Az Úr igaz és élő egyházának fémjele
Egy est Patrick Kearon elderrel
Világméretű áhítat fiatal felnőtteknek • 2018. május 6. • Brigham Young Egyetem, Idaho Központ
Annyira hálás vagyok Jenért, aki kivétel nélkül a szerint él, amit tanít. Tudja, ki is ő, és örül annak, hogy tudja, ki is ő. Ezt bátran meg is osztja másokkal, bárhol is legyen. Annyira hálás vagyok azért, hogy találkoztunk két évvel azután, hogy csatlakoztam az egyházhoz. Ő egy áldott példa számomra azóta is folyamatosan.
Nagyszerű elképzelni, ahogy világszerte összegyűltetek! Azért imádkozom, hogy Landon gyönyörű nyitóimájának lelkületében valóban megkapjátok azt, amire szükségetek van; hogy ha sugalmazásra van szükségetek, akkor megkapjátok. Ha pedig valami különleges dologra vágytok, akkor megadasson nektek. Oly nagy hatalom rejlik abban, amikor így összegyűlünk, amikor felkészülünk az ilyen alkalmakra! Hatalom rejlik abban, ha összegyűlünk. Ha gyógyulásra vágytok, nyerjetek gyógyulást. Ha vigaszra van szükségetek, nyerjetek vigaszt. Ha békére vágytok, érezzetek békességet. Ha pedig a vizsgákkal kapcsolatban van szükségetek segítségre, bár még kissé korai, hisz ez még csak a szemeszter eleje, de amikor eljön az idő, akkor kívánom, hogy kapjatok segítséget.
Azért imádkozom, hogy a sugalmazások alapján, melyeket kaptok – a hozzátok szóló üzenet kapcsán –, legyetek aztán elég erősek és eltökéltek, hogy cselekedjetek is azok szerint, és ne térjetek egyszerűen vissza a jelenlegi szokásaitokhoz. Hogy ha szükségetek van a változás pillanatára, a megújult erő és hit pillanatára, akkor legyen ez a ti ajándékotok.
15-16 éves koromban teljesen magamba fordultam, és átéltem a serdülőkorral gyakran együtt járó nyugtalanságot, bizonytalanságot és sebezhetőséget. Ezen érzések közül némelyik tovább is velem maradt, de ezekben az években voltak a leghevesebbek. Elveszettnek és feszélyezettnek és esetlennek éreztem magam. Nyilván nem segített az sem, hogy bentlakásos iskolába jártam Anglia partvidékének egy sivár részén. Szüleim a távoli Szaúd-Arábiában laktak. A Roxfort még Piton professzorral együtt is kedélyes helynek számítana az iskolámhoz képest.
Ezen a partszakaszon gyakori volt a rossz idő, de az egyik télen különösen félelmetes vihar érkezett az Ír-tenger felől, orkán erejű széllökésekkel. A tengervíz átzúdult a védműveken, és néhol még át is törte azokat. Aztán nagyjából ötezer otthont öntött el a környező vidéken, elzárva az embereket a külvilágtól, megfosztva őket az elektromos áramtól, és lehetetlenné téve számukra az otthonuk fűtését és megvilágítását, miközben már az ételük is kezdett elfogyni.
Amikor visszavonult az ár, az iskola kiküldött minket. Korábban nem láttam még ilyen mértékű természeti csapást, és e közeli élmény megdöbbentett. Mindent víz és sár borított. Az árvízkárosultak arca hamuszürke volt és komor. Napok óta nem aludtak. Az iskolatársaimmal együtt munkához láttunk: felsőbb szintekre hordtuk az átázott holmikat, hogy kiszáradhassanak, és felszedtük az árvíz által tönkretett szőnyegeket. Emlékszem, milyen borzasztó nehéz volt a vízzel átitatott szőnyeg, és milyen áporodott szag uralkodott ezekben az otthonokban.
