„Én vagyok-é az, Uram?”
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Félre kell tennünk a kevélységünket, túl kell tekintenünk a hiúságunkon, és alázatosan fel kell tennünk a kérdést: „Én vagyok-é az, Uram?”
Szeretett Szabadítónk halandóságban töltött utolsó estéjén járunk – ama napot megelőző estén, amikor felajánlotta magát váltságul az egész emberiségért. Amint megtörte a kenyeret a tanítványaival, olyasmit mondott, ami bizonyosan nagy riadalommal és mély szomorúsággal töltötte el a szívüket. „…ti közületek egy elárul engem” – mondta nekik.
A tanítványok nem kérdőjelezték meg szavai igazságát. Nem kezdtek el körbe tekintgetni sem, valaki másra mutatva, hogy „ő az?”.
Ehelyett „felettébb megszomorodva, kezdték mindannyian mondani néki: Én vagyok-é az, Uram?”
Mi mit tennénk, ha ugyanezt hallanánk a Szabadítótól? Vajon a körülöttünk lévőkre néznénk-e, a szívünkben ezt mondva: „Valószínűleg Kovács testvérről beszél. Mindig is gyanús volt nekem.” Vagy: „Örülök, hogy Tóth testvér itt van. Remélem, figyel az üzenetre”. Vagy inkább olyanok lennénk-e, mint a régi tanítványok, és magunkba tekintve feltennénk eme metsző kérdést: „Én vagyok-é?”
Ezekben az egyszerű szavakban, „én vagyok-é, Uram?”, rejlik a bölcsesség kezdete, valamint a személyes megtérés és a tartós változás ösvénye.
A gyermekláncfű példázata
Volt egyszer egy férfi, aki szeretett esti sétákra menni az otthona környékén. Különösen várta, hogy elhaladhasson a szomszédja háza mellett. Ez a szomszéd tökéletes rendben tartotta a pázsitját, a virágok mindig virultak, a fák pedig egészségesek és terebélyesek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy a szomszéd mindent megtett azért, hogy gyönyörű kertje legyen.
Egy nap azonban, amint elhaladt a szomszédja háza mellett, észrevett a szépséges pázsit közepén egy szál gyomot – egy hosszú, sárga gyermekláncfüvet.
Annyira nem illett a képbe, hogy teljesen ledöbbentette. Miért nem húzta ki a szomszéd? Hát nem látja? Nem tudja tán, hogy a gyermekláncfű szétszórhatja a magjait, és további tucatnyi gyomnövény telepedhet meg a kertjében?
Ez az árva kis gyermekláncfű leírhatatlanul zavarta őt, és mindenképpen tenni akart ellene valamit. Egyszerűen csak húzza ki? Vagy szórja be gyomirtóval? Talán ha az éj leple alatt cselekszik, titokban is eltüntetheti.
E gondolatok teljesen lefoglalták az elméjét, amint hazafelé ballagott. Úgy lépett be a házba, hogy egy pillantást sem vetett a saját kertjére – melyet sárga gyermekláncfüvek százai tarkítottak.
Gerendák és szálkák
Nem emlékeztet-e bennünket ez a történet a Szabadító szavaira?
„Miért nézed… a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
[V]esd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!”
Ez a gerendákról és szálkákról szóló történet szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy képtelenek vagyunk tisztán látni saját magunkat. Nem tudom biztosan, miért tudjuk oly könnyen felismerni mások gyengeségeit és megoldást javasolni rájuk, miközben a sajátjainkat sokszor oly nehezen látjuk meg.
Néhány évvel ezelőtt a hírekben beszámoltak egy férfiról, aki azt képzelte, hogy ha bedörzsöli az arcát citromlével, akkor láthatatlan lesz a kamerák számára. Így hát becitromlevezte az arcát, majd elindult és kirabolt két bankot. Nem sokkal azután, hogy letartóztatták, már ott volt a képe az esti hírekben. Amikor a rendőrségen megmutatták neki a biztonsági kamerák róla készített felvételeit, nem hitt a szemének. „De hát citromlé volt az arcomon!” – ellenkezett.
Amikor a Cornell Egyetem egyik tudósa hallotta a történetet, rendkívül érdekelte, miként lehet az, hogy valaki ennyire ne legyen tudatában saját inkompetenciájának. Annak meghatározására, hogy általános problémával állnak-e szemben, két kutató egyetemi hallgatókat kért fel arra, hogy vegyenek részt egy különböző életkészségeket vizsgáló tesztsorozatban, majd pedig értékeljék, hogyan teljesítettek. A rosszul teljesítő tanulók voltak azok, akik a legpontatlanabbul értékelték a saját teljesítményüket – néhányan ötször nagyobbra becsülték a pontszámukat, mint amennyit valójában kaptak.
