„Jövevény voltam”
Imádságos lélekkel gondoljátok át, mit tehettek – saját időtök és körülményeitek függvényében – a szomszédságotokban és a közösségeitekben élő menekültek szolgálata érdekében.
A Segítőegylet megszervezésének napján Emma Smith kijelentette: „Valami rendkívülit fogunk tenni. […] Rendkívüli eseményekre és sürgős segélyhívásokra számítunk.” Gyakran adódtak efféle sürgős segélyhívások és rendkívüli események – ahogyan ma is.
Az egyik ilyen az 1856. évi októberi általános konferencián történt, amikor Brigham Young elnök bejelentette az egybegyűlteknek, hogy a tél közeledtével még mindig úton vannak kézikocsis pionírok. Ezt mondta: „A hitetek, a vallásotok és a vallási fogadalmaitok soha nem fognak egy lelket sem megszabadítani közületek Isten celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan tantételeknek, amilyeneket most is tanítani fogok nektek. Menjetek, és hozzátok be… a fennsíkon [rekedteket], és szigorúan tegyetek eleget azon dolgoknak, melyeket fizikainak… hívunk, különben hitetek hiábavaló lesz.”
Hálás csodálattal emlékezünk meg azokról a férfiakról, akik útnak indultak e szenvedő szentek megmentésére. De mit tettek a nőtestvérek?
„[Lucy Meserve] Smith nőtestvér… lejegyezte, hogy Young elnök intése után a jelenlévők azonnal cselekedtek… […] A nők »ott helyben, a Tabernákulumban, levették az alsószoknyájukat [a kor divatjának megfelelő bő alsószoknyát, amely melegebbé is tette a viseletet], a harisnyájukat, és minden olyan dolgot, amit nélkülözni tudtak, és felpakolták [őket] a szekérre, hogy elküldjék a hegyekben ragadt szenteknek«.”
Hetekkel később Brigham Young elnök újra a régi Tabernákulumba gyűjtötte a szenteket, miközben a mentőcsapatok a kézikocsis csoportokkal egyre közeledtek Salt Lake City felé. Sürgetve arra kérte a szenteket – különösen a nőtestvéreket –, hogy gondoskodjanak a szenvedőkről, valamint táplálják és fogadják be őket, mondván: „Látni fogjátok, hogy néhányuknak bokáig lefagyott a lábuk; néhányuknak térdig, és vannak, akiknek elfagyott a keze. […] Szeretnénk, ha saját gyermekeitekként fogadnátok őket, és ugyanúgy éreznétek irántuk.”
Lucy Meserve Smith ezt is feljegyezte:
„Megtettünk minden tőlünk telhetőt a jóságos fivérek és nőtestvérek segítségével azért, hogy enyhülést nyújtsunk a szükséget szenvedőknek… Kezük és lábuk csúnyán el volt fagyva. […] Nem hagytuk abba erőfeszítéseinket, míg mindenkit kényelemben nem tudtunk.
…soha nem tapasztaltam nagyobb megelégedést és örömöt semmilyen munkában, amit életemben végeztem, és ez az érzés egyhangú volt közöttünk. […]
Mit tehetnek még e szolgálatkész kezek?”
Szeretett nőtestvéreim! Ez a feljegyzés könnyen vonatkoztatható napjainkra és a szenvedőkre világszerte. Egy újabb „rendkívüli esemény” érinti meg most a szívünket.
Több mint 60 millió menekült van világszerte, köztük olyanok, akiket erőszakkal üldöztek el hazájukból. Közülük a fele gyermek. „Ezek az emberek hatalmas nehézségeken mentek keresztül, és most idegen országokban és kultúrákban kezdenek új életet. Noha létezik néhány szervezet, amely hozzásegíti őket, hogy legyen fedél a fejük felett és meglegyenek az alapvető szükségleteik, igazából egy barátra van szükségük, egy szövetségesre, aki segít [beilleszkedniük] új otthonukba, aki segít nekik elsajátítani a nyelvet, átlátni a rendszert, és érezni a kötődést.”
Tavaly nyáron ismertem meg Yvette Bugingo nőtestvért, aki már 11 évesen egyik helyről a másikra menekült, miután édesapját megölték, három fivére pedig eltűnt a világ egyik háború sújtotta vidékén. Yvette a család életben maradt tagjaival hat és fél évig élt menekültként egy szomszédos országban, amíg állandó otthonukba költözhettek, ahol nagy áldást jelentett számukra egy gondoskodó házaspár, akik segítettek az utazásban, az iskolai és egyéb dolgokban, és akik – ahogy mondta – „gyakorlatilag választ jelentettek az imáinkra”. Gyönyörű édesanyja és drága kishúga itt vannak velünk ma este, a kórusban énekelnek. E csodás nőkkel való találkozásom óta számtalanszor eltűnődtem: „Mi lenne, ha az ő történetük az én történetem lenne?”
Nőtestvérekként több mint felét tesszük ki az Úr tárházának a Mennyei Atya gyermekeinek megsegítésére. Az Ő tárházát nem csupán árucikkek alkotják, hanem az időnk, a tehetségeink, a készségeink és az isteni természetünk is. Rosemary M. Wixom nőtestvér ezt tanította: „A bensőnkben rejlő isteni természet lángra lobbantja azon vágyunkat, hogy segítsünk másoknak, majd cselekvésre ösztönöz.”
