Őérte
Ha tudjuk, hogy kiért és miért szolgálunk másokat, az segít megértenünk, hogy a szeretet legnagyfokúbb megnyilvánulása az Isten iránti odaadás.
Kedves nővéreim! Szeretetemet és nagyrabecsülésemet fejezem ki mindannyiótok iránt ezen a történelmi jelentőségű estén. Az életkorunktól, a lakóhelyünktől és a körülményeinktől függetlenül egységben, erőben, céltudatosan és azzal a bizonysággal gyűltünk össze ma este, hogy Mennyei Atyánk, továbbá a Szabadítónk, Jézus Krisztus, valamint az élő prófétánk, Russell M. Nelson elnök szeretnek és vezetnek bennünket.
Fiatal párként a püspökünk elhívott minket a férjemmel, hogy látogassunk meg és nyújtsunk szolgálattételt egy olyan családnak, akik már évek óta nem jártak az egyházba. Készségesen elfogadtuk a megbízást, és néhány nappal később el is mentünk hozzájuk. Azonnal nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy nem látják szívesen az egyházból érkező látogatókat.
Így hát a következő látogatásunkkor egy tányér csokis sütivel érkeztünk, bízva abban, hogy a csokidarabok meglágyítják majd a szívüket. Nem így történt. A szúnyoghálón keresztül beszéltek velünk, még világosabbá téve, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Miközben azonban hazafelé autóztunk, szinte biztosra vettük, hogy ha csokis süti helyett piskótatekerccsel érkezünk, garantált lett volna a siker.
A lelki látásmód hiánya elkeserítővé tette számunkra a további kudarcba fulladt próbálkozásokat. Az elutasítás sohasem jó érzés. Egy idő után azt kérdeztük magunktól: „Miért csináljuk ezt? Mi a célunk?”
Carl B. Cook elder a következő megfigyelést tette: „Az egyházban végzett szolgálat… kihívásokat tartogathat, ha olyasvalamit kérnek tőlünk, ami megrémít minket, vagy ha belefáradunk a szolgálatba, illetve ha olyan dologra kérnek fel, amelyet elsőre nem találunk túl vonzónak.” Amikor úgy döntöttünk, hogy olyan Valakitől kérünk útmutatást, aki szélesebb látásmóddal rendelkezik, mint mi, megtapasztaltuk Cook elder szavainak igazságát.
Sok-sok őszinte ima és tanulmányozás eredményeképpen végül rátaláltunk a szolgálatunk miértjére. Megváltozott a felfogásunk, szívbéli változáson mentünk keresztül, tulajdonképpen egy kinyilatkoztató élményben volt részünk. Miután a szentírásokhoz fordultunk útmutatásért, az Úr megtanította nekünk, miként tegyük mások szolgálatának folyamatát könnyebbé és jelentőségteljesebbé. Íme az a vers, amelyet olvasva mind a szívünk, mind pedig a hozzáállásunk megváltozott: „Teljes szíveddel, teljes lelkeddel, elméddel és erőddel szeresd az Urat, a te Istenedet; és Jézus Krisztus nevében szolgáld őt.” Bár ez a vers nem volt idegen számunkra, úgy tűnt, ezúttal egy új, jelentősebb módon szól hozzánk.
Ráébredtünk, hogy bár őszintén igyekeztünk szolgálni ezt a családot és a püspökünket, meg kellett kérdeznünk magunktól, hogy a szolgálatunkban valóban az Úr iránt érzett szeretet vezérelt-e minket. Benjámin király világossá tette a kettő közötti különbséget, amikor ezt mondta: „Íme, mondom nektek, hogy mert azt mondtam nektek, hogy napjaimat a ti szolgálatotokban töltöttem, azzal nem dicsekedni szeretnék, mert én is csak Isten szolgálatában voltam.”
