Egy nagyszerű munka alapjának lefektetése

Steven R. Bangerter elder

a Hetvenektől

A leckék, amelyeket az otthonainkban kialakított hagyományok által tanulunk – legyenek azok bármily kicsik vagy egyszerűek –, egyre fontosabbak a mai világban.

Szülőkként Sionban szent kötelességünk a gyermekeinkben vágyat és elköteleződést ébreszteni Jézus Krisztus evangéliumának öröme, világossága és igazságai iránt. A gyermeknevelés során az otthonainkban hagyományokat alakítunk ki, a családi kapcsolatainkban pedig kommunikációs és viselkedési mintákat hozunk létre. Ebben a folyamatban az általunk kialakított hagyományokon keresztül a jóság olyan erős és rendíthetetlen jellemvonásainak kellene gyermekeinkbe vésődnie, melyek elegendő erővel vértezik fel őket ahhoz, hogy szembenézzenek az élet kihívásaival.

A családunk már jó ideje, egy évről-évre ismétlődő hagyománynak eleget téve, nagyon szeret az észak-kelet utah-i Uintah hegyekben táborozni. 20 mérföldet (32 km-t) utazunk egy kavicsos földúton, amikor is elérünk egy toronymagas kanyonfalakkal övezett gyönyörű zöld völgybe, melyen egy hideg, tiszta vízzel telt folyó hömpölyög keresztül. Minden évben, annak reményében, hogy újra megerősítsük gyermekeink és unokáink szívében az evangéliumi tantételek és gyakorlatok értékét, Susan és én felkérjük mind a hat fiunkat és családjaikat, hogy készüljenek fel egy rövid üzenettel arról a témáról, amit a Krisztus-központú otthon alapja egyik fontos elemének tartanak. Aztán egy félreeső helyen családi áhítatot tartunk, és mindenki megosztja a gondolatait.

Idén az unokáink kövekre írták az üzenetük témáját, majd egyenként egymás mellé temették a köveket, azt a biztos alapot jelképezve, amelyre a boldog élet épül. Mind a hat üzenetet átszőtte az az állandó és örök igazság, hogy Jézus Krisztus ennek az alapnak a szegletköve.

Ésaiás szavaival élve: „Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” Jézus Krisztus Sion alapjának eme drága szegletköve. Ő volt az, aki ezt nyilatkoztatta ki Joseph Smith prófétának: „Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű.”

A leckék, amelyeket az otthonainkban kialakított hagyományok által tanulunk – legyenek azok bármily kicsik vagy egyszerűek –, egyre fontosabbak a mai világban. Milyen kis és egyszerű dolgok kialakítása fog nagyszerű munkát véghez vinni gyermekeink életében?

Nemrégiben Russell M. Nelson elnök egy hatalmas gyülekezethez szólt a kanadai Torontó környékén és szívhez szólóan emlékeztette a szülőket a gyermekeik tanítása iránti szent felelősségükre. A megemlített alapvető felelősségek közül Nelson elnök kiemelte azon kötelességünket szülőkként, hogy megtanítsuk a gyermekeiknek megérteni, miért veszünk az úrvacsorából, mi a jelentősége a szövetségben születésnek, mennyire fontos felkészülniük a pátriárkai áldásukra és elnyerni azt, valamint arra ösztönözte a szülőket, hogy vezessék a családjukat a közös szentírásolvasásban. Ezen erőfeszítések által szeretett prófétánk arra ösztönöz bennünket, hogy tegyük otthonunkat a „hit szentélyévé”.

A Mormon könyvében Énós feljegyzi, hogy milyen mély hálát érzett atyja példájáért, aki „megtanított[a] az ő nyelvére és az Úr nevelő tanítása[ira] és intelmei[re]”. Érzelmekkel telve Énós így kiáltott fel: „és legyen áldott ezért Istenem neve”.

Nagy becsben tartom azokat a kis és egyszerű hagyományokat, amelyeket a házasságunk 35 éve során kezdtünk el gyakorolni az otthonunkban. Sok hagyományunk egyszerű, de jelentőségteljes. Például:

Amikor esténként távol voltam otthonról, mindig tudtam, hogy Susan irányítása alatt, az otthon lévő legidősebb fiam kérés nélkül felvállalja, hogy vezeti családunkat a szentírás-tanulmányozásban és a családi imában.
Egy másik hagyományunk az, hogy soha nem megyünk el otthonról vagy fejezünk be egy telefonbeszélgetést anélkül, hogy azt mondanánk egymásnak: „szeretlek”.
Áldást hoz az életünkbe, hogy rendszeresen szakítunk időt arra, hogy személyesen elbeszélgessünk mindegyik fiunkkal. Egy ilyen beszélgetés során a missziós szolgálat iránti vágyairól és felkészüléséről kérdezgettem a fiamat. Némi beszélgetést követően egy pillanatra elmerültünk a gondolatainkban, majd a fiam előrehajolt és megfontoltan kijelentette: „Apa, emlékszel, amikor még kicsi voltam és elkezdtük ezeket az apa-fia beszélgetéseket?” Azt feleltem, hogy: „Persze.” „Nos – folytatta –, akkor megígértem neked, hogy elmegyek misszióba, te és anya pedig megígértétek nekem, hogy idős korotokban ti is fogtok missziót szolgálni.” Ezután újabb szünet következett. „Van esetleg valami gondotok, ami megakadályozna abban, hogy missziót szolgáljatok? Csak mert lehet, hogy segíthetek.”