A következő benyomásom a köztünk, segítők, és a segítségben részesülők között kialakuló bajtársiasság érzése volt. Csodálatos, jólelkű érzés kötötte össze a nehéz körülmények között méltó törekvésben egyesülő embereket. Később eltöprengtem azon, hogy a serdülőkori elmémet rendszerint lefoglaló bizonytalanság érzése eltűnt akkor, amikor részt vettem ebben a felebarátainkat segítő nagyszerű erőfeszítésben.
Bárcsak ez a felismerés ki is tartott volna, de nem. Pedig változást kellett volna hoznia a felfedezésnek, mely szerint a komorságom és az állandó önmagammal foglalkozás ellenszere a segítségnyújtás. De nem hozott, mert nem érintett meg elég mélyen ez a felismerés, és nem gondoltam bele jobban abba, hogy mi is történt. Ezt csak később értettem meg. Valószínűleg felfedeztétek már ezt az igazságot a saját életetekben is. Segíthet nektek, ha belegondoltok, hogy mikor és hogyan történt ez meg veletek.
Az általános konferencián elhangzott felhívás a szolgálattételre
Ez járt az eszemben nekem is az általános konferencia alatt. Nagyon szerencsésnek érzem magam azért, hogy ilyen röviddel a néhány héttel ezelőtti, mérföldkövet jelentő konferencia után szólhatok hozzátok. Még mindig itt vannak velem az akkor kapott benyomások, békesség és energia.
A konferenciai beszédek arra a felhívásra összpontosítottak, mely szerint szolgálattételünk hasonlítson a Szabadító szolgálattételéhez. Fakadjon szeretetből és annak felismeréséből, hogy mi és a körülöttünk lévők mind Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk. Nem azért szolgálunk, mert számolják és mérik a szolgálatunkat, hanem azért, mert szeretjük Mennyei Atyánkat, és egy magasztosabb és nemesebb törekvés motivál minket: hogy segítsünk a barátainknak megtalálni a Hozzá hazavezető ösvényt, és meg is maradni azon. Úgy szeretjük és szolgáljuk felebarátainkat, ahogy azt Jézus is tenné, ha a helyünkben lenne: valóban az emberek életének javítására és terheik könnyítésére törekedve. Innen ered az az öröm és tartós megelégedettség, melyben az is részesül, aki ad, és az is, aki kap, miközben osztozunk annak gyümölcsein, hogy tudjuk és érezzük végtelen értékünket és Isten irántunk érzett örök szeretetét.
Nelson elnök így foglalta össze ezt az üzenetet: „Az Úr igaz és élő egyházát mindig is egy olyan szervezett erőfeszítés fogja fémjelezni, mely az Isten egyes gyermekeinek és a családjuknak nyújtandó szolgálattételre irányul. Mivel ez az Ő egyháza, szolgáiként mi is az egyénre irányítjuk szolgálattételünket, éppen úgy, ahogyan Ő is tette. Szolgálattételünket az Ő nevében, az Ő hatalmával és felhatalmazásával, és az Ő szeretetteljes kedvességével fogjuk végezni.”1
Eltűnődve azon, amit tanítottak nekünk, tudom, hogy ha hallgatunk erre a szolgálattételi felhívásra, akkor lehetőségünk lesz arra, hogy magunkon kívülre tekintsünk; növekedjen a hitünk, az önbizalmunk és a boldogságunk; és felülkerekedjünk az önmagunkra fordított figyelmen, valamint az azzal együtt járó ürességen és komorságon. Bárcsak már jóval korábban felismertem volna ezt az életemben! De hálás vagyok azért, hogy fokról fokra egyre jobban megtanultam ezt az évek során, és hogy mindannyian állandó emlékeztetőket kapunk erre az igazságra.
