3. fejezet
„Ragaszkodj a szövetségekhez”
Kivonulás, vándorlás és letelepedés
1844. június 27-én egy felfegyverzett csőcselék támadta meg az Illinois állambeli Carthage aprócska börtönét, ahol Joseph Smitht igazságtalanul tartották fogva fivérével, Hyrummal, valamint John Taylor és Willard Richards elderekkel. Mire a csőcselék eltávozott, Joseph és Hyrum halott volt, Taylor elder pedig megsebesült.
Joseph és Hyrum Smith mártírhalála nem vetett véget a szentek hitének és odaadásának. Ám ugyancsak nem jelentette az egyháztagok üldöztetésének végét sem. Az állandó üldöztetések miatt az egyház új vezetője, Brigham Young elnök, végül azt tanácsolta a szenteknek, hogy hagyják el az illinois-i Nauvoot egy új otthon reményében, ahol békében élhetnek és hódolhatnak Istennek. Sokan követték Young elnököt, és 1846 februárjában megkezdték kivonulásukat.
E nehéz időszak következtében a Női Segítőegylet hivatalos szervezete megszűnt. A nőtestvérek azon vágya azonban, hogy megsegítsék a szenvedőket, megerősítsék a családokat, valamint hithűek és szentek legyenek, tovább égett bennük. Követték az Úr tanácsát, melyet a Segítőegylet első elnökének adott: „…ragaszkodj a szövetségekhez, amelyeket kötöttél”1.
Kivonulás: Szövetségek által támogatva
Az első segítőegyleti nőtestvérek olyanok voltak, mint Ammon ősi népe, „[megkülönböztette őket] Isten… iránt tanúsított buzgóságuk”, és „szilárdak [voltak] a Krisztusba vetett hitben”2. Joseph Smith próféta tanította őket, és megáldattak a papság hatalma alatt létrejött hivatalos szervezetükön keresztül. Most pedig a templom áldásaira volt szükségük.
Több mint 5000 szent tolongott a Nauvoo templomnál annak felszentelése után, hogy részesülhessen a felruházásban és a pecsételő szertartásban, mielőtt megkezdik vándorlásukat az ismeretlen jövő felé. Egymást váltották a templomban egész nap, késő éjszakába nyúlóan. Brigham Young elnök azt írta, hogy az emberek annyira izgatottan várták, hogy részesülhessenek a szertartásokban, hogy „teljesen átadtam magam az Úr munkájának a templomban éjjel és nappal, nem több, mint napi átlag négy órát töltve alvással, és hetente mindössze egyszer mentem haza”3.
A templomi szövetségek ereje, hatalma és áldásai később támaszt nyújtottak az utolsó napi szenteknek a vándorlásuk során, amikor hideget, hőséget, éhséget, szegénységet, betegséget, baleseteket és halált kellett elszenvedniük. Megerősödtek és felhatalmazást nyertek – felkészültek lelkileg, hogy elhagyják Nauvoot és megkezdjék fáradságos vándorlásukat a pusztában.
Sok segítőegyleti nőtestvérhez hasonlóan Sarah Rich is megtapasztalta a templomi áldások támogató erejét, amikor szembe került a kivonulás kihívásaival. Nauvoo elhagyása előtt elhívást kapott Brigham Youngtól, hogy a templomban dolgozzon. Később ezt mondta:
Sarah Rich
„Rengeteg áldást kaptunk az Úr házában, melyek örömet és vigaszt nyújtottak minden fájdalmunk közepette, valamint táplálták Istenbe vetett hitünket. Tudtuk, hogy Ő vezetni és támogatni fog minket az előttünk álló, ismeretlenbe vezető út során. Mert ha nem rendelkeztünk volna azzal a hittel és tudással, melyet ránk ruháztak abban a templomban az Úr Lelkének befolyása és segítsége által, akkor vándorlásunk olyan lett volna, mintha vakon tapogatóztunk volna a sötétben. Az, hogy télen indultunk útnak és oly nagy szegénységben, olyan volt, mintha egyenesen a halál torkába sétáltunk volna be. Mi azonban hittünk Mennyei Atyánkban. Belé vetettük bizalmunkat, érezve, hogy mi az Ő választott népe vagyunk, akik befogadtuk evangéliumát. A bánkódás helyett örvendeztünk, hogy eljött szabadulásunk napja.”4
Ahogyan Rich nőtestvér utalt rá, a kivonulás nem volt „sötétben való tapogatózás” a hithű utolsó napi szent nők számára. Szövetségeik segítették őket. Izráel ősi gyermekeihez hasonlóan szabadulásuk reményében követték a prófétát a pusztába. A kivonulásra való felkészülés során Brigham Young elnök a következő kijelentést tette a szenteknek: „[L]egyen ez a szövetségünk – hogy járunk az Úrnak minden szertartásában.”5 Az utolsó napi szentek úgy kezdték meg vándorlásukat a pusztában, hogy szövetség kötötte őket Istenhez, a családjukhoz, és vándorló társaikhoz.
