„Ne féljetek… énbennem teljes az örömötök” (T&Sz 101:36)
Egy est Quentin L. Cook elderrel
Világméretű áhítat fiatal felnőtteknek, 2016. szeptember 11., Washington D.C. Cövekközpont
Hálás vagyok, hogy veletek lehetek, fiatal felnőttek, akik szerte a világon figyelitek ezt az áhítatot. Ahogyan már hallottuk, ez az áhítat a Washington D.C. templomhoz közvetlenül kapcsolódó kápolnából kerül közvetítésre. Szándékosan ezt a helyet választottam, mert a templom mellett található. Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan korban élünk, amikor templomok hálózzák be az egész világot. Szükségünk van a templomok áldásaira ezen igen nehéz idők során.
A világ szó szerint felbolydult.1 Példátlan méretű az ellenkezés mértéke. A lelki nyugalom és a biztonságérzet törékenynek, sőt olykor elérhetetlennek tűnhet. Ma esti üzenetem hozzátok az, hogy nem szabad félnünk, még e veszélyes és gondokkal teli világban sem. A szentírások biztosítanak bennünket arról, hogy teljes örömünk lehet a Szabadítónak köszönhetően.2
Vannak bizonyos csodás események, melyek meglehetősen pozitív nyomot hagytak sokatok szívében és elméjében. Minden apró részletre pontosan emlékeztek. Ezek között lehet például a missziós elhívást tartalmazó boríték felnyitása, a házastárshoz pecsételés a templomban, a felismerés, hogy a Szentlélek tanúsította a lelketeknek, hogy a Mormon könyve igaz. Olyasfajta becses események ezek, melyek nem csupán kielégítő, hanem tartós örömöt is hoznak. Érdekes, hogy az egyes események közül általában azok nyújtják a legnagyobb örömet, amelyek valamilyen módon a Szabadítóhoz kapcsolódnak.
Néhány eset azonban annyira megdöbbentő vagy megrázó, hogy éppen azért van nagyon mély hatással ránk.
A berlini fal leomlása, John F. Kennedy elnök meggyilkolása, valamint a szeptember 11-i terrortámadások például megrázó események voltak, melyek esetében sokan pontosan emlékeznek, hol voltak, és mit éreztek, amikor hallották a híreket.
A legtöbben közületek egészen fiatalok voltatok a New York-i Világkereskedelmi Központ és az itt, Washington D.C. környékén található Pentagon elleni támadások idején, éppen 15 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én. Feltételezem, hogy közületek szinte mindenki emlékszik (bárhol is éljen szerte a világon), hol volt, illetve milyen döbbenetet és rémületet érzett a körülötte lévőkkel együtt. Ez az esemény sokakban romba döntötte a béke érzetét és megnövelte a sérülékenység érzetét. Ahogyan már korábban meséltem, ez az esemény különös jelentőséggel bírt számomra és feleségem, Mary számára.
Legnagyobb fiunk és felesége épp az első gyermeküket várták. Három utcányira laktak a New York-i Világkereskedelmi Központtól, amikor a terroristák által eltérített első repülőgép becsapódott az északi toronyba. Felrohantak tömbházuk tetejére, és elborzadva nézték a szörnyű balesetnek vélt esemény következményeit. Miközben szemtanúi voltak, ahogyan a második eltérített gép a déli toronyba csapódik, rádöbbentek, hogy mindez nem baleset volt, és úgy gondolták, hogy egész Alsó-Manhattan folyamatos támadás alatt áll. A déli torony összedőlésekor házukat beborította az egész Alsó-Manhattant ellepő törmelékfelhő.
Teljességgel felkavarták és megrázták őket a látottak, és mivel aggódtak az esetleges további támadások miatt, biztonságosabb helyre húzódtak, végül pedig a Lincoln Center közelében álló manhattani cövekközpontba mentek. Odaérve azt látták, hogy a környékről több tucatnyi más egyháztag szintén ugyanúgy döntött, hogy a cövekközpontban gyülekezik. Megkönnyebbültünk, amikor felhívtak bennünket, hogy tudassák velünk, hol vannak és hogy biztonságban vannak. Nem lepődtünk meg azon, hol voltak, hiszen az újkori kinyilatkoztatás tanítása szerint Sion cövekjei „védelemmé [lesznek], és menedékké a zivatar, valamint a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre”3. Több, mint egy hétig nem térhettek vissza a lakásukba, és letaglózta őket az ártatlan életek elvesztése, mégis személyesen semmilyen tartós fizikai sérülést nem szenvedtek.
