A legjobb levelezőtárs a világon
A szerző Angliában, West Midlandsben él.
Zsófi nem a levelezőtársa szeretett volna lenni. Csak azt akarta, hogy Anyu végre hazajöjjön.
„Kedves Anyu!” – írta Zsófi.
Aztán megállt, és a golyóstollával kopogni kezdett az asztalon. A hűtőre nézett, ahol a legújabb közös kép volt kitéve róla és az anyukájáról. Nagyon hasonlítottak: egyforma álluk, egyforma sötét hajuk és ugyanolyan széles mosolyuk volt.
Nem igazán tudta, mit is írhatna. Zsófi szeretett volna boldog és erős lenni Anyu kedvéért, de semmi nem jutott eszébe. Annyira sajgott a szíve, hogy nehéz volt egyáltalán bármit is írni.
Zsófi, a testvérei és az apukája két hete tértek vissza Anyu meglátogatásából. Anyu börtönben volt az ország egy másik részében, úgyhogy mindig sok-sok órán át kellett autózniuk, hogy láthassák őt. A hosszú autóút miatt nem tudták gyakran meglátogatni. Anyu több mint egy éve volt börtönben, és ezalatt csupán kétszer láthatták őt.
A legutóbbi látogatásukkor Anyu azt javasolta, hogy legyenek levelezőtársak. De Zsófi nem a levelezőtársa szeretett volna lenni. Csak azt akarta, hogy Anyu végre hazajöjjön.
Anyu első levele tegnap érkezett meg, szép ceruzaírással. A levél végén lerajzolta kettejüket, amint a hazatérésekor együtt ünnepelnek.
Zsófi írt pár sort, aztán összegyűrte a papírt. Ráborult az asztalra és összeszorította a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit.
Apu lépett be, kezében a teli bevásárlótáskával. „Zsófi, jól vagy?”
Zsófi megvonta a vállát.
Apu leült mellé, és átkarolta. Zsófi odabújt hozzá.
„Mennyi idő még?” – kérdezte.
„Micsoda?”
„Mennyi idő még, mire Anyu hazajöhet?”
Apu sokáig szótlan maradt. Aztán azt mondta: „Valószínűleg még legalább három év, Zsófi.”
Zsófi úgy érezte, mindjárt meghasad a szíve. Három év! Az elmúlt egy év is olyan hosszú és nehéz volt. Hogyan is élhetne még három évig Anyu nélkül?
„Minden egyes nap azt kívánom, bárcsak itt lenne az anyukád – szólalt meg Apu. – Nagyon nehéz nélküle, ugye?”
Zsófi bólintott.
„Nincs semmi baj azzal, ha szomorúságot érzünk – folytatta Apu. – Néha segít, ha emlékeztetem magam arra, hogy mi mindenért vagyok hálás.”
Zsófi szipogott egy kicsit. „Például?”
Apu mosolygott. „Például azért, hogy minden héten felhívhatjuk Anyut. És hogy küldhetünk neki azt, amire szüksége van, és leveleket is. – Apu megpaskolta a levélpapírt az asztalon. – És…?”
„És… – gondolkodott Zsófi. – És hogy van egy csomó tanárom és barátaim, akikkel beszélgethetek. És Ancsa anyukája elvitt engem egy anyák napi tevékenységre. És kezdem megtanulni, hogyan legyek jobb barát és hogyan segítsek másoknak.”
„Igen, így van – felelte Apu. – Mi lenne, ha elmondanánk egy imát, és utána tovább gondolkoznál azon, hogy mit szeretnél írni?”
Zsófi összefonta a karját. Megköszönte Mennyei Atyának, hogy láthatta Anyut, és hogy biztonságban hazaértek. Ezután megkérte Őt, hogy segítsen tudni, mit írjon.
Töprengve ült az asztalnál. Aztán elkezdett írni valamit, amire nem számított: egy hosszú felsorolást mindarról, amiért hálás. Összeírta mindazt, amiről Apuval beszélt, és még néhányat, például a testvéreit és a szomszédaikat.
Miután végzett, Zsófi rajzolt egy képet magáról és Anyuról, amint együtt társasoznak. A szíve még mindig fájt egy picit, de volt valami, amit izgatottan várt: hogy a következő három évben ő legyen a legjobb levelezőtárs a világon!
Illusztrálta: Alyssa Tallent