Vándorlás: Hit, jószívűség és egymás támogatása
Mielőtt elhagyták Nauvoot, egy csoport utolsó napi szent a következő üzenetet írta üresen hagyott templomuk dísztermének falára: „Az Úr látta áldozatunkat: kövessetek minket!”6 E szavak összefoglalták odaadásukat és együttes erőfeszítéseiket. A szentek az áldozathozatal, a felszentelés és az Istenbe vetett hit lelkületében vándoroltak. Nem magányos utazókként, hanem „Izráel táboraként” haladtak előre, kisebb csoportokba, úgynevezett társaságokba szervezett közösségként, egymás támogatása érdekében.
Egy Brigham Youngnak adott kinyilatkoztatásban „Izráel táborát illetően, amint nyugat felé tartanak”, az Úr megparancsolta a pioníroknak, hogy „minden csoport vállaljon egyenlő részt, javaik megoszlása szerint, a szegények, az özvegyek, az árvák, valamint azok családjainak elvitelében, akik hadba vonultak”7.
A vándorlás során gyakran előfordult, hogy a férfiak száma jóval alacsonyabb volt a nők és a gyermekek számánál. 1847 tavaszán, miután sok szent a Winter Quartersnek nevezett helyen töltötte a telet, mintegy 520 férfi csatlakozott a Mormon hadtesthez 35 nő és 42 gyermek társaságában, hogy az Egyesült Államok hadseregében szolgáljanak. További 143 férfi, 3 nő és 2 gyermek haladt tovább előre az első pionír társasággal, előkészítve az utat a többiek számára. Egy Presendia Kimball nevezetű nőtestvér így emlékezett vissza: „Csupán néhány férfi maradt hátra, hogy gabonát és zöldséget termesszen, illetve megvédje a nőket és a gyermekeket. […] Így leginkább az idősek, a betegek, a nők és a gyermekek maradtak.”8
A szentek áldást kaptak a papsági hatalom által, olyan fivérek kézrátételén keresztül, akik viselték a papságot. Ugyancsak támogatta őket a nőtestvérek Istenbe vetett hite, jószívűsége, ereje és imája.
A szinte állandóan sújtó betegségek mellett a nőtestvérek szolgálták családjukat és egymást orvosként és ápolóként, ahogyan Nauvooban is tették. Drusilla Dorris Hendricks így emlékezett vissza: „Nem volt olyan szekér az egész táborban, amelyben ne ütötte volna fel a fejét valamilyen betegség, mi [azonban] Jób türelmével viseltük ezt.”9 Magas volt a halálozási arány, különösen az újszülöttek között. 10
Eliza Partridge Lyman az egyik szekérben fiúnak adott életet 1846. július 14-én. A pionírok sok újszülöttjéhez hasonlóan ez a kisfiú sem maradt életben. Naplójában Eliza így írta le a történteket:
1846. július 14.: „Nagyon kényelmetlen hely ez egy beteg nő számára. A szekeret érő nappali perzselő hőség és az éjszakai hideg levegő váltakozása túl sok ahhoz, hogy az ember egészséges maradhasson.”
