Isteni elégedetlenség
Az isteni elégedetlenség eredményeként hittel cselekedhetünk; követhetjük a Szabadító kérését, hogy jót tegyünk; valamint alázattal átadhatjuk Neki az életünket.
Általános iskolásként egy keskeny betonúton jártunk haza, mely ide-oda kanyargott, fel a hegy oldalán. Volt egy másik, burkolat nélküli út is, amit a „fiúk ösvényének” hívtak. A fiúk ösvénye egy földút volt, mely egyenesen felment a hegyre. Rövidebb volt, de sokkal meredekebb. Kislányként tudtam, hogy amilyen ösvényen a fiúk fel tudnak menni, azon én is. Ami még fontosabb, tudtam, hogy az utolsó napokban élek, és hogy nehéz dolgokat kell majd megtennem, csakúgy, mint a pioníroknak – erre pedig fel akartam készülni. Így hát olykor-olykor lemaradtam a betonúton menő barátaimtól, levettem a cipőmet, és mezítláb mentem fel a fiúk ösvényén. Próbáltam megedzeni a talpamat.
Fiatal elemis lányként úgy gondoltam, így tudok felkészülni. Ma már okosabb vagyok ennél! Ahelyett, hogy hegyi ösvényeket másznék meg mezítláb, tudom, hogy úgy készíthetem fel a talpamat a szövetség ösvényén való járásra, hogy válaszolok a Szentlélek hívásaira. Hiszen az Úr – az Ő prófétáján keresztül – mindannyiunkat arra kér, hogy „magasztosabb és szentebb mód[on]” éljünk és gondoskodjunk egymásról – lépjünk egy magasabb szintre.
Ezek a cselekvésre szólító prófétai szavak – azon velünk született érzékünkkel párosulva, hogy többet is tehetünk és többek is lehetünk – néha a Neal A. Maxwell elder által „isteni elégedetlenségnek” nevezett érzést keltik bennünk. Isteni elégedetlenséget érzünk, amikor összehasonlítjuk „azt, akik vagyunk, [azzal], akivé hatalmunkban áll, hogy váljunk.” Ha őszinték akarunk lenni, mindannyian érezzük, hogy rés tátong aközött, ahol és akik vagyunk, valamint ahol és akik lenni szeretnénk. Nagyszerűbb egyéni teljesítményre áhítozunk. Azért érezzük így, mert Isten leányai és fiai vagyunk, akik Krisztus világosságával születtünk, mégis egy bukott világban élünk. Ezek az érzések Istentől jönnek, és cselekvésre késztetnek bennünket.
Fogadjuk örömmel az isteni elégedetlenség azon érzéseit, melyek egy magasztosabb mód felé kormányoznak minket, ám ismerjük fel és kerüljük el Sátán utánzatát: a bénító csüggedést. Olyan értékes terület ez, melyet Sátán egy pillanat alatt örömmel elfoglalna. Választhatjuk, hogy a magasztosabb ösvényen járunk, mely Isten és az Ő békessége és kegyelme keresésére vezet minket; vagy hallgathatunk Sátánra, aki olyan üzenetekkel bombáz minket, hogy soha nem leszünk elegek: elég gazdagok, elég okosak, elég szépek, elég bármilyenek. Elégedetlenségünk válhat tehát istenivé, de akár pusztítóvá is.
Cselekedjünk hittel!
Az egyik módja annak, hogy megkülönböztessük az isteni elégedetlenséget Sátán utánzatától az, hogy az isteni elégedetlenség hithű tettekre vezet minket. Az isteni elégedetlenség nem arra hív, hogy maradjunk meg a komfortzónánkban, és nem is vezet kétségbeeséshez. Rájöttem, hogy amikor olyan gondolatok közt dagonyázok, melyek mind azt sugallják, hogy mi nem vagyok, akkor nem fejlődök, és nehezebb éreznem és követnem a Lelket is.
Joseph Smith még fiatalemberként áthatóan felismerte saját hiányosságait, és aggódott „halhatatlan lelk[ének] boldogulás[a]” miatt. Saját szavaival: „Értelmem rendkívül gyötrődött, mert bűneim bebizonyosodtak, és… gyászoltam a saját bűneim és a világ bűnei miatt”. Mindez „komoly mérlegelés[t] és nagy szorongás[t]” eredményezett nála. Ismerősen hangzik? Nyugtalanítanak vagy gyötörnek benneteket a hiányosságaitok?