Az itt, a közelünkben, Washington D.C.-ben található Pentagonba csapódó repülőgép szintén egy hasonlóan pusztító eredményekkel járó öngyilkos terrorista küldetés volt.
A célom ma este nem az, hogy a múlt szörnyű eseményein rágódjatok. Inkább azt szeretném, ha az elején leírt örömteli történésekre összpontosítanátok. Ugyanakkor szeretnék segíteni azon megpróbáltatások, csapások és veszélyek átgondolásában is, amelyekkel vagy éppen most álltok szemben, vagy később kerül majd elétek az életben. Lesznek ezek között olyanok, amelyek sokak életét érintik, míg mások személyesen rátok vonatkoznak majd. Úgy döntöttem, hogy három eseménytípusról szólok: azokról, melyek fizikai veszélyeket hordoznak; azokról, melyek különleges kihívásokat tartogatnak, akár kifejezetten napjainkra jellemzőket is; és végül azokról, melyek lelki veszélyeket vagy kihívásokat jelentenek.
Fizikai veszélyek és kihívások
A fizikai veszélyeket a legkönnyebb észlelni és felismerni. Mindegy, milyen formában és helyen fértek hozzá a napi hírekhez, azok legfőképp fizikai veszélyekről, erőszakról és tragédiákról szólnak – különösen az interneten és a televízióban. Ennek egyik oka az, hogy az erőszak és a halál igen megrázóak, és általában könnyen jeleníthetők meg látványban és írásban egyaránt. Az erőszak és a halál, akár közel, akár távol történik, megragadja a figyelmünket, és romba döntheti békességünket és nyugalmunkat. Amikor nem érezzük fizikailag biztonságban magunkat, akkor személyesen sérülékenynek érezzük magunkat.
Tavaly március 22-én egy terrorista öngyilkos bombát robbantott a belgiumi Brüsszel repülőterén. Négy misszionáriusunk is a Delta légitársaság pultjánál állt. Mindannyian komoly sérülést szenvedtek; néhányan nagyon súlyosat. Egy idős misszionárius, Richard Norby elder sérülései rendkívül súlyosak voltak. Nemrégiben azt mondta, hogy bár az élet sohasem lesz már ugyanolyan, „úgy döntött, hogy az Úrra hagyatkozik, és nem a félelemre”. Továbbá kijelentette: „Élni fogom az életemet, és megtanítom a gyermekeimnek és az unokáimnak, hogy [muszáj] Istenbe helyeznünk a bizalmunkat”4.
Az Úr nyomatékosította, hogy még azok is, akik elveszítik az életüket, „újra rátalál[nak] arra, méghozzá örök életre”5, ha hűek voltak a szövetségeikhez.
Nagyon megérintettek Fanny Clain nővér szavai, aki egy másik sebesült misszionárius volt a brüsszeli repülőtéri bombarobbantásnál. Azt mondta: „Az efféle események átélése segít jobban megértenem az embereket, mivel általában igazán nehéz dolgokon kell keresztülmenniük; így már nekem is van tapasztalatom e téren, vagyis jobban értem őket.” Felépülésén munkálkodva kijelentette: „Amikor úgy döntünk, hogy Istenbe helyezzük a bizalmunkat, akkor megértjük, hogyan segít nekünk, és hogy ez milyen rendkívüli. Jobban bízom Őbenne most, mint bármikor korábban.” Különösen hálás azért, hogy folytathatta a misszióját.6
Halandóság előtti életünkben tudtuk, hogy az önrendelkezés és az ellenkezés szükséges ahhoz, hogy növekedjünk, gyarapodjunk, és végül elnyerjük a felmagasztosulást.
A halandóság előtti mennyei tanácsban az Atya tervének elengedhetetlen részét képezte az önrendelkezés. Lucifer fellázadt és „az ember önrendelkezésének elpusztítására törekedett”7. Ennek megfelelően Sátántól és az őt követőktől megtagadtatott a kiváltság, hogy halandó testük lehessen.
