Választás és elkötelezettség
Világméretű áhítat fiatal felnőtteknek
2020. január 12.
Köszönetet mondok Mennyei Atyámnak a kiváltságért, hogy itt lehetek veletek ma este. Szeretném megköszönni a feleségemnek a szavait és helyeselni azokat. Különleges köszönet illeti ezt a lenyűgöző kórust. Újabb bizonyítékai ők a felsőfokú hitoktatás értékességének. Szeretem a felsőfokú hitoktatást, és remélem, hogy mindannyian, akiknek lehetősége van, nemcsak beiratkoztatok, hanem tevékenyen részt is vesztek benne. Az egyik legjobb dolog ez, amit az egyházban teszünk. A himnuszt, amelyet a kórustól épp az imént hallhattunk, Russell M. Nelson elnök írta, amint azt többen tudjátok. A szöveg tőle származik. Bízom benne, hogy az üzenetemegérintett benneteket csakúgy, ahogyan engem is. Az ő szeretetét és üdvözletét adom át nektek. Hadd fejezzem ki nagyrabecsülésemet Astrid Tuminez elnöknek, valamint a Utah Valley Egyetem titkárságának és személyzetének a szívélyes vendégszeretetükért ezen eseményhez.
Jónéhány évvel ezelőtt L. Tom Perry elder és én New Yorkban teljesítettünk egy közös megbízást. Ott tartózkodásunk alatt ellátogattunk egy brooklyni zsinagógába. A zsinagóga egy impozáns épület volt egy olyan környéken, amely azelőtt, és valószínűleg még akkor is, a kerület egyik előkelőbb részének számított. A hölgy, aki a helyi reform zsidó hitközség rabbijaként szolgált, szívélyesen köszöntött bennünket, és körbevezetett minket a történelmi jelentőségű épületben. Fénykorában elegáns építmény volt, ám most jól láthatóan jelentős felújításokra volt szüksége. A rabbi elmondta nekünk, hogy a gyülekezet létszáma lecsökkent, és a zsinagóga és az ott zajló programok, valamint az ottani iskola fenntartására szánt pénzalapok nem voltak elégségesek.
Később a beszélgetésünk során megjegyezte, hogy általánosságban véve a fiatal zsidó felnőttek elkötelezettek a zsidó örökségük iránt, de valamilyen oknál fogva vonakodnak attól, hogy csatlakozzanak a zsinagóga gyülekezetéhez és elkötelezett tagjává váljanak. Ennek ellenére rendszeresen használták az épületet közösségi tevékenységek céljából. Egyfajta közösségi hely volt számukra. Gyakran ajánlottak fel adományokat, hogy segítsenek a helyiségek használatával járó költségeinek fedezésében, de kevesen voltak hajlandóak csatlakozni az épületben hódoló hitközséghez.
Perry elder és jómagam arról beszélgettünk a rabbival, hogy ennek vajon mi lehet az oka. Megjegyezte, hogy a beszélgetései során, amelyeket ezekkel a – nagyrészt egyedülálló – fiatal felnőttekkel folytatott, azt figyelte meg, hogy a vallás nem töltött be kiemelt szerepet az életükben. Mások pedig csupán nem akarták elkötelezni magukat emellett a zsinagóga, vagy bármely más zsinagóga mellett. Perry elder azon tűnődött, hogy ez nem a híres (vagy hírhedt) „FOMO” – a kimaradástól való félelem – megnyilvánulása-e, mely szerint ha emellett kötelezik el magukat, akkor talán kimaradhatnak valami másból.
Lényegében éppen erről szeretnék szólni hozzátok ma este: a választásról és az elkötelezettségről.