Az ilyen szolgálatétel előnyei és áldásai
Az ilyesfajta szolgálatban, szolgálattételben vagy tanítványságban az a csodálatos, hogy olyan sokféleképpen segít másoknak, amit fel sem tudunk sorolni, minket is megváltoztatva azzal, hogy elvon az aggodalmainktól, a félelmeinktől, a szorongásunktól és a kételyeinktől. A szolgálat először csupán eltereli a figyelmünket a saját gondjainkról, de aztán hamar át is alakít minket valami sokkal magasztosabbá és szebbé. Világosságot és békességet kezdünk tapasztalni, úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Nyugalmat, melegséget és vigaszt nyerünk. És megismerünk egy olyan örömöt, mely más módon nem jön el. Ezek az ajándékok annak mértékében adatnak meg nekünk, hogy mit is tettünk ténylegesen azért, hogy segítsünk valaki másnak.
Spencer W. Kimball elnök a következőképp fejtette ki részben ezt: „A szentírásokban említett bővelkedő élet egyfajta lelki summa, melyet a másokért végzett szolgálatunk szorzataként, valamint a tehetségeink Isten és az emberek szolgálatába állításának eredményeként kapunk.”2 „Másokat szolgálva sokkal tartalmasabbá válunk, sőt, még magunkat is könnyebb lesz »megtalálnunk«, mivel több tartalom lesz bennünk, amit megtalálhatunk!”3
Példák az általunk akkor megtapasztalt átalakulásra, amikor szolgálattételt végzünk, azzal szemben, amikor nem végzünk
Ezt az átalakulást fedezik fel az új misszionáriusok, amikor abbahagyják a saját maguk miatti aggódást, és inkább azt kérdezik: „Kinek segíthetek és hogyan?” Ilyenkor az történik, hogy már nem magukra gondolnak, hanem az lesz a céljuk, hogy Krisztushoz vezessék a lelkeket. A misszionáriusoknak gyakran keményen meg kell dolgozniuk ezért a felismerésért. Annyira el tudnak merülni abban, hogy egy új helyen más emberek, ételek, szokások és gyakran egy nehéz nyelv veszi körül őket, hogy nagyon nehéz nekik kitekinteni ebből és szolgálni. Ám ha megteszik, akkor ez mindent megváltoztat számukra. Felhagynak az aggódással, munkához látnak, véghez viszik az előttük álló önzetlen feladatot, és a missziójuk és az életük egészen új dimenzióját fedezik fel, melyben békesség és céltudatosság rejlik.
Sajnos gyakran pontosan ennek a felfedezésnek az ellentéte történik a misszionáriusokkal akkor, amikor hazatérnek, és a következő életszakaszukban a saját szükségleteikkel kezdenek foglalkozni, legyen szó iskoláról, munkáról, személyes vagy családi ügyekről. 18 hónapot vagy 2 évet töltöttek annak megtanulásával, hogy akkor vagyunk a legboldogabbak, ha nem magunkkal foglalkozunk, vagyis – Hinckley elnök szavaival élve – ha elfeledkezünk magunkról és munkához látunk. Aztán amikor visszatérnek a missziójukról a maguk mögött hagyott életbe, gyakran az ezen élet részét képező, inkább a saját magukra összpontosító szokásokhoz is visszatérnek. Konkrétan ahhoz, hogy csak magukkal foglalkoznak, a hogylétükkel, a külsejükkel, a hangzásukkal, vagy azzal, hogy mások mit gondolnak róluk.
Amilyen biztosan a kifelé tekintés és mások segítése világosságot, békét és örömet hoz, úgy a befelé fordulás kételyt, szorongást és komorságot.
Néhány hónappal ezelőtt történt velem, hogy órákon át ébren feküdtem, és aludni próbáltam, de nem tudtam. Végül felkeltem és járkáltam egy kicsit a házban, majd visszamentem az ágyba, és megpróbáltam újra elaludni. Továbbra is elkerült az álom, majd hirtelen támadt egy gondolatom, mely teljesen megváltoztatta ezt: „Ne csak magadra gondolj!” Aztán feltettem ezt a kérdést: „Kinek segíthetek?” Buzgón imádkozni kezdtem: „Kinek segíthetnék most, és hogyan?” Támadt egy benyomásom, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy barátommal, és bátorítsam őt. Nem volt nagy dolog, de másnap reggel megtettem, és remélhetőleg származott belőle valami jó. Azt viszont tudom, hogy miután imádkoztam és megkérdeztem, hogy kinek segíthetnék, békére leltem, mely addig elkerült engem, és végre el tudtam aludni.