1846. október 15.: „Ma beköltöztünk a faházunkba. Ez az első ház, amelyben a kisbabám lakhat. Végtelenül hálás vagyok azért a kiváltságért, hogy olyan tűz mellett ülhetek, amelyet a szél nem fújhat mindenfelé, és úgy tudom megmelengetni az egyik oldalamat, hogy közben nem fagy le a másik. A házunknak nincs padlója és sok egyéb kényelemnek is híján van, de a falak megvédenek minket a széltől, mégha a gyeptéglás tető nem is véd meg bennünket az esőtől.”
1846. december 6.: „A kisbabám beteg, és egyre rosszabbul van. Egész nap sírt, de nem tudom, mi okozza a fájdalmát.”
Eliza Partridge Lyman
1846. december 12.: „A kisbabám meghalt, és én gyászolom az elvesztését. Megtettünk érte minden tőlünk telhetőt, ám semmi nem segített; megbetegedése óta folyamatosan csak romlott az állapota. A nővérem, Caroline, és én minden éjjel fenn voltunk vele, és megpróbáltuk megmenteni őt a haláltól, mert nem tudtuk elviselni az elválás gondolatát, de tehetetlenek voltunk. […]
Szerencsére vannak barátaim, akik kedvesek a szívemnek. Ha ők nem lennének, arra vágynék, hogy búcsút mondjak ennek a világnak, mert az telve van csalódással és bánattal. Hiszem azonban, hogy van egy hatalom, amely gondoskodik rólunk, és minden dolgot helyesen tesz.”11
Ahogyan Eliza mondta, támogatást kapott a törődő nőtestvérek barátságától. Később ő ugyanilyen barátságot és könyörületet mutatott más nők iránt, akik hasonló fájdalmon mentek keresztül. 1847. június 1-jén ezt írta: „Elvira Holmes nőtestvér kisbabája meghalt. Áthívtak…, hogy töltsem vele a napot, és eleget is tettem a meghívásnak. Ellátogattam vele a gyermeke sírjához.”12
Ilyen emberpróbáló körülmények közepette a nőtestvérek szövetségeik erejére támaszkodtak. Bathsheba W. Smith, a Segítőegylet negyedik általános elnöke, később így emlékezett vissza ezekre a tapasztalatokra:
„Meg sem kísérlem leírni, miként utaztunk hóviharokon keresztül, süvítő szélben és szakadó esőben; miként kellett utakat, hidakat és tutajokat építenünk; hogyan kellett szegény állatainknak napról napra szűkös élelem mellett húzni a szekereket; és hogyan szenvedett a táborunk ínségtől, betegségtől és haláltól. Vigaszt nyújtott…, hogy nyilvános és zártkörű gyűléseinket békében tarthattuk meg, imádkozva és Sion dalait énekelve, valamint örvendezve, hogy messze magunk mögött hagyjuk üldözőinket. További vigaszt nyújtott nekünk, hogy Isten hatalma megnyilvánult az elderek kézrátétele által, melynek következtében a betegek meggyógyultak, a bénák pedig jártak. Velünk volt az Úr, hatalma pedig naponta megnyilvánult előttünk.”13
A nők további lelki erőre leltek egymás szeretetében és együttérzésében. Az út során, amikor a betegség és a halál megpróbáltatásaival kerültek szembe, hittel imádkoztak egymásért, és vigasztalták egymást. „Isten szeretete áradt át egyik szívből a másikba – írta Helen Mar Whitney –, mígnem a gonosz arra irányuló erőfeszítései, hogy közénk és az Úr közé férkőzzön, úgy tűnt, erejüket vesztették, könyörtelen nyilainak szúrását pedig néha már nem is éreztük.”14
Emlékezve a Joseph Smith prófétától kapott sugalmazott tanításokra e hithű pionír nők felismerték erejüket és lehetőségeiket a szolgálat terén. Segítettek az otthonok és a közösségek létrehozásában. Hittel és jószívűséggel teli tetteikkel lelkeket szabadítottak meg. Áldozathozatalaik megszentelő hatással voltak rájuk és azokra is, akik felajánlásaikban részesültek.