A többi halandóság előtti lélek az önrendelkezést gyakorolva követte Mennyei Atyánk tervét. A születés révén halandó élettel megáldott lelkek továbbra is önrendelkezéssel bírnak. Bár szabadon választhatunk és cselekedhetünk, e választások következményeit már nem irányíthatjuk. Így aztán döntéseink határozzák meg boldogságunkat vagy nyomorúságunkat ebben az életben és az elkövetkezőben is. „A jó és igazlelkű választások boldogsághoz, békéhez és örök élethez vezetnek, miközben a bűnös és a gonosz választások végül is szívfájdalomhoz és gyötrelemhez vezetnek.”8
Nem foghatjuk a körülményekre vagy másokra azon döntésünket, hogy Isten parancsolatai ellen cselekszünk. Mindannyian felelősségre vonhatók és elszámoltathatók vagyunk Isten felé arról, hogyan fejlesztjük Krisztusi tulajdonságainkat, tehetségeinket és képességeinket, illetve felelősek vagyunk azért, hogyan hasznosítottuk a számunkra kimért időt ebben a létben.
Az ellentét tana szorosan kapcsolódik az önrendelkezés tanához, sőt, olykor annak részeként tekintik. Mivel azonban az ellentét gyakran külső forrásból vagy harmadik féltől származik, segíthet, ha külön vizsgáljuk. E tant tömören tárja elénk Lehi próféta a 2 Nefi 2:11-ben: „Mert szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie. Ha nem lenne… akkor nem lehetne igazlelkűséget véghezvinni, sem gonoszságot, sem szentséget sem nyomorúságot, sem jót sem rosszat.”
Lehi a továbbiakban kifejti, hogy ez a tan olyan fontos, hogy nélküle „nem lenne cél [a teremtésben]”, és „Isten bölcsesség[e], és örökkévaló céljai…, valamint Isten hatalm[a] és igazságosság[a] is” megsemmisülne.9
Lehi így folytatja: „Az Úristen megadta tehát az embernek, hogy önmagáért cselekedjék.”10
A halandóság előtti létben tudtuk, hogy az önrendelkezés gyakorlása ellenkezést és ellentétet eredményez – a mennyei háború épp ezen igazság bizonyítéka. Tudtuk, hogy a háború és az erőszak mellett számottevő bűnös viselkedés is megjelenik majd szerte az egész világon. Azt is tudtuk, hogy Jézus Krisztus hajlandó megfizetni mindezen bűnök árát. Szenvedései – melyek minden értelmet felülmúltak – diadalt eredményeznek majd a bűn és a lelki halál felett, feltámadása pedig legyőzi majd a fizikai halált. Bizonyosak voltunk afelől, hogy a halandó halált követően ismét élünk majd. Ahogyan a Prédikáljátok evangéliumomat! című könyvben olvassuk:
„Jézus Krisztusnak a szenvedése által a lelki halál feletti, és a feltámadása által a fizikai halál feletti diadalát engesztelésnek nevezzük. […]
Amikor Jézus Krisztus engesztelésére támaszkodunk, Ő segíthet nekünk elviselni a próbatételeket, a betegségeket és a fájdalmat. Öröm, békesség és vigasz tölthet el bennünket. Az élet minden igazságtalansága helyrehozható Jézus Krisztus engesztelése által.”11
Az egyház Missouri államban történő megalapozását követő szörnyű események tisztán előtérbe helyezték az engesztelés e tantételeit az akkori egyháztagjaink számára. Tanbéli értékeink szöges ellentétben álltak a nem a mi hitünket valló missouribeli telepesekéivel. Sokan közülük könyörtelen ellenségként tekintettek az indiánokra, és el akarták távolítani őket a területről. Ezenfelül sok telepes rabszolgatartó volt, és veszélyeztetve érezték magukat a rabszolgaságot ellenzők miatt. Sokan földet, vagyont, sőt, hatalmat igyekeztek szerezni.