A Szabadító szolgálattételének példái
A Szabadító „széjjeljárt jót tévén”4, mindig keresve valakit, akin segíthet, és „meggyógyítván mindeneket”5. Állandóan megáldotta, tanította és afelé vezette az embereket, hogy változtassák meg a nézőpontjukat és ezáltal az életüket. Tanulságos, hogy amikor elhívta Pétert, Andrást, Jakabot és Jánost, hogy kövessék őt, ők azonnal irányt váltottak és elkezdtek Őrá összpontosítani: „azonnal otthagyván a hálókat, követék őt”6.
Később, a keresztre feszítés után, amikor a Szabadítót a legkegyetlenebb módon elvitték tőlük, visszatértek a halászathoz, gondolván, hogy ahhoz értenek. Egy alkalommal a feltámadt Szabadító odament hozzájuk, amikor épp sikertelenül halásztak. „Ő pedig monda nékik: Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok. Oda veték azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt.”7 Ez megmutatta nekik, hogy Ő egyáltalán nem veszített a hatalmából, de azt is nyilvánvalóan eléjük tárta, hogy rossz helyen keresgélnek és rossz dologra összpontosítanak. Amikor a parton együtt ették a halat, a Szabadító háromszor is megkérdezte Pétert, hogy szereti-e Őt. Péter egyre nyugtalanabbá válva minden egyes alkalommal azt felelte, hogy igen. Péter mindegyik válaszát követően Jézus arra kérte őt, hogy legeltesse az Ő juhait.
Vajon miért kérdezte meg tőle a Szabadító háromszor is, hogy szereti-e Őt? Nos, amikor Péter korábban elhívást kapott Jézus követésére, azonnal reagált, hátrahagyva a halászatot. Azonban amikor Jézus elvétetett tőlük, Péter gyászolt és elveszettnek érezte magát. Visszatért az egyetlen dologhoz, amiről úgy érezte, hogy ismeri: a halászathoz. Jézus azt akarta, hogy Péter ezúttal valóban hallja meg Őt, és fogja fel a felszólítás jelentőségét. Péternek meg kellett értenie, mit jelent a feltámadt Krisztus tanítványának és követőjének lenni most, hogy fizikailag már nem lesz ott mellettük. Mit várt el az Úr Pétertől? Azt, hogy legeltesse és őrizze a juhait és a bárányait. Ezt a munkát kellett elvégezni. Péter felismerte Mesterének e gyengéd, ám egyértelmű hívását, és a fő apostol reagált is erre, hősiesen és rettenthetetlenül annak a szolgálattételnek szentelve élete hátralevő részét, melyre el lett híva.
Hogyan vonatkozik ez rátok?
A visszaállítás révén ma is van a földön egy fő apostol. Nelson elnök azt kéri tőletek és tőlem is, hogy legeltessük Jézus juhait. Az általános konferencián a lehető legtisztább és legszeretetteljesebb szavakkal mondták ezt el nekünk. Ez megindított és sugalmazott minket, de vajon meg is változtatott? A figyelmünket elterelő és követelő alacsonyabb rendű dolgok közepette a kihívás abban rejlik, hogy reagáljunk is erre a felhívásra, és cselekedjünk – hogy valóban tegyünk is valamit, változtassunk és éljünk másképp.