Először is jegyezzük meg, hogy a kimaradástól való félelem egy bizonyos pontig egy teljesen észszerű érzés. Amennyire csak lehetséges, mindannyian át akarjuk élni a legjobb dolgokat, és ki akarjuk használni a legjobb lehetőségeket az élet bármely területén. Ám látszólag a végtelenségig halasztani egy döntés meghozatalát vagy a valami melletti elköteleződést azért, mert így lehet, hogy valami másból, esetlegesen valami jobból kimaradunk, nem észszerű. Minden döntés meghozatalával bezárul a jövőbeli lehetőségek egy kapuja: ha úgy döntesz, hogy iskolába vagy dolgozni mész reggel, akkor nem tudsz a Netflixen filmet nézni (vagy mégis?); ha építőmérnöki szakra jársz, akkor kimaradsz abból, hogy történelem, művészet, biológia vagy bármely más szakra járj (hacsak nem akarsz örökké iskolába járni); ha most elutazol Afrikába a Viktória-vízeséshez, akkor az adott pillanatban nem tudsz máshova utazni, és kimaradnak más helyek, ahova el akartál menni; ha úgy döntesz, hogy missziót szolgálsz, akkor arra az időre feladsz közösségi tevékenységeket; és így tovább. Viszont ha nem választasz, és nem kötelezed el magad egy bizonyos irány felé, az életed elég kapkodó lesz, míg végül valóban lemaradsz a legjobb dolgok legtöbbjéről.
Ahogy a feleségem néha megjegyzi: „Nem lehet minden a tiéd. Mégis hová raknád?” Nem lehet a miénk minden, ami jó lenne, ha a miénk lenne, és nem tudunk megtenni mindent, amit jó és érdekes lenne megtenni. Még akkor is, ha leszűkíted a választási lehetőségeidet a dolgokra, amelyek „jónak mondottak vagy dicséretre méltók”1, még úgy sem rendelkezhetsz mindennel és élhetsz át mindent. Egyszerűen nincs erre idő, mód vagy hely bárki halandó életében. Így hát el kell köteleznünk magunkat bizonyos döntések mellett, tudatában annak, hogy ezek szükségszerűen felül fognak írni másokat, bármilyen jók legyenek is. Azt is észben kell tartanunk, hogy egy döntés indokolatlan elhalasztása már önmagában is egy választás lehet.
A házasság egy kiváló példa. Azáltal, hogy választunk egy társat, lemondunk mindenki másról. Az Úr ezt mondja: „Szeresd feleségedet teljes szíveddel, és őhozzá ragaszkodj és máshoz [ne].”2 A döntés visszavonhatatlanságából adódóan néhányan elutasítják, hogy elköteleződjenek valaki mellett, aki nagyon is tetszik nekik, akit szeretnek, akivel boldogan és örökkévalóan fejlődhetnének, azon aggódva, hogy valahol vár rájuk egy még tökéletesebb lelki társ, akiről nem kívánnak lemaradni. Évekkel ezelőttről emlékszem egy ilyen fiatalemberre az ismeretségi körömből, aki visszautasított egy csodálatos lehetséges társat, mert úgy gondolta, a lánynak túl sok fogtömése van. Az én reakcióm ez volt: egy olyan tökéletességet kívánsz, ami nem létezik; és egyébként megálltál és elgondolkoztál már azon, hogy te magad sem vagy közel sem tökéletes választás?
