Az Úr segíteni fog nekünk a királysága felépítésében
Világméretű áhítat fiatal felnőtteknek
2020. január 12.
Köszönöm a kórusnak ezt a gyönyörű zeneszámot. Ez az egyik kedvencünk. Köszönöm, amiért ilyen szépen énekeltétek el. Kedves fivéreim és nővéreim! Boldog vagyok, hogy szólhatok hozzátok ma este. Az utóbbi időben sokat tűnődtem azokon a dolgokon, amelyek az életem során megerősítették a hitemet. Valami, amit felismertem, az, hogy Mennyei Atyánk valóban segít nekünk, különösen akkor, amikor igyekszünk mindent megtenni, hogy betartsuk az Ő parancsolatait és felépítsük a királyságát itt a földön.
Nefi próféta egész élete során ezt a hitet példázta. Habár sok szenvedéssel és ellenállással kellett szembenéznie, mindig rendíthetetlen maradt és hálát adott Istennek az áldásaiért. A sivár sivatagban való nyolcévnyi vándorlást követően ezt mondta:
„És ha… az emberek gyermekei betartják Isten parancsolatait, ő táplálja őket, és megerősíti őket, és eszközöket biztosít, melyek által végrehajthatják azt a dolgot, amit megparancsolt nekik; nekünk is biztosított tehát eszközöket, míg a vadonban időztünk.”1
Tudom, hogy ez a tantétel igaz. Szeretnék megosztani egy történetet az egyház történelméből. Az 1830-as évek vége felé az egyház legtöbb tagja Missouri államba gyűlt egybe, abban a reményben, hogy ott megalapítják Siont. Ám 1839-ben a csőcselék arra kényszerítette őket, hogy elhagyják az államot. A házaikat lerombolták, a haszonállataikat és a családi ingóságaikat elorozták, ők maguk pedig északkeletnek vették az irányt Illinois felé, ahol a Mississippi folyó menti mocsárvidéken telepedtek le. Lecsapolták a mocsarat, és megalapítottak Nauvoo remek városát. Ám az egyház elleni negatív érzések nem csillapodtak, és alig öt évvel később Joseph Smith próféta és fivére, Hyrum, mártírhalált haltak. A templomuk éppen hogy elkészült, de a szenteket 1846 februárjában ismét arra kényszerítették, hogy útra keljenek, a tél derekán menekülve át a Mississippi folyón. Családjával, kicsiny gyermekeivel a menekülők között volt az én üknagyapám, Benjamin F. Johnson is. Önéletrajzában így írt erről az időszakról:
„Ott voltunk hát: a tél közepén, egyetlen dollár nélkül nekiindulva egy útnak, amelyről nem tudtuk, milyen hosszú lesz és mennyi ideig fog tartani, …csupán legfeljebb pár hétre elegendő ellátmánnyal, és rossz egészséggel, amely az elmúlt egy évben – ha nem régebb óta – rendkívül törékeny volt. Gyakran égető, éles fájdalmat éreztem a gyomromban, melynek okán időnként minden pórusomból izzadni kezdtem. […] Ez – egyéb emésztési gondok mellett – alkalmatlanná tett a fáradságos munkák elvégzésére. A csoportokról való gondoskodás, valamint egyéb tábori munkák viszont megfelelőnek tűntek a számomra. […]
A táborban eltöltött néhány nap után páran elkezdtek panaszkodni a nehézségek és a koszt miatt, de Brigham Young elnök oroszlánként üvöltött rájuk és azt mondta nekik, hogy akik nem tudnak hozzászokni a főtt babon és kukoricán való élethez, azoknak bízniuk kéne Istenben és hálásnak kellene lenniük azért, amit kaptak, vagy azonnal elindulniuk visszafelé, ugyanis a szentek tábora túl szegényes hely lesz a számukra. Ezekre az Úr szavaként tekintettem, de mégis mitévő legyek? Hosszú ideje képtelen voltam már megenni a kukoricakenyeret és a babot, mert elviselhetetlen hasfájást okoztak. Mégis hogyan mehetnék tovább, ha az ételünk nagy része kukorica és bab lesz? Úgy éreztem, ez élet vagy halál kérdése a számomra.”
Itt egy kicsit félbeszakítom a történetet, hogy közbeszúrjak valamit: nem is olyan sok évvel azelőtt a 22 éves húga már életét vesztette hasonló gyomorproblémák miatt, így valószínűleg nem voltak túlzóak a félelmei. Így folytatta:
„Átbeszéltem a dolgot a családommal. Azt mondtam nekik, hogy azért vagyok ott, hogy az Úrba vessem a bizalmam; ha Ő nincs itt velünk, akkor egészen biztos, hogy mögöttünk sincs, így nincs miért visszamennem. Készen álltam azt enni, amink volt és hálásnak lenni érte. Ha pedig az Úr nem gondoskodik rólunk, minél hamarabb halunk meg, annál jobb, mert nem tudnánk sem megvédeni, sem pedig ellátni magunkat az út során.”
Egy hónappal később ezt írta a naplójába:
„A korábban számomra ehetetlen kukoricát és babot jó étvággyal tudtam megenni, és attól fogva az út során nem váltották ki a régi hatást. Elmondtam az Úrnak, miszerint az Ő szolgája azt mondta, hogy az Ő segítsége által minden elvárásnak megfelelek majd, és ha Ő úgy akarja, hogy éljek és szolgáljam Őt, akkor az ételemet hozzá kell igazítania a gyomrom állapotához – tudom, hogy ezt meg is tette.”