A szolgálattételi elhívásra válaszolva felmerülhet bennetek ez a kérdés: „Hol kezdjem?” Kezdjétek imával! Nelson elnök ezt a kihívást intézte hozzánk: „nyújtózkodjatok a személyes kinyilatkoztatás elnyerését illető jelenlegi lelki képességeteken túlra, mert az Úr ezt ígérte: »Ha [kerestek], akkor kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásra, ismeretet ismeretre kaptok, hogy ismerhessétek a rejtelmeket és a békés dolgokat – azokat, amelyek örömet hoznak, azokat, amelyek örök életet hoznak« [T&Sz 42:61].”8
Kérdezzétek meg Mennyei Atyátoktól, hogy mit tehetnétek és kiért. A kedvesség minden apró tette kifelé tekintésre késztet minket, és meghozza a maga áldásait. Jegyezzétek fel a kapott benyomást, tűnjön az bármennyire jelentéktelennek. Váltsátok tettre! Lehet ez egy SMS küldése valakinek, aki nem számít rá. Lehet valamilyen üzenet. Lehet egy virág, egy kis sütemény vagy egy kedves szó. Lehet ennél több is: egy kert vagy udvar rendbetétele; a mosás elvégzése valakinek, aki már nem olyan mozgékony, mint régebben; autómosás; fűnyírás; hólapátolás; vagy csak figyelő fülek, amint egy barát az őt érő kihívásokról beszél.
Jean B. Bingham nőtestvér szavaival élve: „Olykor azt gondoljuk, valami hatalmas vagy hősies dolgot kell véghez vinnünk, hogy az a felebarátaink szolgálatának »számítson«. A szolgálat egyszerű tettei azonban mélységes hatással lehetnek másokra – csakúgy, mint saját magunkra.”9
Talán vonakodtok megtenni az első lépést, mert úgy vélitek, hogy nincs időtök rá vagy úgysem tudtok változást elérni, de meg fogtok lepődni, hogy mire képes akár még egy aprócska dolog is.
Ha azon veszitek észre magatokat, hogy aggódtok egy olyan barát miatt, aki egyre jobban eltávolodik az egyháztól, és elveszíti az egykor ragyogó hitét és reményét, hívjátok meg valamilyen közös szolgálattételre. Az a legjobb módja a szív Isten dolgai iránti meglágyításának és szeretete újbóli felfedezésének az életünkben, ha jelentőségteljes szolgálatot nyújtunk valakinek, akinek szüksége van rá.
A szolgálat és a szolgálattétel miértje
Állandóan emlékeztetni kell magunkat a szolgálattétel indítékaira. Mennyei Atyánk gyermekeiként azért vagyunk a földön, hogy tapasztalatok sokaságából tanuljunk és fejlődjünk, hogy teljesebbé válva térhessünk majd vissza Őhozzá. Ittlétünk céljának nagyon fontos része, hogy megtanuljunk kifelé tekinteni, ne pedig befelé, és szolgáljuk egymást. Tulajdonképpen ez a lényeg. A kifelé tekintés és a segítségre szorulónak nyújtott szolgálattétel csodája az, hogy ennek során megtanulunk elfeledkezni magunkról és a saját gondjainkról.
Nelson elnök a szolgálat magasztosabb és szentebb módját vázolja fel számotokra és számomra. Ha reagálunk erre, akkor rájövünk, mennyire betölt, felszabadít és megnyugtat ez minket, és hogy miként lehetünk mi a változás és a vigasz elősegítésének eszköze mások életében.
Ha már felruháztak benneteket a templomban és missziót is szolgáltatok, kísértést érezhettek arra, hogy azt mondjátok: „Nos, végeztem. 18 hónapon vagy 2 éven keresztül főállású szolgálógép voltam. Most jöjjön valaki más.” Ugyanez azután is bekövetkezhet, hogy házasságot kötünk. Gondolhatjuk ezt: „Nos, megcsináltam. Most itt az ideje egy kis szünetnek.” Azonban ez a fajta szolgálattétel nem szünetel. Ez egy életmód. A rendszeres tevékenységeinkben tarthatunk szünetet és vakációt, hogy pihenjünk és újult erőre kapjunk, hogy – Joseph Smith szavaival élve – „kiengedjük az íjat”10. Ám azon szövetségbeli felelősségünk, hogy úgy szeressünk másokat, ahogy Ő szeret minket, és hogy tápláljuk az Ő juhait, soha nem szünetel.