Ez a fiatal felnőttek gyűlése. A legtöbbetek esetében a hangsúly a felnőttön van. Felnőtt felelősségekre, felnőtt eredményekre és felnőtt hozzájárulásokra törekedtetek vagy törekedtek ahelyett, hogy halasztgatnátok a felnőttlétet, és a szüntelen bulizás lenne a célotok. Tíz évvel ezelőtt Charles Murray író és tudós arról beszélt, mit jelent a „jól leélt élet”. Azt mondta: „Azokról a dolgokról beszélek, amelyekre megöregedve visszatekinthetünk, és eldönthetjük, hogy büszkék lehetünk arra, akik voltunk és arra, amit elértünk.”3
Murray felidézte, amikor Zürichben beszélt arról a mély megelégedettségről, amely egy jól leélt életből következik: „A beszéd után a huszon-egynéhány főből álló közönségből páran odajöttek hozzám, és egyszerűen azt mondták, hogy a »jól leélt élet« kifejezés számukra nem bír jelentéssel. Nagyon jól érezték magukat az aktuális szexpartnerükkel, az új BMW-jükben és a mallorcai nyaralójukban, így nem láttak betöltésre váró ürességet az életükben. Lenyűgöző volt ezt szemtől szemben hallani valakitől – mondta Murray – de nem lepett meg. […] Valahogy így írható le ez az életszemlélet: Az emberi lények kémiai anyagok összességei, amelyek aktiválódnak, majd egy idő után deaktiválódnak. Az élet célja, hogy a köztes időt olyan kellemesen töltsük el, amennyire csak lehetséges.”4
Beszéde végén Murray a következő, éleslátásra valló kijelentést tette: „Ősrégi emberi bölcsesség, miszerint a jól leélt élethez elengedhetetlen, hogy kapcsolatban legyünk a körülöttünk lévőkkel”.5 A valódi felnőttek értik ezt. Ők észreveszik, hogy a személyes élvezet soha nem állhat életünk középpontjában, és nem lehet kielégítő célja az életnek. Az igazság megerősíti a két nagy parancsolatot: „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, és „szeresd felebarátodat, mint magadat”.6 Ahogy Jézus is mondta: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták”7. Az evangéliumi szövetség,8 az örök élet ígéretével együtt, e két nagy parancsolattól függ, mégpedig az adott sorrendben: első és második. Az e két parancsolat iránti hűség határozza meg a jól leélt életet és azt, mit jelent felnőttnek lenni.
Végül nincs semleges, el nem kötelezett ösvény, melyet követhetünk, legalábbis akkor nem, amikor örökkévaló következményekkel járó dolgokról van szó. Alma is ezt fogalmazta meg, amikor arról tanított, hogy Krisztus, a Jó Pásztor hív minket, hogy kövessük Őt a tanítványság és a boldogság ösvényén:
„Íme, azt mondom nektek, hogy a jó pásztor hív benneteket; igen, és a saját nevén hív benneteket, mely Krisztus neve; és ha nem akartok a jó pásztor szavára hallgatni, arra a névre, amelyen hívnak benneteket, íme, nem vagytok a jó pásztor bárányai.
És most, ha nem a jó pásztor bárányai vagytok, akkor milyen nyájból vagytok? Íme, azt mondom nektek, hogy az ördög a ti pásztorotok, és az ő nyájából vagytok; és most, ki tagadhatná ezt?”9
Alma annak a valóságáról tanít, hogy valójában csak két lehetőség van, és Krisztus az egyetlen jó választás. Ha nem Krisztust választjátok, abból egyenesen következik, hogy hamis istent, egy hibás ösvényt követtek, amely idővel enyhén szólva is örökkévaló csalódásra vezet majd. Így amennyiben nem a Szabadítót követitek, elutasítjátok Őt.10
Ennek a tudásnak a birtokában nem kell vonakodnunk elkötelezni magunkat az Úr mellett és igyekezni eggyé válni Ővele. Amiképpen Ő is imádkozott az utolsó vacsorán az apostolaiért és mindenkiért, aki hitt a szavaiknak: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk.”11 Nem ide akarunk eljutni? Miért haboznánk hát teljesen és feltétel nélkül elkötelezetté válni? Miért tétováznánk felvenni az Ő igáját, mikor tudjuk, az Ő igája gyönyörűséges és az Ő terhe könnyű?12
A bukástól való félelem
Választ adva a saját kérdésemre: Látom, hogy a logika és a Lélek igyekvő kérlelése ellenére is van néhány oka, amiért az ember vonakodhat. Az egyik az azon képességünk miatti aggodalom, hogy ilyen távolba nyúló elkötelezettségeknek eleget tegyünk. Valóban képesek leszünk tartani magunkat hozzájuk, vagy nem lenne jobb el sem kötelezni magunkat, ha elbukhatunk?
Ez egy érthető aggodalom, de hadd jegyezzem meg, hogy egy nagyon fontos értelemben már meghoztátok ezt a döntést. Amikor a halandóság előtti világban elfogadtátok a szabadítás és felmagasztosulás tervét, amelyet az Atya készített elő és a Fiú pártfogolt, Krisztust választottátok. A születésetek annak a ténynek a bizonysága, hogy már elköteleztétek magatokat. Megtartottátok „első állapototokat”13, és most az a kérdés, hogy tartjátok-e magatokat ehhez a kötelezettségvállaláshoz ebben a „második állapotban”, és „dicsőség adatik-e fejetekre örökkön örökké”14? Nem kell félnünk attól, hogy megerősítsük a halandóság előtti elkötelezettségünket, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, milyen keserves a másik lehetőség.