Az őseim hite és a próféták példája az életem során megerősítettek engem és segítettek bízni az Úrban még a nehéz időkben is. Emlékszem a házasságunk korai szakaszára, amikor az anyagi lehetőségeink különösen szűkösek voltak. Két kicsiny gyermekünk született a három év alatt, amíg Christofferson elder a mesterképzésre járt. Úgy döntöttünk, hogy miután családot alapítunk, nem dolgozom majd a háztartásunkon kívül, így igyekeztem otthon olyan dolgokat csinálni, amivel egy kis pénzt kereshettem a számunkra. A férjemnek pedig volt pár részmunkaidős állása és nyári munkája – ezek tették ki a bevételünk nagyobb részét. Nem volt sok pénzünk. Mindig azt mondogattuk, hogyha valami nem étel, lakbér, vagy üzemanyag a régi autónkba, akkor nem szükséges megvennünk.
Egy vasárnapon, alig pár hónappal Christofferson elder diplomázása előtt, a püspökünk bemutatott egy építésialap-tervezetet az idősödő kápolnánk felújítására. A terv minden családtól megkövetelte egy bizonyos összeg befizetését a költségek fedezésére. Ma már nem léteznek ilyen alapok, de annak idején az egyházközségek és a cövekek segítettek kifizetni a kápolnák építési vagy felújítási költségének egy részét, a tizeden felül, amelyet szintén fizettünk.
A egyházközség többi tagjához hasonlóan velünk is leült a püspökünk, hogy megbeszéljük, a bevételünk alapján mennyit adományozhatnánk. A javasolt hozzájárulásunk nem volt magas összeg, de nagyon kevés pénzünk maradt utána. A hozzánk hasonló, nemsokára elköltöző egyetemisták egy része úgy gondolta, nem igazságos az, hogy hozzájárulást kell fizetniük az építési alapba, mivel már nem lesznek itt, mire végeznek a felújítással. Mi mégis úgy döntöttünk, hogy befizetjük a hozzájárulást az építési alapba, még ha nem is tudjuk, miként húzzuk majd ki az iskolaév végéig. Most magatokban talán azon gondolkodtok, hogy miért nem vettük elő a hitelkártyánkat, fizettük ki vele a havi kiadásainkat, majd fizettük azokat vissza később, de mi még más időkben éltünk. Akkor még nem kapott hitelkártyát az, aki nem tudta bizonyítani, hogy teljes idejű munkája van, és a bevételed is el kellett, hogy érjen egy bizonyos szintet. Így nem voltunk jogosultak hitelkártyára. Ez keményen hangozhat, azonban egy kicsit szigorúbb szabályozása annak, hogy ki kaphat hitelkártyát napjainkban, sokakat menthetne meg az adóssággal járó keservektől, amelyeket átélnek.
Néhány héttel később egy csendes útszakaszon autóztunk hazafelé, és megálltunk egy stoptáblánál. Hirtelen csikorgó fékek hangját hallottuk – a mi öreg kis autónknak nekimentek hátulról. Christofferson elder kiszállt, hogy szemügyre vegye a dolgokat. Én a kocsiban maradtam. Némi idő elteltével visszaszállt az autóba, én pedig megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Azt mondta, hogy csak a lökhárító sérült meg, és hogy a férfi, aki belénk jött, egy utazóügynök volt egy másik városból. Azt mondta, tudta, hogy nem jók a fékei, de nem tudta, hogy ennyire rosszak. Szüksége van az autójára a munkájához, és örülne neki, ha a biztosító bevonása nélkül el tudnánk rendezni a dolgot, hogy ne növekedjen a biztosítási összeg, amit a jármű után fizetnie kell, valamint ne kapjon szintén befizetésre váró büntetőcédulát sem. Végülis nem sérült meg senki. Gondolom, ő maga is elég szűkös helyzetben lehetett anyagilag. Azt mondta, hogyha írásban adnánk neki egy becslést a javítási költségekről, és elvinnénk neki a város szélén lévő motelszobájához, akkor ő maga kifizeti azt nekünk.
Nos, én sem ma jöttem le a falvédőről. Az volt a véleményem, hogy a drága férjem, akiben teljes mértékben megbíztam, elég hiszékeny volt ebben az esetben. Tényleg úgy gondolta, hogy ez a férfi betartja az ígéretét? Mi volt az esélye annak, hogy nem utazik csak úgy tovább? Mindenesetre Christofferson elder felbecsültette a javítás költségét, elment a motelszobába, és valóban ott találta a férfit A férfi írt egy csekket az adott összegről, és képzeljétek: be tudtuk váltani!
De persze folytatódik a történet. A pénzösszeg szinte pontosan megegyezett azzal, amit az építési alapba hozzájárulásként befizettünk. Tudtunk várni az autó megjavításával addig, amíg a férjemnek biztos fizetése nem lett, és kijöttünk a pénzünkből is – amivel kapcsolatban korábban elég bizonytalanok voltunk. Ez számunkra egy tanúbizonyság volt arról, hogy az Úr – Nefi szavaival élve – „eszközöket biztosít, melyek által végrehajthat[juk] azt a dolgot, amit megparancsolt”2. Megtanultam, hogy a hit gyakran azt jelenti, hogy kilépünk a sötét ismeretlenbe, és amint így teszünk, az Úr megvilágítja az előttünk elterülő ösvényt. Hálás vagyok a szerető Mennyei Atyáért, aki vigyáz ránk és gondoskodik rólunk. Tudom, hogy ez az Ő egyháza és a Szabadítónk él. Hálát adok az Úrnak az áldásokért, amelyeket az evangélium hozott az életünkbe. Jézus Krisztus nevében, ámen.