Haszonélvezője is voltam már az ilyen szolgálattételnek, valamint az abból eredő békességet és örömöt is felfedeztem, hogy eszköz lehetek Isten kezében valaki más javára.
Jen már mesélt róla, miként harcoltunk újszülött fiunk életéért. Miután elveszítettük őt, nem tudtuk, magunkhoz fogunk-e térni valaha is. Ebben az időszakban a szeretet, a kedvesség és a segítség nagyszerű kiáradását tapasztaltuk a családtagok és a barátok, valamint olyan emberek részéről is, akiket alig ismertünk. Egy szeretett házaspár, akik már előtte is drága barátaink voltak, folyamatosan szolgált minket ebben az egész időszakban. Mellettünk maradtak, imádkoztak velünk és értünk, kaptunk tőlük áldást, ételt, vigasztaló szavakat és csendet is. Valahogy mindig felbukkantak, amikor valami lényeges információt kaptunk, vagy amikor beszippantott minket a kimerültség, majd a gyász. Az évek során megmutatták, hogy ők így élnek. Csendesen és következetesen végzik szolgálattételüket.
A világméretű egyház szolgálattétele
Amikor az elmúlt évek során az egyház Európa Területén szolgáltam, Németországban laktunk, ahol tanúja voltam e tantétel megdöbbentő hatású alkalmazásának, amint az egyház tagjai és más vallású barátaink olyan menekültek ezreinek siettek segítségére, akik mindenüket elveszítették a Közel-Keleten még mindig dúló háború harcai és pusztítása elől menekülve. Esetenként több ezer kilométert gyalogolva jöttek, a holmijukból csupán apró csomagnyit hozva magukkal. A szükség láttán, fivérek és nőtestvérek láttán, az Ő juhai láttán népünk közbelépett, hogy segítsen, hogy ruhát, ételt, hajlékot és vigaszt nyújtson ezeknek a menekülteknek, akik mindenüket elveszítették. Mindeközben a segítséget nyújtók egyfajta átalakulást tapasztaltak meg. Olyan világossággal, energiával és örömmel áldattak meg, amilyet korábban még nem tapasztaltak, vagy ami már elhalványult, amikor önmagukra és az élet világi rutinfeladataira összpontosítottak. Népünk tovább folytatja ezt a csodálatos erőfeszítést szerte a világon.
A menekülteknek azonnali és nagyon jól látható szükségleteik vannak, azonban mindenütt találhatunk körülöttünk olyanokat, akiknek talán kevésbé nyilvánvalóak a kihívásaik, de a segítségünkre van szükségük, nekünk pedig arra, hogy segítsünk nekik. A szolgálattételünknek nem kell a világ másik felén történnie. Sok tekintetben jobb is, ha az otthonunkhoz közel végezzük.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan egyházhoz tartozom, mely átülteti ezt a gyakorlatba. Csupán tavaly több mint 7 millió önkéntes munkaórát fektettünk a szegényeknek és a rászorulóknak adott étel megtermelésébe, betakarításába és szétosztásába. Ugyancsak tavaly az egyház félmillió olyan embernek biztosított tiszta vizet, akik máskülönben nem juthattak volna hozzá. 41 országban 49 ezer ember kapott kerekesszéket. Önkéntesek 40 országban adták vissza látáskárosultak látását és 97 ezer gondozójuk számára biztosítottak képzést; 38 országban 33 ezer ápolót képeztek ki a kismama- és újszülöttgondozás területén. Nem is szólva a Segítő kezek programról, melyben az utóbbi néhány év során népünkből százezrek ajánlottak fel többmillió önkéntes órát, hogy segítsék azokat, akiket kicsi vagy nagy csapások sújtanak, és építsék-szépítsék a környéküket és a közösségüket.