Ezzel szemben a mi tanaink tiszteletben tartották az indiánokat, és arra vágytunk, hogy Jézus Krisztus evangéliumát tanítsuk nekik. A rabszolgasággal kapcsolatosan szentírásaink egyértelműen kijelentik, hogy senki se legyen a másik rabságában. Viszonylag csekély számú korai fekete egyháztagunk akkoriban együtt hódolt a fehér egyháztagokkal, ahogyan ma is teszik. Végül pedig a célunk nem a vagyonszerzés volt, hanem a testvérek közösségének megteremtése, akik szeretik egymást, és a Szabadító által tanított tantételek szerint élnek. Más missouribeli telepesek fenyegetve érezték magukat a nagyszámú szent miatt, akik az Úr kinyilatkoztatásait követve Missouriba költöztek.12
Ez hatalmas konfliktust és üldöztetést eredményezett az egyház tagjai számára. A szentek ellenségei elpusztították terményeiket és néhány épületet is, elrabolták a jószágot és a személyes tulajdont is, illetve elűzték őket otthonaikból. Néhány szentet szurokba és tollba hempergettek, megkorbácsoltak vagy megvertek. Az akkoriban az ohiói Kirtlandben élő Joseph Smithnek írva William W. Phelps kijelentette: „Szörnyűséges idők ezek, amikor férfiak, nők és gyermekek menekülnek – vagy menekülni készülnek – minden irányban.”13 A kiűzetés káosza közepette a családok olykor szétszakadtak, és sok szentnek nem volt elegendő élelme és egyéb felszerelése. Az egyháztagok számára nagyon nehéz volt megérteni, miért űzték el őket, miután az Úr azt parancsolta nekik, hogy gyülekezzenek Missouriban. A lesújtó híreket hallva Joseph Smith magyarázatért imádkozott. Az Úr a következő vigasztaló üzenettel válaszolt, melyet most a Tan és szövetségek 101:35–36-ban olvashatunk:
„És mindazok, akik üldöztetést szenvednek az én nevemért, és hittel kitartanak, bár elhívást kapnak, hogy énértem letegyék életüket, mégis részesülnek majd mindebben a dicsőségben.
Ne féljetek tehát, mindhalálig se; mert ebben a világban nem teljes az örömötök, de énbennem teljes az örömötök.”
Az Úr azt is megígérte nekünk, hogy az igazlelkűség jutalma „békesség… ebben a világban és örök élet… az eljövendő világban”.14
A Szabadító engesztelése tehát lehetővé teszi számunkra, hogy békességünk és nyugalmunk lehessen, még a fizikai veszélyek közepette is.
A napjainkra jellemző különleges kihívások
Fiatal felnőttekként a fizikai kihívásokon felül különleges kihívásaitok is vannak, melyek közül néhány kifejezetten napjainkra jellemző. Aggódtok a tanulmányokkal, a munkavállalással, a házassággal és a családdal kapcsolatos döntések miatt. E döntések tanbéli vonatkozásaival számos beszéd foglalkozott már, és meglehetősen jól értitek azokat. A Szabadító azzal, hogy megfizette a bűneink büntetését, még nem mentett fel bennünket az életvitelünkkel kapcsolatos személyes felelősségünk alól. A szentírások a kezdetektől fogva egyetemesen kijelentették, milyen értékes a munka, az iparkodás, a teljes erőnkkel munkálkodás, a tehetségeink fejlesztése, valamint családunk ellátása. Mózes első könyvében az Úr kijelentette: „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe”15.
Úgy vélem, e tanbéli elgondolásokat az egyháztagok széles körben elfogadják. Összetett világunkban azonban hatalmas zavar uralkodik e tantételek alkalmazásával kapcsolatosan.
20 évvel ezelőtt az első általános konferenciai beszédemben elmondtam egy kissé vicces személyes történetet, mely közvetlenül ezen ügyekhez kapcsolódik.16
Amikor gyermekeink még kicsik voltak, feleségemmel, Maryvel elhatároztuk, hogy egy hagyományt követünk, melyet édesapám tanított nekem gyermekkoromban. Egyenként leült velem és a testvéreimmel, hogy segítsen célokat felállítanunk az életünk különböző területeire, majd tanítson bennünket arról, hogy az egyházi, iskolai és órán kívüli tevékenységek miként segíthetnek bennünket e célok elérésében. Három szabályt állítottunk fel:
-
Érdemes célokat kellett kitűznünk.
-
Bármikor változtathattunk a céljainkon.
-
Szorgalmasan kellett dolgoznunk a választott cél elérése érdekében.
Mivel jómagam haszonélvezője voltam e hagyománynak, Maryvel úgy döntöttünk, bevezetjük ezt a gyakorlatot a gyermekeinkkel. Amikor Larry fiunk ötéves volt, megkérdeztem, mi szeretne lenni, amikor felnő. Azt mondta, hogy orvos, mint Joe bácsi, a nagybátyja.17 Larry egy sor műtéten esett át, így nagyon felnézett az orvosokra, különösen Joe bácsikájára. Elmondtam neki, miként segíthetnek neki az érdemleges dolgok felkészülni arra, hogy orvosként dolgozzon.