Azon tartalmas és következetes családi hagyományok, melyeknek része az ima, a szentírás-olvasás, a családi est, az egyházi gyűléseken való részvétel – bár látszólag kis és egyszerű dolgok, a szeretet, a tisztelet, az egység és a biztonság kultúráját hozzák létre. Abban a lelkületben, amely ezeket az erőfeszítéseket övezi, a gyermekeink védelemben részesülnek az ellenség tüzes nyilaitól, melyek oly szerves részei napjaink világi kultúrájának.

Hélamánnak a fiaihoz intézett bölcs tanácsa jut eszünkbe erről: „Emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába, mert a szikla, melyre építettetek – mely biztos alap –, egy olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít”.

Évekkel ezelőtt, amikor fiatal püspökként szolgáltam, egy idősebb úriember találkozót kért tőlem. Elmesélte, miként távolodott el az egyháztól, illetve hogy fiatal korában milyen igazlelkű hagyományai voltak a szüleinek. Részletesen beszámolt arról, hogy milyen szívfájdalmakban volt része az élete során, mialatt a világ által nyújtott pillanatnyi boldogság köreiben hiába keresett tartós örömöt. Most pedig, élete későbbi szakaszában megtapasztalta Isten Lelkének a gyengéd, néha noszogató suttogását, visszavezetve őt gyermekévei leckéihez, szokásaihoz, érzéseihez és lelki biztonságához. Háláját fejezte ki szülei hagyományaiért, és mai nyelvezettel visszhangozta Énós kijelentését: „legyen áldott ezért Istenem neve”.

Tapasztalataim szerint eme drága ember visszatérése az evangéliumhoz sokakra jellemző, és gyakran megismétlődik Isten azon gyermekei körében, akik egy időre eltávolodnak, hogy aztán visszatérjenek fiatalkoruk tanításaihoz és szokásaihoz. Ilyen alkalmakkor megbizonyosodunk a példabeszéd írójának bölcsességéről, aki így figyelmezteti a szülőket: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.”

Minden szülő szembesül bosszús pillanatokkal, és változó szintű eltökéltséggel és erővel a gyermeknevelés során. Azonban amikor a szülők hitet gyakorolnak azáltal, hogy őszintén és szeretettel tanítják a gyermekeiket, valamint minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy segítsenek nekik útközben, akkor nagyobb reményben részesülnek azt illetően, hogy az elvetett magok majd gyökeret eresztenek a gyermekeik szívében és elméjében.

Mózes megértette a folyamatos tanítás alapvető szükségességét. Ezt tanácsolta: „És [szorgalmasan tanítsd] ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.”

Letérdelünk a gyermekeink mellé a családi ima során; gondoskodunk róluk azon erőfeszítéseink által, hogy jelentőségteljes legyen a családi szentírásolvasásunk; türelmesen, szeretetteljesen gondoskodunk róluk, miközben együtt részt veszünk a családi esten; és a menny felé szálló személyes imáink közepette térden állva gyötrődünk értük. Ó, mennyire vágyunk arra, hogy az általunk elvetett magok gyökeret verjenek a gyermekeink szívében és az elméjében!

Szerintem nem annyira az a kérdés, hogy a gyermekeinknek éppen akkor „átmegy-e”, amit tanítunk nekik – például amikor igyekszünk a szentírásokat olvasni vagy családi estet tartani vagy részt venni a Közös tevékenységeken és más egyházi gyűléseken. Nem annyira az a kérdés, hogy az ilyen alkalmakkor megértik-e az adott tevékenységek fontosságát, hanem sokkal inkább az, hogy mi szülőkként gyakorolunk-e elég hitet ahhoz, hogy kövessük az Úr azon tanácsát, hogy szorgalmasan éljünk, tanítsunk, figyelmeztessünk és támasszunk olyan elvárásokat, melyeket Jézus Krisztus evangéliuma sugalmaz. Ez egy hitünk vezérelte erőfeszítés – az abba vetett hitünké, hogy a magok, amelyeket fiatal korukban elvetünk, gyökeret eresztenek majd és kihajtanak és növekednek.

Amiről beszélünk, prédikálunk és tanítunk, az fogja meghatározni, hogy milyen dolgok történnek majd közöttünk. Miközben olyan tartalmas hagyományokat alakítunk ki, melyek Krisztus tanát tanítják, a Szent Lélek tanúságot tesz üzenetünk igaz voltáról és táplálja az evangélium azon magjait, melyeket az út során tett erőfeszítéseink által mélyen elültetünk gyermekeink szívében. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.