Szóval kit szolgált valójában Benjámin király? Mennyei Atyát és a Szabadítót. Ha tudjuk, hogy kiért és miért szolgálunk másokat, az segít megértenünk, hogy a szeretet legnagyfokúbb megnyilvánulása az Isten iránti odaadás.
Ahogy a figyelmünk középpontja fokozatosan megváltozott, az imáinkkal is ugyanez történt. Az Úr iránt érzett szeretetünk miatt elkezdtünk várakozással tekinteni az e drága családnál tett látogatásainkra. Őérte csináltuk. Őmiatta a küzdelem nem volt többé küzdelem. Sok hónapnyi küszöbön való ácsorgás után a család végül beengedett minket. Idővel már rendszeressé váltak a közös imáink és a gyengéd evangéliumi beszélgetéseink. Tartós barátság alakult ki köztünk. Azáltal hódoltunk Istennek és szerettük Őt, hogy szerettük a gyermekeit.
Vissza tudtok emlékezni egy olyan alkalomra, amikor szeretetteljes, őszinte erőfeszítéssel próbáltatok segíteni valakin, akinek szüksége volt rá, ám az erőfeszítéseitek látszólag észrevétlenek maradtak, esetleg nem becsülték meg őket vagy nemkívánatosak voltak? Abban a pillanatban megkérdőjeleztétek a szolgálatotok értékét? Ha a válasz igen, kívánom, hogy Benjámin király ezen szavai lépjenek a kétségeitek és fájdalmatok helyébe: „…akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok”.
A neheztelés érzésének táplálása helyett a szolgálaton keresztül tökéletesebb kapcsolatot építhetünk ki Mennyei Atyánkkal. Az Őiránta érzett szeretetünk és odaadásunk az elismerés és nagyrabecsülés iránti vágyunk előtt jár, és lehetővé teszi, hogy az Ő szeretete hozzánk és rajtunk keresztül áramoljon.
Néha csupán a kötelesség vagy az engedelmesség vezérel minket eleinte a szolgálatban, azonban még ez a fajta szolgálat is eredményezheti azt, hogy ráleljünk a nemesebb belső énünkre, s ezáltal a szolgálatunkban egy „még különb utat” kövessünk – ahogy Nelson elnök felkérésében is szerepel: „egy újabb, szentebb megközelítését… a másokról való gondoskodásnak és a nekik való szolgálattételnek”.
Amikor mindarra összpontosítunk, amit Isten értünk tett, a szolgálatunk hálás szívből fog fakadni. Amint egyre kevésbé törődünk azzal, hogy a szolgálatunk felmagasztaljon minket, rájövünk, hogy a szolgálatunk középpontjába egyre inkább az kerül, hogy Istent tegyük az első helyre.
M. Russell Ballard elnök azt tanította: „A kedvesség és szolgálat cselekedetei által csakis akkor tudjuk ezt a szeretetet a felebarátainkkal is megosztani, ha Istent és Krisztust teljes szívünkkel, lelkünkkel és elménkkel szeretjük”.
A tízparancsolat első pontja is ezt az isteni bölcsességet szemlélteti: „Én, az Úr, vagyok a te Istened… Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” E parancsolat elsősége segít megértenünk, hogy ha Őt helyezzük az első helyre, végső soron minden más a helyére fog kerülni – beleértve a másoknak nyújtott szolgálattételünket is. Amikor a saját tudatos döntésünk eredményeképpen Ő élvez előjogot az életünkben, akkor képes megáldani a tetteinket a saját magunk és mások javára is.
Az Úr ezt a tanácsot adta: „Minden gondolatban reám tekintsetek”, mi pedig minden héten szövetségben fogadjuk, hogy pontosan ez fogjuk tenni – „őrá mindenkor emlékezni”. Alkalmazhatjuk ezt az Istenre való összpontosítást mindenben, amit teszünk? Válhat-e még a legalantasabb feladat is annak lehetőségévé, hogy bizonyítsuk az Őiránta érzett szeretetünket és odaadásunkat? Úgy hiszem, igen.