Nos, Joseph tett is valamit. Ezt mondta: „[G]yakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek?” Joseph hittel cselekedett. A szentírásokhoz fordult, elolvasta a Jakab 1:5-ben lévő felszólítást, és Istenhez fordult segítségért. Mindez a visszaállítást bevezető látomást eredményezte. Mily hálás vagyok, hogy Joseph isteni elégedetlensége – a nyugtalanság és zavar azon időszaka – hithű cselekvésre késztette őt!
Kövessük a jó cselekedetekre vezető késztetéseket!
A világ gyakran az elégedetlenség érzését használja kifogásként az énközpontúságra, a gondolataink befelé és visszafelé irányítására, valamint a „ki vagyok én?”, a „ki nem vagyok én?” és a „mit akarok én?” kérdések feletti hosszas időzésre. Az isteni elégedetlenség arra ösztönöz minket, hogy a Szabadító példáját kövessük, aki „széjjeljárt jót tévén”. A tanítványság ösvényén járva gyengéd lelki noszogatásokat fogunk kapni, hogy mások felé forduljunk.
Egy évekkel ezelőtt hallott történet segített felismernem a Szentlélek késztetéseit, majd azok szerint is cselekedni. Bonnie D. Parkin nővér, a Segítőegylet korábbi általános elnöke mesélte el a következőt:
„…Susan csodás varrónő volt. [Spencer W.] Kimball elnök az egyházközség[é]ben lakott. Egy vasárnap Susan észrevette, hogy Kimball elnöknek új az öltönye. Susan édesapja nemrég… hozott neki némi igen finom selyem anyagot. Susan úgy érezte, hogy az anyagból csodás nyakkendő készülhetne Kimball elnök új öltönyéhez. Hétfőn meg is varrta hát a nyakkendőt. Becsomagolta selyempapírba, és elsétált a háztömb végéig Kimball elnök házához.
A bejárati ajtóhoz tartva hirtelen megállt, és azt gondolta: »Ki vagyok én, hogy nyakkendőt varrjak a prófétának? Bizonyára rengeteg van neki.« Úgy döntött, hiba volt, és sarkon fordult.
Kimball nővér épp akkor nyitotta ki a bejárati ajtót. »Ó, Susan!« – kiáltott.
Zavartan toporogva Susan így szólt: »Láttam Kimball elnököt vasárnap az új öltönyében. Édesapám pont most hozott selymet New Yorkból… én pedig varrtam neki egy nyakkendőt.«
Mielőtt folytathatta volna, Kimball nővér félbeszakította, kezeit a vállára tette, és azt mondta: »Susan! Soha ne fojts el egy nagylelkű gondolatot!«”
Ez annyira tetszik! „Soha ne fojts el egy nagylelkű gondolatot!” Néha, amikor az a benyomásom támad, hogy tegyek valakiért valamit, eltűnődöm, hogy ez vajon most sugalmazás vagy csak a saját gondolataim. Ilyenkor eszembe jut, hogy „ami Istentől való, az állandóan jó cselekedetekre hív és csábít; tehát minden dolog, ami jó cselekedetekre hív és csábít, valamint Isten szeretetére és az ő szolgálatára, azt Isten sugalmazza”.
Legyen akár közvetlen késztetés vagy csupán egy indíttatás arra, hogy segítsünk, a jótettek soha nem vésznek kárba, hiszen „a [jószívűség] soha el nem fogy” – és az soha nem a rossz válasz.
Az időzítés gyakran nem megfelelő, és ritkán jut tudomásunkra, milyen hatással is voltak szolgálatunk apró tettei. Időről időre azonban látni fogjuk, hogy eszközök voltunk Isten kezében, és hálásan ismerjük fel, hogy a Szentlélek rajtunk keresztül való munkálkodása valójában Isten jóváhagyásának megnyilvánulása.
Nővérek! Mindannyian könyöröghetünk a Szentlélekhez, hogy mutasson meg nekünk „minden olyan dolgot…, amit meg kell tenn[ünk]”, még ha a teendőink listája már eleve túl hosszúnak tűnik is. Ha késztetést érzünk rá, nyugodtan otthagyhatjuk a mosatlan edényeket vagy a figyelmünket követelő feladatokkal teli ímélfiókunkat, hogy olvassunk egy gyermeknek, meglátogassunk egy barátot, vigyázzunk a szomszéd gyermekeire vagy szolgáljunk a templomban. Ne értsetek félre – én a listák mestere vagyok, imádok kipipálni dolgokat. Ám békességet csak az a tudat eredményez, hogy többnek lenni nem szükségszerűen ugyanaz, mint többet tenni. Ha megfogadom, hogy követni fogom a késztetéseket, és így reagálok az elégedetlenségemre, akkor máris másként gondolok a „saját időmre”, az embereket pedig nem zavaró tényezőként, hanem az életem céljaként látom.
