelkezésünk szándékos cselekedete. C. S. Lewis gyakran utalt az alábbi kijelentésre: „A leghosszabb kerülőút a legrövidebb út hazafelé.” Azaz ne sajnálj időt szánni valamire, hiszen hosszú távon időt takarítasz meg vele. A hit elmélyítése és a tanítványság munkát igényel. Egy szándékos cselekedet. Alma azt tanítja, hogy a bizonyság építése a teljes figyelmünket megköveteli: „De íme, ha felébrednétek, és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.”
A második tantétel, amelyről taníthatunk, s ezzel segíthetünk a tanulóknak kézbe venni a bizonyságukat, az, hogy legyenek világosság mások számára, különösen azoknak, akik küszködnek. Ez a nemzedék komolyan törődik a kortársaival és azokkal, akik kihívásokkal néznek szembe az életükben. Nelson elnök azt tanítja nekünk, hogy ne ítéljük meg azokat, akik küszködnek.
„Ha a barátaitok és családtagjaitok eltávolodnak az egyháztól, továbbra is szeressétek őket. Pont annyira nem a ti dolgotok megítélni mások döntéseit, amennyire ti sem érdemlitek azt, hogy megítéljenek benneteket azért, mert hithűek maradtok.
Most pedig kérlek, halljátok meg a szavam, amikor azt mondom, ne vezessenek tévútra benneteket azok, akiknek a kétségeit olyan dolgok fűtik, amelyeket ti nem láthattok az életükben.”
Lehet, hogy a szkepticizmus és a kétkedés ragályos, de a hit és a remény is az. Nelson elnök így folytatta:
„Legfőképpen pedig engedjétek, hogy a kétkedő barátaitok lássák, mennyire szeretitek ti az Urat és az Ő evangéliumát. Lepjétek meg az ő kétkedő szívüket a ti hívő szívetekkel!
Amikor kézbe veszitek a bizonyságotokat és növekedésre késztetitek azt, akkor hatásosabb eszközzé váltok majd az Úr kezében.”
Ezt az utolsó pontot illetően – miszerint tanítsuk meg a tanulóinknak, hogy váljanak az Úr eszközévé és forrásává – szerintem hatalmas lehetőségünk van abban, hogy segítsünk a fiatal felnőtteinknek a bizonyságukkal. Tanítsátok meg nekik, hogy legyenek világosság. Tanítsátok meg nekik, hogy legyenek mások barátai. Tanítsátok meg nekik, hogy jelentsenek erőforrást mások számára. Azoknak pedig, akik még nem találtak rá a hitükre, tanítsátok meg, hogy mások szolgálata révén lássanak munkához. Számos bizonyság származik a másoknak nyújtott szolgálatból. A Massachusettsi Boston templomban kapott tanúbizonyságomat – miszerint Krisztus a válasz a fiataljaimra –, azért kaptam, mert minden számomra ismert módon igyekeztem segíteni. Tanítsátok meg a tanulóinknak, hogy legyenek világosság, és a bizonyságuk növekedni fog.
Természetesen azt tanítjuk, hogy nem baj, ha kérdések merülnek fel. Renlund elder fog még erről egy kicsit többet beszélni ma este. Nelson elnök így magyarázta: „Ha kérdéseitek vannak – és remélem, hogy vannak –, a hit iránti buzgó vággyal keressetek válaszokat.” Amint azonban Jeffrey R. Holland elder is rámutatott: „Néha úgy teszünk, mintha a kétely őszinte kijelentése az erkölcsi bátorság magasabb fokú megnyilvánulása lenne, mint a hit őszinte kijelentése. Ez nem így van!” Amikor a beteg gyermek édesapja így könyörgött a Szabadítónak: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek” – a hitéből indult ki. Tizenévesként megtanultam ezt, amikor egy hitbéli kérdéssel szembesítettem édesapámat. Annyira agyafúrtnak képzeltem magam, és azt hittem, hogy olyan dologgal álltam elő, amire ő még soha nem gondolt. 15 évesen okosabb voltam apukámnál, aki mindig minden vitát megnyert. Most egy jó nehéz kérdéssel álltam elé. A kérdésem megválaszolása helyett egyszerűen ezt mondta: „Clark, már bennem is felmerült ez a kérdés. Az életemben két kupacba sorolhatóak a kérdéseim: az egyik kupacban azok a dolgok vannak, amelyeket tudok, a másik kupacban azok, amelyeket látszólag nehéz megérteni. Idővel megfigyeltem, hogy a kupac, melyben azok a dolgok vannak, amelyeket tudok, egyre csak növekszik, míg a másik kupac, benne azokkal, amiket nem tudok, folyamatosan csökken.”