A pionír nők még a Segítőegylet hivatalos gyűlései nélkül is követték a prófétai tanításokat, betartották a templomi szövetségeiket, és ezáltal kivételes fejezettel gazdagították az egyház és az amerikai nyugat történelmét. Egy kiváló, nem utolsó napi szent történész a következőket írta: „Az, hogy nem fogadom el az őket megszállt hitet, nem jelenti azt, hogy kétségbe vonom az annak szolgálatába vetett odaadásukat és bátorságukat. Különösen a nőkét. Az asszonyaik hihetetlenek voltak.”15
Letelepedés: „Mindig… készen arra, hogy elvégezzék a szeretet és a jószívűség cselekedeteit”
Amikor az első pionír társaságok megérkeztek a Nagy-sóstó völgyébe, bevetették a földeket, és menedékhelyeket építettek saját túlélésük érdekében, továbbá figyelmet fordítottak mások szükségleteinek kielégítésére is. Brigham Young elnök azt tanácsolta a szenteknek, hogy nyújtsanak segítséget a szükséget szenvedőknek, akár lelki, akár fizikai szükségleteik vannak. Tanácsa olyan volt, mint Amulek intése az elszegényedett zorámitákhoz a Mormon könyvében: „[H]a… elutasítjátok a szűkölködőket és a mezíteleneket, és nem látogatjátok meg a betegeket és a nyomorultakat, és nem adtok a javaitokból, ha van, azoknak, akiknek szükségük van arra – azt mondom nektek, hogy ha ezen dolgok közül valamelyiket is elhanyagoljátok, akkor íme, imátok hiábavaló, és semmit nem ér nektek, és olyanok vagytok, mint a képmutatók, akik megtagadják a hitet.”16
Emmeline B. Wells nőtestvér, aki később a Segítőegylet ötödik általános elnökeként szolgált, így jellemezte a nőtestvérek jóságát és szolgálatát: „Amikor a szentek elhagyták Nauvoot, és a vándorlásuk során, a Segítőegylet gyűlései szükségszerűen abbamaradtak, bár a nőtestvérek soha nem feledkeztek meg az egyesületről, sem pedig a Joseph Smith próféta által nekik tett ígéretekről, hanem folytatták jótékony munkájukat ott és akkor, ahol és amikor csak lehetőségük adódott rá; mindig szolgálatkész kezekkel és gyengéd együttérzéssel álltak készen arra, hogy elvégezzék a szeretet és a jószívűség cselekedeteit, és sokaknak volt szüksége ily kedves tettekre, mert az a fáradságos munka, a szenvedés, a szűkölködés és a viszontagság időszaka volt.”17
1854-ben Matilda Dudley számos szükségletet vélt felfedezni a helyi amerikai indiánok körében. Először saját kezdeményezésre, később Brigham Young elnök utasítására a püspöke irányítása alatt megszervezte a nőtestvéreket, hogy ruhákat készítsenek a bennszülött nőknek és gyermekeknek. Hasonló csoportok alakultak meg a többi településen is, ahol az utolsó napi szent nők szívük jóságos érzéseit követve szolgálatuk által elégítették ki a körülöttük lévők szükségleteit.
Ez a minta csak tovább folytatódott, ahogy egyre több utolsó napi szent érkezett meg a Sóstó-völgybe. Az egyházi vezetők felszólították az embereket, hogy népesítsék be a vidék távolabb eső részeit, a Salt Lake Citytől északra és délre fekvő területek felé terjeszkedve. A nőtestvérek emlékeztek a Nauvooi Női Segítőegylet örökségére és alapvető tantételeire, és több csoportot is megszerveztek ezeken a településeken mások szolgálatára és a szegények megsegítésére.
