Első elnökségi üzenet, 2013. március
Légy nyugodt!
Egy napon, pár évvel ezelőtt, miután végeztem az irodai teendőimmel, erős késztetést éreztem arra, hogy meglátogassam egy, a Salt Lake Cityben lévő idősek otthonának egyik idős és özvegy lakóját. Utam egyből hozzá vezetett.
Amikor odaértem, láttam, hogy a szobája üres volt. Az idős hölgy hollétéről a személyzet egyik tagjától érdeklődtem, aki a társalgóba irányított. Ott, amikor rátaláltam erre a kedves özvegyre, éppen a nővére és egy barátja látogatták. Kellemesen elbeszélgettünk.
Eközben egy férfi lépett be az ajtón, hogy a szobában elhelyezett italautomatából üdítőt vegyen. Rám nézett és ezt mondta: „Nocsak, Tom Monson!?”
„Igen. Ön pedig úgy néz ki, mint egy Hemingway” – válaszoltam.
Elmondta, hogy ő Stephen Hemingway, Alfred Eugene Hemingway fia, akit Gene-nek hívtam és a tanácsosomként szolgált, amikor püspök voltam évekkel korábban. Stephen elmondta, hogy édesapja is ebben az épületben fekszik, és sajnos a halálán van. Gene többször is a nevemet szólongatta, ezért a család szerette volna felvenni velem a kapcsolatot, de sajnos nem találták a telefonszámomat.
Elnézést kértem a többiektől, és Stephennel együtt az egykori tanácsosom szobája felé indultunk, ahol már ott voltak a gyerekei is. Felesége már évekkel azelőtt elhunyt. A család a Stephennel való találkozásomra úgy tekintett, mint egy válaszra Mennyei Atyánktól azon vágyukra, hogy ott lehessek a hívására és láthassam az édesapjukat, mielőtt eltávozik. Én ugyanígy éreztem, mert tudtam, hogy ha Stephen épp akkor nem lép be a társalgóba, ahol én is voltam, akkor azt sem tudtam volna meg, hogy Gene abban az otthonban van.
Adtunk neki egy áldást, és a nyugalom lelke eltöltött mindenkit. Kellemesen telt a látogatás, azután elmentem.
A következő reggel egy telefonhíváson keresztül értesültem arról, hogy Gene Hemingway – húsz perccel azután, hogy a fia és én megáldottuk – elhunyt.
Csendes imában hálát adtam Mennyei Atyának, az Ő sugalmazott irányításáért, mely arra ösztönzött, hogy látogassak el abba az idősek otthonába, ahol kedves barátom, Alfred Eugene Hemingway is tartózkodott.
Úgy képzelem, hogy azon az éjszakán – amikor éreztük a Lelket, elmondtunk egy alázatos imát és egy papsági áldásban részesítettük őt – Gene Hemingway gondolataiban az Ó, Mester, a vihar tombol című himnusz szavai visszhangoztak.
„Maradj, ó, áldott Megváltó,
Ne hagyj el sohasem;
Ha velem vagy, elérem a partot,
S boldogan megpihenek.”
Még mindig szeretem ezt a himnuszt, és bizonyságom van arról a vigaszról, melyet nyújt:
„Tomboljon vihar a tengeren,
És támadjon démon vagy bármily sereg,
A hajót nincs víz, ami elnyelje,
Mert ott pihen mindenek Mestere.
És mindig megtartja e parancsot:
»Légy nyugodt!«”1
A könnyek, megpróbáltatások, rettegés, szomorúság, szívfájdalom és a szeretteink elvesztéséből fakadó magány által bizonyosságot nyerhetünk arról, hogy az élet örökké tart. A mi Urunk, Jézus Krisztus, az élő bizonyíték erre.2 Szentírásbeli szavai elegendőek: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46:11) Bizonyságomat teszem erről az igazságról!
© Intellectual Reserve, Inc., 2013. Minden jog fenntartva. Printed in Germany. Az angol eredeti jóváhagyva: 6/12. A fordítás jóváhagyva: 6/12. A First Presidency Message, March 2013 fordítása. Hungarian. 10663 135
Tanítás ebből az üzenetből
Ez az üzenet vigaszt nyújthat azoknak, akik elvesztették egy szerettüket vagy éppen megpróbáltatásokkal küszködnek. Monson elnök beszéde mellett, gondold végig az általad tanított emberek szükségleteit, és azok alapján oszd meg a következő szentírásokat: Jób 19:25–26; 1 Korinthusbeliek 15:19–22; Móziás 24:13–15; Tan és a szövetségek 122:7–9. Ha sugalmazást érzel rá, bizonyságot tehetsz a nyugalomról, amelyet a Szabadító adott a megpróbáltatásaid alatt.