Az egyház nemrég indult „Just Serve” kezdeményezése, mely nagyszerű lehetőségeket nyújthat mások szolgálatára, ha nálatok elérhető, már több mint 350 ezer regisztrált önkéntest vonzott a programba, akik többmillió órányi időt szenteltek a helyi közösségükben való segítségnyújtásnak.
Ez a tettek egyháza. Ezt tesszük mi. Ezt teszitek ti. Legyen hát ez a meghatározó jellemvonása annak, hogy kik vagytok. Ily módon lelünk örömre és békességre, mert ez az egyik legmagasztosabb, legjobb és legkézzelfoghatóbb módja a Szabadító példája követésének.
M. Russell Ballard elnök azt mondta: „Nagyszerű dolgok fakadnak a kis és egyszerű dolgokból. Azokhoz az aranymorzsákhoz hasonlóan, melyek idővel hatalmas kincset alkotnak, a mi kis és egyszerű, kedves cselekedeteink és szolgálataink is egy olyan életet alkotnak majd, mely telve van Mennyei Atyánk iránti szeretettel, az Úr Jézus Krisztus munkája iránti odaadással, valamint a béke és öröm érzésével, melyet mindig érzünk, amikor segítő kezet nyújtunk másoknak.”11
Háromféle szolgálat
Szeretném kiemelni a szolgálat három olyan általános típusát, melyre mindannyiunknak lehetősége nyílik.
Az első az a fajta szolgálat, amelyet megbízásként vagy felkérésként kapunk egy egyházi feladat formájában. Erről csodálatos és lelkesítő módon volt szó az általános konferencián. Mindannyian igyekszünk majd olyan szolgálattételt nyújtani, mely becsben tartott lesz, nem pedig mért; ahol gondolunk azokra, akiket a gondjainkra bíztak, imádkozunk értük és segítjük őket.
A második az a fajta szolgálat, melynek elvégzésére saját késztetésből adódóan vállalkozunk. Ez az első kiterjesztése, mely át fogja hatni a mindennapi cselekedeteinket és kapcsolatainkat, ha még tudatosabban igyekszünk elfeledkezni magunkról, és kifelé, mások felé fordulni. Ez esetben nincs hivatalos megbízatás, de az a vágy motivál minket, hogy Krisztust kövessük, hogy kezdjünk el kedvesebbek és figyelmesebbek lenni a körülöttünk lévőkkel. A kedves cselekedetek és a csendes nagylelkűség megváltoztatja a szíveket, és bensőségesebb, jelentőségteljesebb kapcsolatokat eredményez.
A harmadik a közszolgálat. A ti korotokban is szolgálhattok már iskolaszékben, jótékonysági szervezetben, valamint helyi, regionális és országos kormányzati szinten. A férfiakat és a nőket is arra buzdítanám, hogy vegyenek részt ilyesmiben. Ahol helyénvaló, ott vegyetek részt a politikában, a szolgálatra, valamint az egyének és a közösségek felemelésére összpontosítva. Kerüljétek azt a fajta politikai széthúzást, mely szélsőségekhez vezet, harsány, és elpusztítja a közösségeket, országokat és földrészeket. Csatlakozzatok más politikusokhoz, akik közös ügyet találnak azért, hogy gyógyulást hozzanak a hatáskörükbe tartozók életébe, és azon túl is. Ti lehettek a mértéktartás és az észszerűség hangjai, a társadalom minden szegletében pártfogolva az igazságos bánásmódot. Egyre inkább szükséges, hogy energiát fektessetek az efféle érdemleges közügyekbe.