Nem kell a bukástól való félelemben élnünk. Nem vagyunk egyedül. Nem maradtunk segítség nélkül. Bárki, aki valóban elkötelezi magát Krisztus mellett, a teljes tanítványság mellett, az nem bukhat el. Ha össze vagyunk kapcsolva Ővele, aki mindenek alá szállt, aki mindent legyőzött, aki rendelkezik minden hatalommal, akkor nem bukhatunk el.15 Mennyei Atyánk és a Szabadítónk nem csupán közömbös szemlélők, akik kíváncsian várják, hogy sikerül-e nekünk valami vagy sem. El tudjátok képzelni, ahogy lenéznek a mennyből, és azt mondják: „Nézd a Szabolcsot! A legutóbb, mikor ilyen helyzetbe került, felsült. Fogadni mernék rá, hogy most sem lesz másképp.” vagy „Odanézz! Szandra barátai behúzták őt a csőbe. Izgalmas lesz nézni, hogy ki tudja-e vágni magát ebből.” Természetesen ez nevetséges gondolat. Cselekvő pártfogóink ők – folyamatos segítséggel, iránymutatással és forrásokkal látnak el bennünket, és valószínűleg még ennél többet is adnának nekünk, ha elfogadnánk.
Ahogy korábban mondtam, ha tiszteletben tartjuk a szövetségeinket, amelyek Krisztushoz és az Ő hatalmához kötnek bennünket, nem bukhatunk el. Bár ez a végső igazság, elismerem, hogy alkalmanként mindannyian megélünk kudarcokat: a saját hibáinkat és bűneinket, valamint a hatást, amelyet mások hibái és bűnei időnként ránk gyakorolnak. De a bűnbánat és a megbocsátás ajándéka által ezen kudarcok és gyengeségek csupán átmenetiek. Ezek egyike sem foszt meg minket az örök élettől a mi jóváhagyásunk nélkül. Miért? Mert amikor megteszünk mindent tőlünk telhetőt azért, hogy helyrejöjjünk, akkor hozzáférünk Krisztus kegyelméhez, hogy az megoldjon és megjavítson mindent, amit mi képtelenek vagyunk. Emlékezzetek, Krisztus engesztelő hatalma vagy kegyelme nem csupán a bűnnel és hibával járó bűntudatot veszi el, hanem megszentel és szent lényekké tesz bennünket, akik képesek Isten jelenlétében élni.16
Nem állítom erről az egészről, hogy könnyű. Hozzám hasonlóan ti is nagyon jól tudjátok, hogy az élet tele van küzdelemmel, nagyon nehéz dolgokkal, sőt, tragédiákkal is. Jézus Krisztus igaz tanítványának lenni pedig sokkal nehezebb gyakorlatban, mint elméletben. Távolról sem volt könnyű Jézusnak az Atyja tanítványának lenni és kiinni a „keserű poharat”.17 De megtette, és tudja, hogyan segítsen nekünk sikeresen járni a tanítványság ösvényén. Továbbá a Szabadítónak megvan a hatalma és hajlandósága arra, hogy segítsen nekünk. Velünk marad, annyi támogatást nyújtva, amennyire csak szükségünk van, bármeddig is tartson. Azt mondja: „Igen, és amilyen gyakran népem bűnbánatot tart, én meg fogom nekik bocsátani az ellenem elkövetett vétkeiket.”18 A bukástól való félelem nem ok arra, hogy teljesen, maradéktalanul el ne kötelezzük magunkat Krisztus mellett. Csak tartsatok folyamatosan bűnbánatot és tegyétek a tőletek telhető legtöbbet – az elég lesz.