Lucy Meserve Smith például a Utah állambeli Provóban vezetett egy csoport utolsó napi szent nőt. Ő és más nőtestvérek engedelmeskedtek annak a felszólításnak, hogy segítsenek a Utahba érkező utolsó napi szenteknek. Az 1856. októberi általános konferencián Brigham Young elnök bejelentette, hogy egy kézikocsis társaság több száz kilométerrel odébb bajba jutott. Kijelentette: „A hitetek, a vallásotok és a vallási fogadalmaitok soha nem fognak egy lelket sem megszabadítani közületek Isten celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan tantételeknek, amilyeneket most is tanítani fogok nektek. Menjetek, és hozzátok be azokat az embereket, akik kinn vannak a fennsíkon, és szigorúan tegyetek eleget azon dolgoknak, melyeket fizikainak vagy fizikai kötelezettségnek hívunk, különben hitetek hiábavaló lesz.”18
Smith nőtestvér önéletrajzában lejegyezte, hogy Young elnök intése után a jelenlévők azonnal cselekedtek, hogy megsegítsék a fivéreiket és a nőtestvéreiket. A nők „ott helyben, a Tabernákulumban, levették az alsószoknyájukat [a kor divatjának megfelelő bő alsószoknya, amely melegebbé is tette a viseletet], a harisnyájukat, és minden olyan dolgot, amit nélkülözni tudtak, és felpakolták [őket] a szekérre, hogy elküldjék a hegyekben ragadt szenteknek”.
További ágyneműket és ruhákat gyűjtöttek a szenteknek, akik csupán kevés holmit tudtak magukkal hozni a kis kézikocsijaikban. Smith nőtestvér ezt írta: „Megtettünk minden tőlünk telhetőt a jóságos fivérek és nőtestvérek segítségével azért, hogy enyhülést nyújtsunk a szükséget szenvedőknek, akik késő ősszel érkeztek meg kézikocsikkal. […] Mivel egyletünk akkor kevés anyagi forrással rendelkezett, nem tudtunk sokat tenni, ám a négy püspök alig tudta elvinni az összegyűjtött ágyneműket és a ruhákat, amikor először találkoztunk. Nem hagytuk abba erőfeszítéseinket, amíg mindenkit kényelemben nem tudtunk.” Smith nőtestvér azt mondta, hogy amikor megérkeztek a kézikocsis társaságok, az egyik épület a városban „meg volt töltve ellátmánnyal a számukra”. Így folytatta: „Mondhatom, soha nem tapasztaltam nagyobb megelégedést és örömöt semmilyen munkában, amit életemben végeztem, és ez az érzés egyhangú volt közöttünk. Csupán be kellett mennem egy üzletbe, és tudatnom kellett a szükségleteimet; ha anyagról volt szó, ingyen lemérték. Addig gázoltunk a hóban, míg a ruhánk lábszárig át nem ázott, hogy összegyűjtsük a szükséges holmikat.”19
„Mit tehetnek még e szolgálatkész kezek?”
E segítőegyleti nőtestvérek jószívűségről, „Krisztus tiszta szeretetéről”20 tettek tanúságot, amikor felajánlották alsószoknyáikat és tűzött takarókat készítettek, hogy megmentsék a didergő, éhező szenteket, akikkel azelőtt soha nem találkoztak. Óriási örömüket lelték ebben a szolgálatban. Miután megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megsegítsék a kézikocsis pionírokat, folytatták a másoknak nyújtott segítséget. Lucy Meserve Smith szavai jól kifejezik szívük érzéseit: „Mit tehetnek még e szolgálatkész kezek?”21 Ez a kérdés megtestesíti a Segítőegylet asszonyainak jóságát – akkor és most egyaránt.
Több mint 5000 szent részesült a templomi áldásokban az Illinois állambeli Nauvooban, mielőtt megkezdték volna vándorlásukat a Nagy-sóstó völgye felé
Miközben a szentek a Nagy-sóstó völgye felé vándoroltak, a nők segítettek egymásnak a családjaikról való gondoskodásban
Sok utolsó napi szent nő adott életet gyermekének a Nagy-sóstó völgye felé tartó vándorlásuk során
A nőtestvérek „mindig szolgálatkész kezekkel és gyengéd együttérzéssel álltak készen arra, hogy elvégezzék a szeretet és a jószívűség cselekedeteit” (Emmeline B. Wells)
1856-ban a segítőegyleti nőtestvérek takarókat gyűjtöttek össze a szenvedő kézikocsis pioníroknak
A segítőegyleti nőtestvérek tovább szolgálták és bátorították egymást, miután megérkeztek a Nagy-sóstó völgyébe