Hónapokkal később ismét megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Ez alkalommal azt mondta, hogy pilóta szeretne lenni. Mivel a célváltás rendben volt, elmondtam neki, hogyan segítenek a különböző tevékenységei az új cél elérésében. Aztán bevillant egy kérdés a fejembe, és azt mondtam: „Larry, a múltkor, amikor beszélünk, még orvos akartál lenni. Mitől gondoltad meg magad?” Azt válaszolta: „Jó lenne szerintem orvosnak lenni, de láttam, hogy Joe bácsi szombaton délelőtt is dolgozik, én meg nem szeretnék lemaradni a szombat délelőtti rajzfilmekről.”
Attól kezdve a családunkban az érdemes céltól eltérítő tényezőket összefoglaló néven szombat délelőtti rajzfilmeknek hívjuk.
Két tantételt szeretnék nyomatékosítani ebből az igaz történetből. Az első az, hogyan tervezitek meg és készültök fel az érdemes célok elérésére a mai világban, a második pedig az, milyen hatással van az internet és a közösségi média az igazlelkű céljainkra. Mindezek szombat délelőtti rajzfilmek lehetnek, melyek elvonják a figyelmünket a vágyott örömről.
Különösen aggaszt az, milyen sok fiatal felnőtt mulasztja el azt, hogy igazlelkű célokat határozzon meg, és tervet készítsen azok elérésére. Amiatt is aggódom, hogy sokan alábecsülik és leértékelik saját tehetségeiket és képességeiket. E két gond megoldása hatalmas örömet fog hozni az életetekbe.
Angela Duckworth professzor legújabb, Grit [Szilárd jellem] címet viselő könyve egy lenyűgöző esetet tár elénk arról, milyen sokan – szinte mindenki – túlértékeli az úgynevezett velünk született képességet, és alulértékeli a kemény munkát és a szilárd jellemet. Amellett érvel, hogy mindenfajta sikerre jellemzőbb a jó munkamorál, mint a puszta értelem vagy a rátermettség. Rámutat, hogy az eltökélt és határozott iránnyal (melyet ő szenvedélynek és állhatatosságnak is nevez) rendelkező emberek következetesen jobban teljesítenek azoknál, akik veleszületett képességekkel rendelkeznek, de hiányzik belőlük ez a fajta szilárd jellem.18
Fiatal koromban véletlenül belebotlottam egy tanuló értelmi képességeit felmérő vizsgálat eredményébe, mely valamivel az átlag alatti értékeket mutatott. Figyeltem az illetőt az iskolában anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna. Nehéz tárgyakat vett fel, és szorgalmasan tanult. A főiskolán olykor két vagy három tanulócsoportban is benne volt ugyanabból a tantárgyból. Végül egy szigorú és nagy odafigyelést kívánó területen szerzett felsőfokú végzettséget, és jelentős áttöréseket ért el a szakterületén.
Nos, nem azt mondom ezzel, hogy mindenkinek komoly tanulmányi teljesítményt kell felmutatnia, hanem azt szeretném érzékeltetni, hogy sok igazlelkű és érdemes célotokat képesek vagytok megvalósítani, ha terveztek, szilárd jelleműek és eltökéltek vagytok, különösen akkor, ha kiküszöbölitek az élet szombat délelőtti rajzfilmjeit. Így nagyobb örömre és boldogságra is leltek az életetekben.
Szeretnélek biztosítani benneteket afelől, hogy képesek vagytok arra, hogy nehéz dolgokat tegyetek meg. John B. Dickson, egy bámulatos, már nyugalmazott hetvenes, aki szerte a világon kiválóan szolgált, mulatságos és szokatlan módon szemléltette ezt. Dickson elder 1962-ben elhívást kapott arra, hogy UNSZ misszionáriusként szolgáljon Mexikóban. Indulása előtt csontrákot diagnosztizáltak a jobb karjában. Úgy vélték, kevesebb, mint egy hónapja lehet hátra. 10 hónappal később azonban elindult szolgálatra a kijelölt missziójába, miután amputálták a karját.19 Sohasem felejtem el, hogyan tanította az MKK-ban a misszionáriusokat arról, hogy képesek nehéz dolgokat véghez vinni. Négy misszionáriust hívott ki az emelvényre, hogy versenyezzenek vele nyakkendőkötésben. Gondoljatok bele, milyen lehet egy kézzel nyakkendőt kötni! Nemrég megkértem Dickson eldert, hogy mutassa be. Nézzük is meg.