Áldozat
Egy másik oka is eszembe jut annak, amiért valaki vonakodna attól, hogy válaszoljon a Jó Pásztor hívására és csatlakozzon a nyájához: félelem az ezzel járó lehetséges áldozattól. Mind emlékeztek arra az ifjúra, aki teljes őszinteséggel megkérdezte Jézust: „mi fogyatkozás van még bennem”,19 hogy méltó legyek az örök életre? Márk elmondja nekünk, hogy „Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt [szerintem ez nagyon fontos], és monda néki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet.”20 Emlékeztek a válaszra: „Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan; mert sok jószága vala.”21
Remélem, hogy a történtekre visszatekintve a gazdag ifjú átment egy szívbéli változáson, és később elfogadta a Szabadító hívását. Mindenesetre mindannyian tudjuk, hogy Krisztus követése áldozattal jár majd. Az egyik dolog, amit fel kell áldoznunk, az a „kimaradástól való félelem”, mivel tudjuk, hogy biztosan lesz sok dolog, amiből kimaradunk majd. Az életben megannyi lehetőség összeegyeztethetetlen a tanítványsággal, sőt, a jó dolgok közül is sokat kizárnak az elvárások, amelyeket a tanítványság állít az időnkkel vagy forrásainkkal szemben olyan dolgokért, amik jobbak vagy a legjobbak.
E buzgó fiatal felnőtt, aki megkérdezte a Szabadítót, hogy mi fogyatkozás van még benne, halott. Bármilyen vagyon, amellyel valaha rendelkezett, már nem létezik, vagy ha mégis, már nem az övé, és semmi hasznára nem válik. Amilyen nagy áldozatnak tűnhetett neki akkor, volt jobb lehetősége annál, mint elfogadni a Mester hívását? Összehasonlítható volt-e bármi, amije volt, vagy amit a vagyonával megvehetett volna azzal, amit az Úr végül ajánlott neki? Tudjuk, hogy bármi, amit a Szabadító kér tőlünk – beleértve a saját életünket is –, eltörpül a felmagasztosulás mellett. El sem tudjuk képzelni: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.”22
Ahelyett, hogy a tanítványsággal járó áldozatoktól félnénk, üdvözölnünk kellene a lehetőségét annak, hogy lelkileg erősebbé váljunk, mélyebb örömöt éljünk át, és mindannyian valódi értelmet találjunk az életünkben. Az áldozat, főként a Krisztus ügyében hozott áldozat, komolyságot mutat – valóban meg fogjuk tartani a két nagy parancsolatot, hogy szeressük Istent és a felebarátunkat. Az áldozat azt jelenti, hogy valóban valami jót teszünk a világban.
Mennyei Atyánk és Szeretett Fia szeretete a teljes szívünkkel, elménkkel és erőnkkel megerősíti a lelkünkben azt, hogy mik és kik vagyunk. Ez egyfajta biztonságot ad nekünk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy elkezdjünk ne csak önmagunkra összpontosítani, hogy másokra tekintsünk, és valóban lássuk őket – a szükségleteiket és a valóságot, amellyel szembenéznek –, a vággyal arra, hogy segítsük őket. Az irgalmas szamaritánus példázatában a pap és a levita látta a sérült utazót az út szélén, mégsem látták őt valójában. Csak a szamaritánus látta igazán a sérült utazót, aminek eredményeként „könyörületességre indula, és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit.”23 Oly sokan éreznek szüntelen magányt. A mi áldozataink minden bizonnyal segíthetnek.
Elkötelezettség
Az átfogó elkötelezettség, amely biztosítja az örömöt itt és ezután is, az elkötelezettség Isten, a mi Örökkévaló Atyánk és az Ő Fia, az Úr Jézus Krisztus mellett. Omni könyvében találjuk ezt az ékesen szóló könyörgést:
„Szeretném, ha Krisztushoz jönnétek, aki Izráel Szentje, és részesülnétek az ő szabadításában, és megváltásának hatalmában. Igen, jöjjetek hozzá, és ajánljátok fel neki teljes lelketeket, felajánlásként, és rendületlenül böjtöljetek és imádkozzatok tovább, és tartsatok ki mindvégig; és ahogy él az Úr, megszabadultok.”24
Van egy történet egy apáról, aki amikor lefektette a kisfiát és elhagyta a szobáját, egy dobbanást hallott. Amikor visszament, a fiát a padlón találta, és megkérdezte tőle, mégis hogyan eshetett ki az ágyból. A fiú így válaszolt: „Benne sem voltam teljesen.” Legyetek bizonyosak afelől, hogy az Isten iránti elkötelezettségetekben teljesen benne vagytok.