A híreket olvasva azt érezhetjük, hogy egyre jobban félresiklik a világ. Ha mindannyian mindennap teszünk valamit, kis és nagy dolgokat, akkor meg tudjuk változtatni a saját magunk és a körülöttünk lévők világát. Felebarátaitokat szolgálva és felebarátaitokkal együtt a közösségetekben szolgálva össze fogtok barátkozni olyanokkal, akik szintén segíteni szeretnének. Ezek erős barátságok lesznek, hidakat építve kultúrák és vallások között.
Antoine de Saint-Exupéry azt mondta: „Az élet megtanította nekünk, hogy a szeretet nem az egymásra merengésből áll, hanem abból, hogy együtt nézünk ugyanabba az irányba. A bajtársiasság az egyazon fennkölt erőfeszítésben megélt egységből ered. Ennek még az anyagi jólétünk e korszakában is így kell lennie, különben hogy magyarázhatnánk meg az akkor érzett boldogságot, amikor megosztjuk valakivel a sivatagban az utolsó morzsánkat?”12
Zárszó
Ha mindannyian reagáltok a felkérésre, mely szerint végezzetek szolgálattételt úgy, ahogy azt Jézus teszi, akkor átalakulást fogtok tapasztalni, és sokkal inkább önzetlenek lesztek, semmint önzők. Fel fogjátok fedezni a Szabadító módján végzett szolgálattételből eredő örömöt, magatok mögött hagyva a vélt alkalmatlanságaitokból eredő szorongást, bizonytalanságot és komorságot.
Talán ezt hallgatva eszetekbe is jutott egy név vagy egy jó ügy. Akkor ez valószínűleg a Lélektől érkező hívás – amelyet talán már korábban is hallottatok. Nyújtsátok hát ki a kezeteket, tekintsetek kifelé és emeljétek fel az embereket! Határozzátok el, hogy válaszoltok erre a késztetésre, és imádkozzatok már ma arról, hogy mit tehetnétek. Amikor látjátok és érzitek, milyen áldásokat hoz ez nektek és azoknak, akikért szolgálattételt végeztek, akkor napi gyakorlatotokká akarjátok majd tenni ezt.
A legmagasztosabb és legfőbb törekvésünk az, hogy Isten minden gyermekével megosszuk Jézus Krisztus evangéliumának világosságát, reményét, örömét és célját, és segítsünk nekik megtalálni a hazavezető ösvényt. A tettekre váltott evangélium megnyilvánulása az, ha segítjük őket és szolgálattételt végzünk. Ezt az életmódot választva fel fogjuk fedezni, hogy az milyen sajátos megelégedettséget eredményez, és ily módon lelhetünk rá arra a békességre és örömre, amely eddig talán elkerült minket.
Hadd ismételjem meg Nelson elnök mindnyájunkhoz intézett felkérését: „Az Úr igaz és élő egyházát mindig is egy olyan szervezett erőfeszítés fogja fémjelezni, mely az Isten egyes gyermekeinek és a családjuknak nyújtandó szolgálattételre irányul. Mivel ez az Ő egyháza, szolgáiként mi is az egyénre irányítjuk szolgálattételünket, éppen úgy, ahogyan Ő is tette. Szolgálattételünket az Ő nevében, az Ő hatalmával és felhatalmazásával, és az Ő szeretetteljes kedvességével fogjuk végezni.”13
Így élt a Szabadító, és azért élt így, hogy nagyszerű, végtelen és engesztelő ajándéka által tökéletes balzsamot és végső gyógyulást nyújtson nektek és nekem. Kövessük hát még készségesebben, még eredményesebben az élő Krisztust, miközben igaz tanítványaivá igyekszünk válni azáltal, hogy úgy végezzük a szolgálattételt, ahogy azt Ő tenné.
Jézus Krisztus nevében, ámen.
© Intellectual Reserve, Inc., 2018. All rights reserved. Az angol eredeti jóváhagyva: 2/18. A fordítás jóváhagyva: 2/18. Az “A Hallmark of the Lord’s True and Living Church” fordítása. Hungarian. PD60005945 135