Felismerve isteni természetünket Russell M. Nelson elnök így sürgetett:
„…olyan nőkre van szükségünk, akik tudják, hogyan segítsenek elő fontos dolgokat a hitük által, valamint akik az erkölcsösség és a családok bátor védelmezői egy bűntől fertőzött világban. Olyan nőkre…, akik tudják, hogyan hívják le a menny hatalmait a gyermekek és a családok megvédelmezésére és megerősítésére…
Akár házasok, akár egyedülállók vagytok, ti, nőtestvérek, olyan megkülönböztető képességek és különleges megérzések birtokában vagytok, melyeket Isten ajándékaként kaptatok. Mi, férfitestvérek, nem tudjuk utánozni a ti páratlan hatásotokat.”
Az Első Elnökségnek az egyházhoz 2015. október 27-én kiküldött levele nagy aggodalomnak és könyörületnek adott hangot azon milliók kapcsán, akik otthonukból elmenekülve enyhülést keresnek a polgári összetűzések és más nehézségek elől. Az Első Elnökség arra kérte az egyéneket, a családokat és az egyházi egységeket, hogy krisztusi szolgálattal támogassák a helyi segélyprojekteket, illetve – ahol ez hasznosnak bizonyul – járuljanak hozzá az egyház emberbaráti alapjához.
A Segítőegylet, a Fiatal Nők és az Elemi általános elnökségei átgondolták, miként reagáljanak az Első Elnökség e felkérésére. Tudjuk, hogy ti, a mi szeretett nőtestvéreink, különböző életkorban jártok, különféle hátteretek van és más-más körülmények közt éltek. E világméretű nőtestvériség minden tagja szövetségben fogadta a keresztelőkor, hogy „megvigasztal[ja] azokat, akik vigasztalásra szorulnak”. Emlékezzünk azonban, hogy egyikünknek sem kell gyorsabban futnia, mint ahogy azt erőnk engedi!
Ezeket az igazságokat szem előtt tartva megszerveztünk egy segélyprogramot „Jövevény voltam” névvel. Azt reméljük, hogy imádságos lélekkel át fogjátok gondolni, mit tehettek – saját időtök és körülményeitek függvényében – a szomszédságotokban és a közösségeitekben élő menekültek szolgálata érdekében. Ez lehetőséget ad, hogy nőtestvérekként akár egyénileg, akár családként vagy szervezetként baráti, mentori és más krisztusi szolgálatot nyújtsunk.
Minden imádságos erőfeszítésünkben alkalmazzuk Benjámin király bölcs tanácsát, melyet azután adott népének, hogy a szükséget látókról való gondoskodásra intette őket: „…figyeljetek rá, hogy mindezen dolgokat bölcsen és rendben tegyétek”.
Nőtestvérek! Tudjuk, hogy az Úrnak fontos, hogy szeretettel forduljunk mások felé. Gondoljátok át e szentírásbeli figyelmeztetéseket:
„Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való benszülött volna, és szeressed azt mint magadat”.
„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.”
A Szabadító pedig ezt mondta:
„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;
Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok”.
A Szabadító szeretetteljes elismeréssel adózott az özvegyasszony előtt, aki csupán két fillért adott, mert az volt mindene. Elmesélte az irgalmas szamaritánus példázatát is, melyet e szavakkal zárt: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél.” Mások megsegítése néha nem tűnik alkalmasnak, de amikor szeretetben és egységben együtt munkálkodunk, számíthatunk a menny segítségére.
Isten egy figyelemre méltó leányának temetésén valaki elmesélte, hogy ez a nőtestvér cöveki Segítőegylet elnökként másokkal közösen tűzött takarókat készített a koszovói szenvedők részére az 1990-es években. Az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan pedig még ennél is többet tett: teherautóra rakták a takarókat, és a lányával Londonból Koszovóba fuvarozták azokat. A hazafelé vezető úton félreérthetetlen lelki benyomása támadt, amely mélyen a szívébe vésődött: „Igazán jó dolgot cselekedtél. Most térj haza, menj át az utca túloldalára, és szolgáld a szomszédodat!”
A temetésen számtalan további felemelő történet is elhangzott arról, hogy ez a nőtestvér miként felelt a rendkívüli és sürgető segélyhívásokra – csakúgy, mint a mindennapos eseményekre – befolyása hatáskörén belül. Otthona és szíve például a nap bármely órájában, éjjel és nappal nyitva állt a küszködő fiatalok előtt.
Szeretett nőtestvéreim! Bizonyosak lehetünk Mennyei Atyánk segítségében, amikor térdre ereszkedünk és isteni útmutatást kérünk gyermekei megáldására. Mennyei Atyánk; Szabadítónk, Jézus Krisztus; és a Szentlélek készen állnak segítséget nyújtani.
Henry B. Eyring elnök a következő erőteljes bizonyságot tette az egyházban lévő nőknek:
„Mennyei Atyánk meghallja és megválaszolja hittel teli imáitokat, amikor útmutatást és segítséget kértek a szolgálatban való kitartáshoz.
A Szentlélek elküldetik hozzátok és azokhoz, akiket teljes szívvel szolgáltok. Erőt kaptok, és sugalmazás által azt is tudni fogjátok, milyen mértékben és határig vagytok képesek a szolgálatra. A Lélek vigaszt ad majd nektek, amikor eltűnődtök: »Vajon eleget tettem-e?«”
Amikor átgondoljuk a segítségünkre szorulók „sürgető segélyhívásait”, tegyük fel magunknak a kérdést: „Mi lenne, ha az ő történetük az én történetem lenne?” Azután törekedjünk sugalmazásra, cselekedjünk a kapott késztetések szerint, és közösen karoljuk fel a szükséget látókat, amint arra képesek vagyunk és sugalmazást érzünk. Akkor talán rólunk is azt mondják majd, amit a Szabadító egy szeretetteljes nőtestvérről mondott, aki szolgálta Őt: „[J]ó dolgot cselekedett… Ő a mi tőle telt, azt tevé”. Ezt nevezem én rendkívülinek! Jézus Krisztus nevében, ámen.