John B. Dickson elder:[Nyakkendőkötés.] Tudjátok, mindannyiunk előtt állnak kihívások az életünkben. Olykor ezek fizikai, érzelmi, gazdasági vagy számos egyéb természetűek lehetnek, de ha mindössze annyit teszünk, hogy bizakodóak maradunk, betartjuk a szabályokat, hittel rendelkezünk az Úrban és saját magunkban is, akkor képesek vagyunk bármivel megbirkózni, ami csak az utunkba kerül. Feltételezem, hogy még akár a nyakkendőnket is meg tudjuk kötni. Szeretne valaki versenyezni vagy birkózni?
Köszönöm, John.
Az MKK-ban Dickson elder mind a négy misszionáriust legyőzte úgy, hogy a fogát, a vállát és a mellkasát használta bámulatos módon. Legyetek tudatában annak, hogy képesek vagytok a csapások legyőzésére és nehéz dolgok véghezvitelére!
Duckworth professzor megjegyzi, hogy „a lelkesedés gyakori. A kitartás ritka.”20
Az egyik idézett tanulmány hangsúlyozza, milyen fontos az életre való tevékeny felkészülés, vagyis az állhatatosság, a kitartás, a szívósság, és „a hajlam arra, hogy ne adjunk fel egy-egy feladatot, amikor akadályokba ütközünk.”21
Magasztalja azt is, amikor valakinek magasabb célja van, mely hozzájárul mások jóllétéhez.22 Kijelenti:
„Igazán szerencsések azok, akiknek a világ számára fontos következményekkel bíró, magas szintű céljaik vannak, melyek mindent, amit tesznek – függetlenül attól, milyen kicsiny vagy jelentéktelen tevékenységről legyen is szó – jelentőséggel itatnak át. Fontoljátok meg a kőműves példázatát:
„Három kőművesnek teszik fel a kérdést: »Mit csinálsz?«
Az első azt mondja: »Falazok.«
Míg a második: »Templomot építek.«
A harmadik pedig: »Isten házát építem.«
Az első kőművesnek munkája van. A másodiknak szakmája. A harmadiknak hivatása.”23
Az a ma esti kihívásom számotokra, hogy vizsgáljátok meg a céljaitokat, és határozzátok meg, melyek azok, amelyek lehetővé teszik számotokra a családi kötelezettségeitek betöltését, és tartanak benneteket a szövetség ösvényén, illetve teszik lehetővé, hogy azt az örömöt élvezzétek, amelyet az Úr nektek szán. Ne feledjétek, hogy ha van célotok, az lehetőséget ad arra, hogy időt és erőfeszítést spóroljatok az előre tervezéssel, és azzal, hogy nem mulasztotok el fontos előkövetelményeket és határidőket.
Most pedig az internet és a közösségi média döntésformáló hatásaira térek rá.
Az internet és a közösségi média oly sok jó dolog forrásai modern társadalmunk számára. Hatalmas értékkel bírnak! Ugyanakkor szombat délelőtti rajzfilmek is lehetnek, melyek eltántorítanak bennünket halandó életünk valódi elhívásának betöltésétől.
Őszintén könyörgök, hogy mindannyian mérjük fel, hogyan és mikor használjuk az internetet és a közösségi médiát. A következő legyen a mérce: Segíti-e egyéb érdemes és fontos céljaink megvalósítását, vagy komolyan gátolja az előre haladásunkat? Vajon a közösségi média megszállottjai vagyunk-e azért, mert félünk, hogy lemaradunk valamiről, ha nem ellenőrizzük folyamatosan? Bizonyos közösségi média önreklámozása vajon önbizalomhiányt és kisebbségi érzést kelt-e bennünk? Mi több, az internet vajon tisztátalan, nem helyénvaló tartalomhoz, illetve a hitet romboló féligazságokhoz vezet-e bennünket? Előfordul-e bármikor, hogy valódi személyiségünket elrejtve durva megjegyzéseknek vagy véleményeknek teszünk ki másokat? A közösségi média vajon korlátozza-e azt az időt, melyet normális esetben vallásos tevékenységekkel töltenénk otthon, illetve a minőségi családi időt? Az interneten játékokkal és jelentéktelen dolgokkal töltött idő mennyisége akadályoz-e bennünket a komoly céljaink hatékony megvalósításában? Felhívom mindannyiunkat ezen célok átgondolására, a szükséges változtatásokra, valamint szükség esetén a bűnbánatra, életünk megáldása érdekében.