Az isteni elégedetlenség Krisztushoz vezet minket
Az isteni elégedetlenség alázatossághoz vezet, nem pedig önsajnálathoz vagy az abból fakadó elkeseredéshez, amikor a másokhoz való hasonlítgatás során mindig alulmaradunk. Igen sokszínű a szövetségeiket betartó nők csoportja – családjuk, élettapasztalataik és körülményeik mind különböznek.
Természetesen egyikünk sem tudja tökéletesen betölteni isteni lehetőségét, és van némi igazság annak felismerésében, hogy egyedül kevesek vagyunk. Az evangélium jó híre azonban az, hogy Isten kegyelmével igenis elegek vagyunk. Krisztus segítségével minden dolgot meg tudunk tenni. A szentírások ígérete az, hogy „kegyelmet [fogunk találni] alkalmas időben való segítségül”.
Meglepő igazság, hogy a gyengeségeink áldásként szolgálhatnak, ha alázatra késztetnek és Krisztushoz fordítanak minket. Az elégedetlenség akkor válik istenivé, amikor a hiányosságainkkal alázatosan Jézus Krisztus elé járulunk, ahelyett, hogy önsajnálatunkban visszafognánk magunkat.
Voltaképpen Jézus csodáit is gyakran egy hiányosság, egy szükséglet, egy kudarc vagy valamiféle alkalmatlanság idézte elő. Emlékeztek a kenyérre és a halra? Az összes evangélista elmeséli, miként táplálta Jézus csodálatos módon az Őt követő ezreket. A történet azonban azzal kezdődik, hogy a tanítványok felismerték a hiányosságot: hiszen mindössze „öt árpa kenyer[ük] és két hal[uk volt]; de mi az ennyinek?” A tanítványoknak igaza volt: valóban nem volt elég ételük, ám amijük volt, azt mind odaadták Jézusnak, Ő pedig csodát tett vele.
Éreztétek már úgy, hogy a tehetségeitek és az ajándékaitok túl kevesek az előttetek álló feladathoz? Én igen. De ti is és én is odaadhatjuk Krisztusnak, amink van, Ő pedig megsokszorozza majd az erőfeszítéseinket. Amit fel tudtok ajánlani – még az emberi gyarlóságaitokkal és gyengeségeitekkel együtt is –, az bőven elég lesz, ha Isten kegyelmére támaszkodtok.
Az igazság az, hogy mindannyian mindössze egy nemzedéknyire vagyunk az Istenségtől, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. És ahogy mind a prófétákkal, mind pedig hétköznapi férfiakkal és nőkkel tette az idők során, Mennyei Atya szándéka az, hogy átformáljon minket.
C. S. Lewis így magyarázta el Isten átformáló hatalmát: „Képzeljük magunkat lakóháznak! Isten azért látogat el a házba, hogy újjáépítse azt. Kezdetben talán még világos, hogy mit cselekszik. Rendbe hozza a csőhálózatot, befoltozza a tetőn lévő lyukakat és így tovább; tudjuk, hogy ezeket a munkákat el kellett végezni, ezért nem vagyunk meglepve. Ám egyszer csak elkezd oly gyorsan sürgölődni a házban, hogy az már tűrhetetlen… [Tudjátok, ő] egy egészen másfajta házat akar építeni, mint amit mi elképzeltünk… Azt gondoltuk, egy csinos kis [parasztház lesz belőlünk], ő azonban egy palotán dolgozik. S az a szándéka, hogy beköltözzön és benne lakjon.”
Szabadítónk engesztelő áldozatának köszönhetően elegendőek lehetünk az előttünk álló feladatokhoz. A próféták azt tanították, hogy miközben a tanítványság ösvényén járunk, Krisztus kegyelme által megszenteltethetünk. Az isteni elégedetlenség eredményeként hittel cselekedhetünk; követhetjük a Szabadító kérését, hogy jót tegyünk; valamint alázattal átadhatjuk Neki az életünket. Jézus Krisztus nevében, ámen.