Ezt a tanulmányt számos módon megismételték, ám újra meg újra ugyanarra a következtetésre jutottak: sokunknak okoz nehézséget, hogy úgy lássuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, és még a sikeres emberek is túlbecsülik saját hozzájárulásaikat és alábecsülik mások közreműködéseit.
Talán nem bír túl nagy jelentőséggel, ha túlbecsüljük, milyen jó sofőrök vagyunk vagy milyen messzire tudunk elütni egy golflabdát. De amikor elkezdjük azt képzelni, hogy az otthonunkban, a munkánkban és az egyházban tett hozzájárulásaink nagyobbak, mint amekkorák valójában, akkor elzárjuk magunkat azoktól az áldásoktól és lehetőségektől, hogy jelentős és beható módokon fejleszthessük magunkat.
Lelki vakfoltok
Az egyik ismerősöm régebben egy olyan egyházközséghez tartozott, ahol az egyház számstatisztikái a legjobbak között voltak – magasak voltak a jelenléti számok; magasak voltak a házitanítási számok; az elemis gyerekek mindig jól viselkedtek; az egyházközségi ebédeken csodás ételek voltak, melyek csak nagyon ritkán pottyantak le a gyülekezeti ház padlójára; és azt hiszem, sohasem voltak viták az egyházi sporteseményeken.
Később a barátomat és a feleségét elhívták misszióba. Amikor három év múltán hazatértek, ezt a házaspárt teljesen ledöbbentette, amikor megtudták, hogy a szolgálatuk ideje alatt 11 házasság végződött válással.
Habár kívülről minden jel arra mutatott, hogy az egyházközség hithű és erős, valami sajnálatos dolog történt az egyháztagok szívében és életében. És ebben az a nyugtalanító, hogy ez a helyzet nem egyedülálló. Ilyen szörnyű és gyakran szükségtelen dolgok történnek, amikor az egyház tagjai nem követik az evangélium tantételeit. Kívülről Jézus Krisztus tanítványainak látszanak, ám belülről, a szívükben, eltávolodtak a Szabadítótól és a tanításaitól. Fokozatosan elfordultak a Lélek dolgaitól és elindultak a világ dolgai felé.
Az egykor érdemes papságviselők elkezdik mondogatni maguknak, hogy az egyház nagyszerű dolog a nőknek és a gyermekeknek, de nekik nem. Vagy néhányan meg vannak győződve arról, hogy a sűrű napirendjük vagy kivételes körülményeik felmentik őket az odaadás és szolgálat mindennapos cselekedetei alól, melyek közel tartanák őket a Lélekhez. Az önigazolás és önimádat e korszakában könnyű kreatív kifogásokat találni arra, hogy miért nem imádkozunk rendszeresen Istenhez, miért halogatjuk a szentírások tanulmányozását, miért nem járunk az egyházi gyűlésekre és miért nem tartunk családi esteket, vagy miért nem fizetjük becsülettel a tizedet és a felajánlásokat.
Drága fivéreim, kérlek, tekintsetek a szívetek mélyére, és tegyétek fel magatoknak ezt az egyszerű kérdést: „Én vagyok-é az, Uram?”
Eltértetek-e – akár csak egy picit is – „a boldog Isten… evangyéliom[ától]…, mely reá[tok] bízatott”? Engeditek-e, hogy „e világ Istene” besötétítse elméteket „Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosság[a]” előtt?
Szeretett barátaim, drága fivéreim, kérdezzétek meg magatoktól: „Hol van az én kincsem?”
Szívetek a világ kényelmes dolgain nyugszik, vagy a szorgalmas Jézus Krisztusra összpontosít? „Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”
Isten szeretete lakozik-e a szívetekben? Isten és felebarátaitok szeretetében vertetek-e gyökeret? Elegendő időt és kreativitást szántok-e arra, hogy boldogságot hozzatok a házasságotokba és a családotokba? Arra a fő célra fordítjátok-e az energiátokat, hogy megértsétek és kövessétek Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát annak „szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága” szerint?
Fivérek, ha az a ti nagy vágyatok, hogy kifejlesszétek magatokban a „hit, erény, tudás, mértékletesség, türelem, testvéri kedvesség, isteniség, jószívűség, alázatosság [és szolgálat]” krisztusi jellemvonásait, akkor Mennyei Atyánk eszközzé tesz benneteket a kezében sok lélek szabadulására.