A fentiek megemlítése során teljesen tudatában vagyok annak, hogy helyénvaló használat mellett milyen elképesztő előnyei lehetnek a közösségi médiának. Már magában a családtörténetben betöltött szerepe egyértelművé teszi számomra, hogy az Úr sugalmazta ezt a technológiát.
A beszédem végeztével ki is posztolom majd ezt a részt a Facebook oldalamon. Szeretném, ha megosztanátok velem a közösségi médiával kapcsolatos aggodalmaitokat, de azt is, miként jelent áldást számotokra.
Szeretnék még egy gondolatot elmondani nektek ebben a témában. Sokat hallunk arról, hogy hitelesnek kell maradnunk a közösségi médiában. Őszintén krisztusinak lenni még a hitelességnél is fontosabb cél. Hadd ismételjem ezt meg: Őszintén krisztusinak lenni még a hitelességnél is fontosabb cél.
Lelki kihívások
Most pedig rátérek a lelki kihívásokra.
Az egyik leginkább életbe vágó feladatunk ebben az életben az, hogy szent szövetségeket kössünk Istennel, és betartsuk azokat. Ez megköveteli, hogy megvizsgáljuk érdemtelen vágyainkat, és elhatárolódjunk tőlük. Szintén megvizsgáljuk nem helyénvaló elvárásainkat, melyeket tudatosan vagy tudat alatt az Istenséggel szemben támasztunk. Rendszeresen igyekszünk megtudni Isten ránk vonatkozó akaratát. Folyamatosan visszairányíthatjuk figyelmünket a hitre, a bűnbánatra és a szabadító szertartásokra. A Szabadító – aki mindannyiunk számára megfizette az értelmünket meghaladó árat – nem azért vitte véghez az engesztelést, hogy mi időleges, anyagi célokra vagy – ha már itt tartunk – öncélú szórakozásra és játékokra figyelhessünk. Gondoljatok az Úr céljára, amikor kijelentette: „…ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét”24.
Néhányan látszólag azt mondják vagy sugallják: „Hát egy szerető Mennyei Atya miért ne lenne elégedett, ha netán a lehetségesnél kevesebbet hozok ki magamból? Tényleg megtagadná tőlem az áldásokat csupán azért, mert szeretek inni vagy kávézni?” Sajnos ez rossz kérdés, és az Atya tervének hiányos értelmezéséről árulkodik. A valódi kérdés az: „Hogyan lehetek az az igazlelkű, szeretetteljes ember, akivé Atyám és a Szabadító szeretné, hogy váljak?” A szentírások kijelentik: „[ahol] sok adatott, [ott] sok követeltetik”25.
Egy olyan világban, ahol már a puszta részvételért is jutalom és kupa jár, a normák és az elvárások talán igazságtalannak, sőt, kegyetlennek tűnhetnek. Ez különösen igaz azokra, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy saját útjukat járják anélkül, hogy megfelelnének az Atya tervének, fittyet hányva a következményekre.
Sokan azzal védekezve igazolják bűnös viselkedésüket, hogy „Jézus azt tanította, hogy mindenkit szeretnünk kell”. Ez persze igaz, de gyakran az e véleményt hangoztatók hajlamosak megfeledkezni az éppen ilyen fontos intéséről: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.”26
Nem helyénvaló számunkra az Istenséggel való kapcsolatunk feltételeit vitatni. A megtört szív és a töredelmes lélek a kereszteléssel kezdődő szövetséges ösvényen való elindulás első követelménye. Az Istenséghez intézett alázatos fohász szükségeltetik. Ahogyan Benjámin király tanítja nekünk: „Mert íme, nem vagyunk-e mindannyian koldusok? Nem mindannyian ugyanattól a Lénytől, méghozzá Istentől függünk-e, mind a javainkért, melyek birtokunkban vannak…?”27
Kihívásaink nehezek lehetnek, sőt, néhányuk akár igazságtalan is. Szívünket fájdalommal és együttérzéssel töltik el. Ez éppúgy igaz a legbensőbb énünket érintő gyengeségekre és betegségekre, mint az ártatlanokat és a bántalmazottakat érintőkre. Vonatkozhatnak a szegénységre és az erőszakra, mely átitatja a környezetet, ahová születünk. Vonatkozhatnak azokra a benyomásokra és hajlamokra, melyeket talán nem mi választottunk. Sajnálkozunk a függőségek miatt, melyek egyetlen rossz döntés eredményei; oly sok minden van, ami igazságtalan vagy jogtalan lehet ebben a világban.
