Ahogyan Ő is tette
Amikor arra törekszünk, hogy úgy végezzünk szolgálattételt, ahogyan Ő is tette, akkor lehetőségeket fogunk kapni arra, hogy elfeledkezzünk önmagunkról, és felemeljünk másokat.
Körülbelül másfél évvel ezelőtt, 2017 őszén a 64 éves bátyám, Mike közölte velem, hogy hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. Elmondta azt is, hogy kapott papsági áldást a házitanítójától, valamint találkozott a püspökével is. Később elküldött a telefonjáról egy képet, melyet a Kaliforniai Oakland templomról készített abból a kórházból, ahol kezelték. Ezt írta mellé: „Nézd, mit látni a kórteremből!”1
A házitanítóiról, papsági áldásról, püspökről és templomról szóló megjegyzései éppen annyira megleptek, mint a rák híre. Tudnotok kell, hogy Mike, aki pap az ároni papságban, közel 50 éve nem járt rendszeresen istentiszteletre.
A családunk majdnem annyira elámult a lelki fejlődésén, mint azon, ahogy a rák elleni küzdelemmel haladt, méghozzá nagyrészt azért, mert gyakran tett fel kérdéseket a Mormon könyvéről, a pecsételő hatalomról és a halál utáni életről. Ahogy teltek a hónapok, és a rák egyre terjedt, további, különlegesebb kezelés vált szükségessé, így Mike idővel Utah-ba, a Huntsman Rákintézetbe került.
Nem sokkal az érkezését követően Mike-ot meglátogatta John Holbrook, annak az egyházközségnek az egyházközségi misszióvezetője, amely azt az ápolási intézményt is kiszolgálta, ahova beköltözött. John megjegyezte, miszerint „nyilvánvaló volt számomra, hogy Mike Isten egyik fia”, és hogy gyorsan olyan kötelék és barátság alakult ki közöttük, amely által John gyakorlatilag Mike szolgálattevő fivére lett. Azonnal felajánlotta neki, hogy eljönnek látogatóba a misszionáriusok, amit a bátyám udvariasan elhárított, de barátságuk kezdete után egy hónappal John ismét rákérdezett, és ezt mondta Mike-nak: „Szerintem jól esne neked, ha hallanád az evangélium üzenetét.”2 Az ajánlat ezúttal kedvező fogadtatásra talált, amit a misszionáriusokkal tartott találkozók, valamint Jon Sharp püspök látogatásai követtek, akivel beszélgetve Mike eljutott oda, hogy 57 évvel a keresztelője után megkapta a pátriárkai áldását.
Tavaly december elején, több hónapnyi gyógykezelést követően Mike úgy határozott, hogy abbahagyja a súlyos mellékhatásokkal járó rákkezeléseket, és csak hagyja, hogy a természet elvégezze a dolgát. Az orvosa arról tájékoztatott bennünket, hogy Mike-nak körülbelül három hónapja maradt hátra. Mindeközben folytatódott az evangéliumi kérdések sora, ahogy a helyi papsági vezetők látogatásai és támogatása is. A Mike-nál tett látogatásaink során gyakran láttuk az éjjeliszekrényén a Mormon könyve kinyitott példányát, miközben az evangélium visszaállításáról, a papsági kulcsokról, a templomi szertartásokról, és az ember örökkévaló természetéről beszélgettünk.
December közepére már úgy tűnt, hogy Mike – kezében a pátriárkai áldással – elkezdett erősödni, és valószínűnek látszott, hogy még legalább három hónapot fognak adni neki az orvosok. El is kezdtük megtervezni, hogy nálunk lesz karácsonykor, újévkor és azon túl is. December 16-án váratlanul felhívott Sharp püspök, és tájékoztatott, miszerint ő és a cövekelnök interjút tartott Mike-kal, és érdemesnek találták arra hogy megkapja a melkisédeki papságot. Megkérdezte, mikor érnék rá, hogy részt vegyek a szertartásban. A szertartás időpontját december 21-ére, az elkövetkező péntekre tűzték ki.
Amikor eljött a nap, és a feleségemmel, Carollal odaértünk az ápolási intézményhez, a Mike szobája melletti folyosón már vártak ránk, hogy szóljanak, Mike-nak pillanatnyilag nincs pulzusa. Amikor beléptünk a szobába, már ott várt a pátriárka, a püspöke és a cövekelnöke – és ekkor Mike kinyitotta a szemét. Felismert és jelezte, hogy hall engem, illetve hogy készen áll megkapni a papságot. Ötven évvel azután, hogy a bátyámat elrendelték papnak az ároni papságban, abban a kiváltságban volt részem a helyi vezetők segítségével, hogy ráruházhattam a melkisédeki papságot, és elrendelhettem az elder hivatalába. Öt órával később Mike elhunyt, átkelve a fátyolon, hogy melkisédekipapság-viselőként lássa viszont a szüleinket.