A megvizsgált élet
Fivérek, egyikünk sem szereti beismerni, ha letérőben van a helyes útról. Gyakran megpróbáljuk elkerülni, hogy a lelkünk mélyére kelljen tekintenünk és szembe kelljen néznünk a gyengeségeinkkel, a korlátainkkal és a félelmeinkkel. Következésképpen amikor megvizsgáljuk az életünket, azon torzítások, kifogások és történetek szűrőjén keresztül tesszük azt, melyekkel magunk előtt igazoljuk az érdemtelen gondolatainkat és tetteinket.
Ám a lelki növekedésünkhöz és jólétünkhöz szükséges, hogy világosan lássuk önmagunkat. Ha gyengeségeink és hiányosságaink takarásban, árnyékban maradnak, akkor a Szabadító megváltó ereje nem tudja meggyógyítani és erőssé tenni azokat. Ironikus módon, ha nem látjuk meg emberi gyengeségeinket, akkor azt az isteni lehetőséget sem fogjuk meglátni, melyet Atyánk oly nagyon szeretne továbbfejleszteni mindannyiunkban.
Hogyan tudjuk hát Isten igazságának tiszta fényét eljuttatni a lelkünkbe, és úgy látni magunkat, ahogyan Ő lát minket?
Hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy a szentírások és az általános konferencián elhangzott beszédek hasznos tükröt tarthatnak elénk az önvizsgálathoz.
Miközben hallgatjátok vagy olvassátok az ősi és újkori próféták szavait, ne arra gondoljatok, hogyan vonatkoznak azok valaki másra, hanem tegyétek fel magatoknak ezt az egyszerű kérdést: „Én vagyok-é az, Uram?”
Töredelmes szívvel és tanítható elmével kell a mi Örökkévaló Atyánkhoz közelednünk. Hajlandónak kell lennünk a tanulásra és a változásra. És ó, mily sokat nyerünk abból, ha elkötelezzük magunkat, hogy azt az életet éljük, melyet Mennyei Atyánk nekünk szánt!
Azok, akik nem kívánnak tanulni és változni, valószínűleg nem is fognak, és elkezdenek majd azon tűnődni, hogy vajon az egyház tud-e nekik bármit is nyújtani.
Azok azonban, akik növekedni és fejlődni akarnak, akik a Szabadítótól tanulnak és arra vágynak, hogy olyanok legyenek, mint Ő, azok, akik megalázkodnak, mint egy kisgyermek, és gondolataikat és tetteiket összhangba kívánják hozni Mennyei Atyánkkal – ők megtapasztalják a Szabadító engesztelésének csodáját. Ők bizonyosan érezni fogják Isten ragyogó Lelkét. Ők meg fogják ízlelni azt az örömöt, mely a szelídek és alázatos szívűek gyümölcse. Ők megáldatnak majd azzal a vággyal és önfegyelemmel, mellyel Jézus Krisztus igaz tanítványaivá lehetnek.
A jó ereje
Életem során lehetőségem volt olyan férfiak és nők közelében lenni, akik e világ legtehetségesebbjei és legintelligensebbjei között vannak. Amikor fiatalabb voltam, lenyűgöztek azok, akik iskolázottak, műveltek, sikeresek voltak, és akiket elismert a világ. Az évek során azonban rájöttem, hogy sokkal jobban lenyűgöznek azok a csodálatos és áldott lelkek, akik igazán jók és hamisság nélkül valók.
Hát nem erről szól az evangélium, és nem ezt teszi velünk? Az evangélium a jó hír, és segít jóvá válnunk.
Jakab apostol szavai ma is érvényesek ránk:
„Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. […]
Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.”
Fivérek, félre kell tennünk a kevélységünket, túl kell tekintenünk a hiúságunkon, és alázatosan fel kell tennünk a kérdést: „Én vagyok-é az, Uram?”
És ha az Úr válasza az, hogy „igen, fiam, vannak dolgok, melyeken javítanod kell, dolgok, melyeket segíthetek neked legyőzni”, akkor imádkozom, hogy elfogadjuk ezt a választ, alázatosan elismerjük a bűneinket és a hiányosságainkat, és megváltoztassuk az útjainkat azáltal, hogy jobb férjekké, apákká és fiakká válunk. Bárcsak mostantól kezdve minden erőnkkel arra törekednénk, hogy állhatatosan haladjunk a Szabadító áldott útján – mert a bölcsesség kezdete az, hogy világosan látjuk magunkat.
Miközben ezt tesszük, a mi nagylelkű Istenünk kézen fogva vezet majd minket; „erőssé és áldottá [tesz minket] a magasságból”.
Szeretett barátaim, az első lépés az igaz tanítványság eme csodálatos és beteljesítő ösvényén az, hogy feltesszük magunknak ezt az egyszerű kérdést:
„Én vagyok-é az,Uram?”
Erről teszem bizonyságomat, és áldásomat adom rátok, Jézus Krisztus nevében, ámen.