A teendőink listájának minden egyes eleme lehetőséget adhat, hogy Őt dicsőítsük. Minden feladatra arra adott kiváltságként és lehetőségként tekinthetünk, hogy Őt szolgáljuk, még a határidők, a kötelességek és a végeláthatatlan pelenkacserék közepette is.
Ahogy Ammon mondta: „Igen, tudom, hogy semmi vagyok; erőmet tekintve gyenge vagyok; ezért nem magamat illetően kérkedem, hanem Istenemet illetően kérkedem, mert az ő erejével minden dolgot meg tudok tenni”.
Amikor Isten szolgálata kerül az első helyre az életünkben, elveszítjük magunkat, végül azonban meg is találjuk magunkat.
A Szabadító oly egyszerű és közvetlen módon tanított e tantételről: „Engedjétek tehát, hogy úgy ragyogjon világosságotok ezen nép előtt, hogy láthassák a jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti Atyátokat, aki a mennyben van.”
Szeretnék megosztani veletek néhány bölcs gondolatot, mely egy árvaház falán olvasható az indiai Kalkuttában: „Ha kedves vagy, az emberek azzal vádolhatnak, hogy önző és hátsó szándék vezérel. Ennek ellenére is légy kedves! Amit évekbe telik felépítened, más egy éjszaka alatt lerombolhatja. Ennek ellenére is építs! Mindazt a jót, amit ma cselekszel, az emberek másnapra gyakran elfelejtik. Ennek ellenére is cselekedj jót! A világnak a tőled telhető legtöbbet adod, és talán sosem elég. Ennek ellenére is add a világnak a tőled telhető legtöbbet! Tudod, végső soron csak az számít, ami közted és Isten között van… mindennek ellenére.”
Nővérek! Mindig csak az számít, ami köztünk és az Úr között van. Ahogy James E. Faust elnök mondta: „»Mire van a legnagyobb szükség a világon?« […] »Nem arra van-e a legnagyobb szükség az egész világon, hogy minden embernek személyes, állandó, mindennapos és folyamatos kapcsolata legyen a Szabadítóval?« Az efféle kapcsolat kioldozhatja a bennünk rejlő isteni mivoltot, és semmi sem lehet nagyobb hatással az életünkre, miközben az Istennel való mennyei kapcsolatunk megismerésére és megértésére törekszünk.”
Hasonlóképpen magyarázta el Alma is a fiának: „…igen, minden cselekedeted az Úrnak legyen, és ahová csak mész, az Úrban legyen az; igen, minden gondolatod az Úrra irányuljon; igen, örökre az Úrra legyenek helyezve szíved érzelmei.”
Russell M. Nelson elnök szintúgy erről tanított minket: „Amikor megértjük önkéntes engesztelését, a részünkről felajánlott bármely fokú áldozatot teljes mértékben elhomályosítja a hála mélységes érzése a kiváltság miatt, hogy Őt szolgálhatjuk.”
Nővérek! Bizonyságomat teszem arról, hogy amikor engesztelésének hatalma által Jézus Krisztus rajtunk és bennünk munkálkodik, akkor rajtunk keresztül kezd megáldani másokat. Az embereket szolgáljuk, de az Őiránta tanúsított szeretet és szolgálat által tesszük ezt. Olyanokká válunk, akikről így ír a szentírás: „Minden ember arra törekedve, ami felebarátja javára van, és minden dologban jót téve, egyedül Isten dicsőségére tekintő szemmel.”
Talán a püspökünk tudta, hogy a férjemmel ezt a leckét kell megtanulnunk a korai és jó szándékú, bár még messze nem tökéletes törekvéseinkből, hogy szolgálattételt nyújtsunk Isten szeretett fiainak és leányainak. Személyes és szilárd bizonyságomat teszem a jóságról és szeretetről, melyet Ő tanúsít irántunk, amikor Őérte igyekszünk szolgálni. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.