Krisztus testének részei vagytok.25 Összetartoztok. Adjatok bele mindent, adjatok és kapjatok szabadon. Valóban lássátok meg a körülöttetek lévőket és legyetek láthatóak, hogy a ti életetek is egy jól leélt élet lehessen, a szolgálattétel, az áldás és a megelégedettség élete. A Szabadító által megáldott és megszentelt élet, aki minden dolgot legyőzött, és kinek kegyelme által ti is győzedelmeskedtek majd.
Az előző évi pionír napi ünnepi koncerten a Templom téri Tabernákulum kórus és szimfonikus zenekar közösen lépett fel az igen tehetséges norvég énekessel, Sissellel. A közönséget – velem együtt – mélyen meghatotta a Slow Down című dal általa énekelt áhítatos változata, amely felidézte bennünk a zsoltárt: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”26
Szeretném lejátszani nektek az erről készült felvételt, melyen Sissel énekel. Miközben hallgatjátok, kérlek benneteket, gondolkozzatok el az üzeneten, miszerint teljes bizalmunk lehet Istenben és az Ő csodálatos szeretetében és arra való hajlandóságában, hogy megáldjon és támogasson bennünket, bármi is történjen. Gondolkozzatok el annak a szentségén is, hogy elkötelezitek magatokat és életeteket Őmellette, bármi is történjen.
Kétségeim közepette,
Mikor oly nagy a szükség,
Zavaros gondolataim
Gyengéd hang oszlatja szét:
Lassíts, lassíts, csitulj,
Csitulj és várj, míg az Úr Lelke jő;
Lassíts és halld hangját,
És tudd, hogy Isten Ő.
Nyomorúságom idején,
Ha bizonytalan vagyok,
Mikor minden rám nehezedik,
Gyengéd, halk, tiszta hangot hallok:
Lassíts, lassíts, csitulj, gyermek!
Csitulj és várj, míg az Úr Lelke jő;
Lassíts és halld hangját,
És tudd, hogy Isten Ő.
És tudd, hogy Isten Ő.27
Lassítsatok le. Döntsetek, és határozzátok el a szívetekben, hogy Istent választjátok. Találjatok egy csendes időszakot, amikor egy félreeső helyen letérdeltek, és azt mondjátok Mennyei Atyátoknak Jézus Krisztus nevében, hogy az Övéi vagytok, hogy elkötelezettek vagytok a testetekkel és lelketekkel Iránta, a Fia iránt és az evangélium ösvénye iránt. Majd kövessétek ahova vezet titeket most és az életetek hátralévő részében. Ne habozzatok vagy tétovázzatok tovább, hanem vágjatok bele életetek céljának és küldetésének teljesítésébe! A halandóság oly rövid. Hozzátok ki belőle, amit lehet, hogy az örökkévalóság ne a bűntudat, hanem az öröm örökkévalósága legyen. Nem érzitek, amint a Lélek azt mondja nektek, hogy ez a helyes? Haladjatok hát előre bizalommal!
Megígérem nektek, hogy az Úr jutalma azért, amiért mindenetek odaadjátok, az lesz, hogy mindent megad nektek, amit adhat: „jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet”.28 A feltámadásának valósága bizonyíték arra, hogy nála van minden hatalom, hogy be tudja tartani, amit ígért, és hogy be is fogja tartani. Ő az élet, és azért jött, hogy életünk lehessen és bővelkedhessünk.29 Ezt úgy mondom nektek mint valaki, aki tudja, hogy Jézus Krisztus a feltámadt Megváltó. Ez a tény határoz meg mindent a földön és az örökkévalóságban is. Az Ő áldását és az én tanúságomat hagyom veletek. Jézus Krisztus nevében, ámen.