Fiataloknak
Egy névtábla nélküli misszionárius
Az iskolában van egy tanárom, akinek a személyisége elriaszthatja az embert attól, hogy megossza az adott témával kapcsolatos eltérő véleményét. Egy nap szóba kerültek az utolsó napi szent misszionáriusok. Tudtam, hogy megválaszolhattam volna a kérdéseit, de úgy éreztem, nem kellene megtennem. Így hát épp csak annyit mondtam, ami az adott pillanatban kielégítő volt számára.
A rákövetkező hetekben azonban nem tudtam kiverni a fejemből a beszélgetésünket. Végül az a gondolatom támadt, hogy adnom kellene neki egy Mormon könyvét, melyben kiemelek pár részt a misszionáriusi munkával kapcsolatban. A gondolat megijesztett, de továbbra is kitartóan ott motoszkált a fejemben. Tudtam, hogy ez egy olyan késztetés, amelyet követnem kell.
Úgy két hónappal később kész is volt a neki szánt Mormon könyve. Egész nap úgy éreztem, mintha a könyv lyukat égetne a hátizsákomba. Az a három másodperc, amíg átnyújtottam neki a könyvet, mielőtt eltávoztam volna a téli szünetre, életem legijesztőbb pillanata volt.
A szünet utáni első napon elsétáltam ugyan az osztályterme előtt, de féltem bemenni. Ám ő utánam szólt, majd átnyújtott egy kis kártyát. A folyosón olvastam el. Azt írta, hogy „hosszasan” tanulmányozta az általam megjelölt részeket, és elkezdte meglátni a hitem mögött meghúzódó okokat.
Most már izgalommal tölt el, ha megoszthatom az evangéliumot, és még nagyobb izgalommal várom, hogy hamarosan Mennyei Atyámat szolgálhassam a missziómon.