Hogyan reagáljunk hát? Kedvesnek és könyörületesnek kell lennünk, valamint tisztelettel kell bánnunk mindenkivel, még akkor is, amikor úgy döntenek, hogy olyan utat választanak, melyről tudjuk, hogy nincsen összhangban az Atya tervével és a Szabadító tanításaival. Ha azonban igazán kedvesek szeretnénk lenni, akkor bűnbánatot is kell tanítanunk. Nem kedves dolog, és senkinek sem teszünk szívességet azzal, ha elmulasztjuk a szeretteinket életük megváltoztatására és a Szabadító engesztelésének elfogadására buzdítani. Elképesztő örökkévaló áldások várják a bűnbánókat.
Maga a Szabadító tette ezt egyértelművé, amikor a nefitákhoz szólva azt mondta azokról, akik hajlandóak bűnbánatot tartani: „ártatlannak fogom tartani őt Atyám előtt azon a napon, amikor odaállok, hogy megítéljem a világot.”28 Majd így folytatta: „És semmi tisztátalan dolog nem kerülhet be a királyságába, tehát senki nem kerül be az ő nyugalmába, csak azok, akik ruházatukat hitük, és minden bűnük megbánása, és mindvégig való kitartásuk miatt tisztára mosták a véremben.”29
Kérlek, legyél tudatában, hogy képes vagy megtisztulni. Képes vagy rálelni a vágyott örömre ebben az életben. Nem mehetsz el úgy erről az áhítatról, hogy azt érzed, a megváltás hatókörén kívül esel. Mert nem így van. Mélyen belül Isten gyermeke vagy. Lehet reménységed és örömöd. Képes vagy megváltoztatni a szíved és bűnbánatot tartani. Képes vagy megbocsátani és megbocsátást nyerni.
A bűnbánat az Atya tervének létfontosságú része. A Mormon könyvében megismerhetjük az irgalom és az igazságosság közötti kapcsolatot. Krisztus révén együtt jut érvényre az irgalom és az igazságosság.30
Szeretem Eliza R. Snow bizakodó szavait:
A boldogság dicsőséges terve igazságos és irgalmas. Tudjuk, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk ebben az életben, és hová megyünk, miután meghalunk.
Bámulatos nemzedék vagytok. A szentírások egyértelműek arra vonatkozóan, hogy az utolsó napokban gonoszság és utálatosságok lesznek.32 A szentek azonban – kis számban, és a föld egész színén szétszórva – „igazlelkűséggel és Isten hatalmával [vannak] felfegyverezve, nagy dicsőségben”33. Az Úr megígérte, hogy „megőrzi… az igazlelkűeket”, és „nem kell féln[ünk]”34.
Nem kell félnetek a veszélyek és kihívások ellenére sem, amelyekkel majd szembekerültök. Áldást és oltalmat nyertek, amikor igazlelkű, érdemes célokra törekedtek. Tervezzetek és dolgozzatok szilárd jellemmel és eltökéltséggel, kerüljétek a közösségi média és az internet nem helyénvaló használatát, valamint hagyatkozzatok és figyeljetek a hitre, a bűnbánatra, a szabadító szertartásokra és drága Szabadítónk engesztelő áldozatára, miközben mindvégig kitartotok. Ha a templomra összpontosítotok, az segít majd elérnetek e célokat.
A Rómabeliek 12:12-t átfogalmazva: „A reménységben örvendezők, a megpróbáltatásban türelmesek, az imában pedig hithűek legyetek.” Képesek vagytok arra, hogy elkerüljétek az élet szombat délelőtti rajzfilmjeit, és eljussatok a Szabadító által megígért örömre.
Ünnepélyes tanúságomat teszem Jézus Krisztus isteni voltáról. Neki köszönhetően nem kell félnünk, hiszen Őbenne teljes az örömünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.
© Intellectual Reserve, Inc., 2016. Minden jog fenntartva. Az angol eredeti jóváhagyva: 6/16. A fordítás jóváhagyva: 6/16. A “‘Fear Not … in Me Your Joy Is Full’ (D&C 101:36)” fordítása. Hungarian. PD60002153 135