Mindössze egy évvel ezelőtt intézte Russell M. Nelson elnök mindegyikünkhöz azt a felhívást, hogy „magasztosabb, szentebb módon”3 törődjünk a fivéreinkkel és nővéreinkkel. A Szabadítóról szólva Nelson elnök azt tanította, hogy „mivel ez az Ő egyháza, szolgáiként mi is az egyénre irányítjuk a szolgálattételünket, éppen úgy, ahogyan Ő is tette. Szolgálattételünket az Ő nevében, az Ő hatalmával és felhatalmazásával, és az Ő szeretetteljes kedvességével fogjuk végezni.”4
Válaszul Isten prófétájának e hívására, az egyénre irányuló szolgálattétel figyelemreméltó erőfeszítései zajlanak szerte a világon; egyrészt összehangolt erőfeszítések által, amikor is az egyháztagok hithűen teljesítik a szolgálattételi megbízásaikat, másrészt az általam „rögtönzöttnek” nevezett szolgálattétel által, amikor is a váratlan lehetőségekre reagálva oly sokan adják tanújelét a krisztusi szeretetnek. Mi a saját családunkban első kézből voltunk tanúi az ilyen szolgálattételnek.
John, aki Mike barátja, szolgálattevő fivére, és korábban misszióelnök volt, azt mondogatta annak idején a misszionáriusainak, hogy „ha fel is került valaki a »nem érdeklődik« listára, ne adjátok fel. Az emberek változnak.” Nekünk pedig ezt mondta: „Mike erősen megváltozott.”5 John először is egy szükséges bátorítással és támogatással szolgáló barát volt – de a szolgálattétele nem korlátozódott a baráti látogatásokra. John tudta, hogy a szolgálattevő több mint barát, és hogy a barátság is megerősödik, amikor szolgálattételt nyújtunk.
Nem szükségszerű, hogy valaki a bátyámhoz hasonlóan életveszélyes betegségben szenvedjen ahhoz, hogy szolgálattevő szolgálatra legyen szüksége. E szükségletek különböző alakban, méretben és körülmények során jelentkeznek. Egy egyedülálló szülő, egy kevésbé tevékeny pár, egy küszködő tizenéves, egy túlterhelt édesanya, a hit próbája, vagy egy pénzügyi, egészségügyi vagy házassági gondok által okozott próbatétel – a felsorolás szinte végtelen. Azonban Mike-hoz hasonlóan senki sem távolodott el túl messzire, és soha nincs késő a Szabadító szeretetteljes érintéséhez.
Az egyház szolgálattételi weboldalán azt olvashatjuk, hogy „bár a szolgálattételnek sok célja van, erőfeszítéseinket vezérelje az arra irányuló vágyunk, hogy segítsünk másoknak mélyebb személyes megtérésre szert tenni és hasonlóbbá válni a Szabadítóhoz.”6 Neil L. Andersen elder így fogalmazta meg ezt:
„A jószívű ember segíthet valakinek megjavítani egy abroncsot, orvoshoz vihet egy szobatársat, ebédelhet valakivel, aki szomorú, és mosolyogva köszönhet, hogy felvidítsa valaki napját.
Azonban aki követi az első parancsolatot, az természetes módon hozzátesz valamit ezekhez a szolgálatot jelentő fontos cselekedetekhez.”7
Ha Jézus Krisztusról mintázzuk a szolgálattételünket, akkor fontos szem előtt tartanunk azt, hogy az Ő szeretetre, felemelésre, szolgálatra és megáldásra irányuló erőfeszítései magasabb célt szolgáltak, nem csupán az azonnali szükséglet kielégítését. Ő világosan ismerte az emberek mindennapi szükségleteit és megkönyörült a jelen szenvedéseiken, amikor gyógyított, ételt adott, megbocsátott és tanított. Azonban többet akart tenni annál, hogy csak az adott nappal törődjön. Azt szerette volna, ha a körülötte lévők követik Őt, ismerik Őt, és megvalósítják a bennük rejlő isteni lehetőséget.8
Amikor azon vagyunk, hogy úgy végezzünk szolgálattételt, ahogyan Ő is tette,9 akkor lehetőségeket fogunk kapni arra, hogy elfeledkezzünk önmagunkról, és felemeljünk másokat. Ezek az alkalmak olykor kényelmetlenek, és próbára teszik azon vágyunkat, hogy igazán ahhoz a Mesterhez hasonlóvá akarjunk válni, akinek a mindennél nagyobb szolgálatát, a végtelen engesztelését sok mindennek lehet nevezni, de kényelmesnek biztosan nem. Máté 25. fejezete az emlékezetünkbe idézi, mit érez az Úr irántunk, amikor Őhozzá hasonlóan fogékonyak vagyunk az oly sokak által átélt, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott küzdelmekre, megpróbáltatásokra és kihívásokra:
„Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.
Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem…
Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna?
És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”10
Amikor szolgálattevő fivérként vagy nővérként szolgálunk, vagy amikor egyszerűen csak tudomást szerzünk valakiről, aki szükséget szenved, akkor bátran törekedjünk a Lélek útmutatására és irányítására – majd pedig cselekedjünk! Lehet, hogy eltöprengünk, miként lenne a legjobb szolgálnunk, ám az Úr tudja, és az Ő Lelke által iránymutatást kapunk az erőfeszítéseinkhez. Nefihez hasonlatosan, akit „a Lélek vezetett, nem tudván előre a dolgokat”11, amelyeket tennie kellett, minket is a Lélek fog vezetni, amikor arra törekszünk, hogy eszközzé váljunk az Úr kezében az Ő gyermekei megáldására. Amikor a Lélek útmutatására törekszünk és bízunk az Úrban, olyan helyzetekbe és körülmények közé leszünk helyezve, ahol is cselekedhetünk és megáldhatunk – más szóval, szolgálattételt nyújthatunk.
Más alkalmakkor előfordulhat, hogy felismerünk ugyan egy szükségletet, de alkalmatlannak érezzük magunkat arra, hogy reagáljunk rá, azt feltételezve, hogy elégtelen az, amit mi nyújthatunk. Az olyan szolgálattétel, ahogyan Ő is tette12 azonban annyit tesz, mint azt adni, amit képesek vagyunk adni, és bízni abban, hogy az Úr felmagasztalja az annak érdekében tett erőfeszítéseinket, hogy megáldjuk „a társainkat… e halandó utazáson”13. Egyesek számára ez az idő és a tehetségek ajándékát jelentheti; másoknak egy kedves szó vagy erős váll lehet. Habár talán elégtelennek érezzük az erőfeszítéseinket, Dallin H. Oaks elnök megosztott egy fontos tantételt a „kis és egyszerű” dolgokról. Azt tanította, miszerint attól lesz erőteljes egy kis és egyszerű cselekedet, hogy „meghívja a Szentlélek… társaságát”14, és Ő olyan társ, aki egyaránt megáldja azt, aki ad és azt, aki kap.
Tisztában lévén azzal, hogy hamarosan meg fog halni, Mike bátyám ezeket mondta: „Bámulatos, hogy a hasnyálmirigyrák képes arra irányítani a figyelmedet, ami a legfontosabb.”15 Mike számára még nem volt túl késő, köszönhetően azoknak a csodálatos férfiaknak és nőknek, akik megláttak egy szükségletet, nem ítélkeztek, és úgy nyújtottak szolgálattételt, ahogy a Szabadító. Egyesek esetében hamarabb következhet be a változás, míg másoknál talán csak a fátyolon túl. Azt azonban ne feledjük, hogy soha nincs túl késő, és soha senki nem tévedt le olyan messzire az ösvényről, hogy kívül esnének Jézus Krisztus engesztelésének végtelen hatótávolságán, mely időtartamában és érvényességében is korlátok nélküli.
A tavaly októberi általános konferencián Dale G. Renlund elder azt tanította, miszerint „nem számít, milyen régen tértünk le az ösvényről…, abban a pillanatban, hogy a változtatás mellett döntünk, Isten segít a visszatérésben.”16 Azonban ez a változásra vonatkozó döntés gyakran egy olyan meghívás eredménye, mint a „szerintem jól esne neked, ha hallanád az evangélium üzenetét”. Ahogy a Szabadító számára sincs soha túl késő, úgy számunkra sincs soha túl korán, hogy meghívjunk valakit.
E húsvéti időszak ismét csodálatos lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy elgondolkodjunk a Szabadítónk, Jézus Krisztus nagyszerű engesztelő áldozatán, és hogy mit tett mindegyikünkért ilyen hatalmas árat fizetve – olyan árat, melyről kijelentette, hogy annak nyomán Ő, „mindenek közt a legnagyobb is reszket[ett] a fájdalomtól”. Majd hozzátette: „Mindazonáltal… dicsőség legyen az Atyának; én ittam [a kehelyből], és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért.”17
Bizonyságot teszek arról, hogy e tette miatt mindig van remény. Jézus Krisztus nevében, ámen.