Ha hittel haladtok előre, megígérem nektek hogy ez fog történni. Ez nem azt jelenti, hogy ne válaszolnánk az emberek kérdéseire és aggályaira, hanem inkább azt, hogy segítünk nekik hittel előre haladni. Szerintem erre utalt Larry Corbridge elder is a BYU-n tartott áhítatában, amikor azt mondta a tanulóknak ezen a kampuszon, hogy összpontosítsanak az elsődleges kérdésekre, és hagyják, hogy a másodlagos kérdések idővel megoldódjanak. Nelson elnök újra és újra arra emlékeztet minket, hogy a bizonyság építésének azt is magában kell foglalnia, hogy igazságokkal teli forrásokhoz fordulunk. „Tápláljátok igazsággal [a bizonyságotokat]. Ne szennyezzétek be azt hitetlen férfiak és nők téves filozófiáival, azon tűnődve, hogy miért fogy a bizonyságotok!” Néhány fiatal felnőtt azt érzi, hogy csak úgy lehet szilárd a hite, ha az egyház bírálóihoz és ellenségeihez fordul. Hogy az majd valamiképpen megszilárdítja a bizonyságát. Az ilyen helyzetekben segíteni kell a tanulóinknak megvizsgálni a szándék tisztességét. Korihór, Nehór és Sérem nem a követőiket próbálták felemelni, hanem egyszerűen csak igyekeztek a saját rossz döntéseiket igazolni, és a személyes érdekeikért szót emelni. Tanítsátok meg a tanulóknak, hogy „egyes források akár arra is játszhatnak, hogy bizalmatlanságot, félelmet és kételyt ébresszenek”. Segítsetek nekik az élő prófétákhoz, a szentírásokhoz, és megbízható egyházi vezetőkhöz fordulni.
Az egyik legfontosabb igazságokkal teli forrás, amelyhez fordulhatunk, a Szentlélek. Tanítsátok meg a tanulókat arra, hogy megértsék, milyen érzés, amikor jelen van a Szentlélek, valamint hogy felismerjék, amikor eltűnik, ha az igazságot elferdítik. Egy meghatározó élményben volt részem ezzel a témával kapcsolatban a BYU, Hawaiin nemrégiben, egy kérdezz-felelek rendezvényen Henry B. Eyring elnökkel és Keoni Kauwe elnökkel. Egy tanuló megkérdezte tőlünk, hol lesz szükségük a Szentlélekre az életükben. Eyring elnök Nelson elnök kijelentését idézve ezt mondta: „Az eljövendő napokat… nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül.” Ezután Eyring elnök megkért, hogy válaszoljak én a tanuló kérdésére. Erre a kérdésre már százszor válaszoltam a BYU, Idahó elnökeként. Azt feleltem, hogy a tanulóknak szükségük lesz a Lélekre, amikor döntéseket hoznak arról, hogy mit tanuljanak, kivel randevúzzanak, hol éljenek, milyen munkát vállaljanak, és még számos más, a fiatal felnőtteinket érintő döntés során. Eyring elnök ezután megkérte a tanulót, hogy olvassa fel újra Nelson elnök kijelentését. Ez alkalommal megállította őt a túlélni szónál. Eyring elnök egyértelművé tette, hogy a próféta szándékosan használta a túlélni szót. Elmagyarázta, hogy a tanulók olyan időben élnek, amikor az ellenség olyan hatékonyan ferdíti el az igazságot, hogy ha nincs velük a Szentlélek, akkor még a legalapvetőbb evangéliumi igazságokkal kapcsolatban is megtéveszthetik őket. Nelson elnök a Gondolkodjatok celesztiálisan című beszédében kijelentette: „Az ellenség megtévesztéseinek a sora végtelen. Kérlek, legyetek felkészültek! Soha ne fogadjátok meg azok tanácsát, akik nem hisznek! Olyan hangoktól keressetek útmutatást, amelyekben bízhattok – a prófétáktól, látnokoktól és kinyilatkoztatóktól, valamint a Szentlélek suttogásaitól”.
Fivérek és nővérek! Tanítsuk meg a tanulóinknak, hogy vegyék kézbe a bizonyságukat. Tanítsuk meg nekik, hogy dolgozzanak meg érte, vallják magukénak, valamint gondozzák és táplálják, hogy növekedjen. E célból tanítsuk meg nekik, hogy gyakorolják az önrendelkezésüket, legyenek világosság mások számára, hittel tegyenek fel kérdéseket, forduljanak igazságokkal teli forrásokhoz, és tanuljanak meg a Szentlélekre támaszkodni. A vallásoktatás megerősítésének az irányelve azzal a feladattal bíz meg minket, hogy ezt meggyőződéssel tegyük. Az erőfeszítéseitek működnek. Ne dőljetek be a kívülről jövő szövegeknek. Rekordszinten jönnek fiatal felnőttek a felsőfokú hitoktatásra. Rekordszinten járnak fiatal felnőttek egyházi iskolákba. Még ezekben a nehéz időkben is egyre gyarapszik a hit egyházszerte. A tanulóink megtanulják kézben tartani a bizonyságukat, és egyre közelebb kerülnek Jézus Krisztushoz. Bizonyságom van a Szabadítónkról. Tudom, hogy a Mormon könyve igaz. Bizonyságomat teszem, hogy a célja az, hogy tanúságot tegyen arról, miszerint Jézus a Krisztus. Hívjuk a tanulóinkat, hogy találják meg ugyanezeket az igazságokat. Jézus Krisztus nevében, ámen.