Idő előtt visszatért misszionáriusok: nem vagytok egyedül

Írta: Liahona Ficquet

A Franciaországból származó szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban tanul.

Fiatal felnőttek mesélik el, miként tették ismét tartalmassá és békéssé az életüket – és miként tehettek ti is ugyanígy –, miután idő előtt tértek haza a missziójukból.

Azon teljes idejű misszionáriusok serege, akik arra törekszenek, hogy eleget tegyenek a „másokat Krisztushoz hívni”¹ kötelezettségének, sokak számára hoz „nagy reményeket és nagy örömöt” (Alma 56:17). E misszionáriusok a Mormon könyvében található ifjú harcosokhoz hasonlóan naponta „csodás erővel… és oly nagy hatalommal” (Alma 56:56) harcolnak.

Ám még a 2060 ifjú harcos között is voltak kétszázan, akik „elájultak a vérveszteség miatt” (Alma 57:25). Vajon levont ez bármit is a hősiességükből? Az erejükből? A bátorságukból? Kevésbé lettek érdemesek a többieknél? A legkevésbé sem!

Ugyanígy, ti, misszionáriusok, akik mentális vagy fizikai egészségügyi okok miatt korábban tértetek haza, ti sem vagytok kevésbé hősiesek, kevésbé erősek, kevésbé bátrak vagy kevésbé érdemesek. A megpróbáltatásaitok során tanúsított kitartásotok – nagyon helyesen! – lenyűgöző. Túléltétek. Talán súlyos sebesülésekkel, de túléltétek. A sebeiteket – legyenek azok testiek, szellemiek vagy lelkiek – immár el kell látni (lásd Alma 57:28). Azok számára, akik közületek érdemességel kapcsolatos okok miatt tértek idő előtt haza, a bűnbánat létfontosságú része lesz a gyógyulásnak.

Miközben visszailleszkedtek az itthoni létbe, mindenképpen adjatok elég időt magatoknak a gyógyulásra, és emlékezzetek arra, hogy mindig bízzatok Istenben (lásd Alma 57:27). Ő arra emlékeztetett bennünket, miszerint „amikor parancsolatot adok bárkiknek az emberek fiai [vagy leányai] közül, hogy tegyenek meg nevemnek egy munkát” – például szolgáljanak missziót –, „és az emberek e fiai [vagy leányai] szívvel-lélekkel és mindazzal, amijük van, nekilátnak e munka elvégzésének, és nem lankadnak meg szorgalmukban, de ellenségeik” – ezek néha a testünk vagy a szellemünk betegségei, esetleg egyéb sérülések – „rájuk törnek és megakadályozzák őket e munka elvégzésében, akkor íme, én azt akarom, hogy a munkát ne követeljem meg többé [a kezüktől], hanem elfogadjam a felajánlásaikat” (Tan és szövetségek 124:49).

Bármilyen sebek keletkeztek is – vagy szakadtak fel – bennetek a csata során, amennyiben érdemesen szolgáltatok, illetve maradéktalan bűnbánatot tartottatok, az Úr igényt tartott a hozzájárulásotokra, és elfogadta azt.

A következő történetek segíthetnek nektek, hogy gyógyulásra leljetek annak tudatában, miszerint nem vagytok egyedül, és hogy a történetetek elmesélésével ti is segíthettek másoknak.

Ismerjétek fel, hogy a Szabadító érezte a fájdalmatokat

Miközben ültem a misszióm felé tartó repülőgépen, elképzeltem, milyen lesz majd a hazatérésem. Kitörő ujjongás, ölelgető családtagok és barátok, aztán az életem hátralevő részében békében élvezem majd az összes áldást, amely egy tisztességgel hazatért misszionáriust illet.

Tizenegy hónappal később a hazafelé tartó gépen ültem, és az utazás minden pillanatában szorongással gondoltam arra, hogy mi vár rám. A családom már várt. Habár ujjongtak és ölelgettek, igen hamar ismét egyedül voltam, és fogalmam sem volt, hogy mit tartogat számomra a jövő.

A Szabadító látta a sötét napjaimat. Tudta, hogy mit éreztem, miközben három héten keresztül az ágyamban fekve sírtam és aludtam, hogy elmeneküljek a valóság elől. Tudta, hogy szükségem lesz az Ő erejére, mert nem volt körülöttem senki más, aki megérthette volna – vagy akár csak együtt érezhetett volna azzal –, amin éppen keresztülmentem. Csak Ő. Nélküle nem éltem volna túl a missziómat vagy a korai hazatérésemet.

Ali Boaza, Ausztrália, Queensland

Álljatok készen az Úr akaratát követni!

A missziómon minden jól alakult. Hihetetlen élményekben volt részem, amelyek örökre a szívemben maradnak. Azonban nyolc hónapnyi szolgálat után egészségügyi gondjaim adódtak. Sok böjtöt és imát követően végül hazaküldtek. Össze voltam törve. Azt hittem, hogy minden az én hibám volt. Onnantól nem olvastam szentírásokat, és nem imádkoztam olyan gyakran. Azon tépelődtem, hogy vajon mindent tőlem telhetőt megtettem-e, hogy maradhassak.

Azonban ráébredtem, hogy ez egy próbatétel volt annak vizsgálatára, hogy hű maradok-e az Úrhoz. Nehéz volt, de Őbelé helyeztem a bizalmamat, és visszatértem a missziós terepre, ahol ismét bámulatos élményekben volt részem.

Aztán visszatértek az egészségügyi gondjaim. Ezúttal azonban nagyobb volt a hajlandóságom Mennyei Atya akaratának követésére, így aztán másodszor is hazatértem. Nehéz volt, de tudom, hogy mindenből tanulhatok, amit átéltem.

Habár nem töltöttem ki a 24 hónapnyi szolgálatot, tudom, hogy tiszteletre méltó missziót szolgáltam. Tudom, hogy az az időszak, mialatt az Urat szolgáltam, nekem és az általam szolgált embereknek is megérte. Hálás vagyok a Szabadítómnak az Ő végtelen engeszteléséért. Ismeri minden egyes nehézségünket. És ha teljes bizonyossággal Őrá támaszkodunk, soha nem leszünk egyedül.

Fillipe Hoffman, Brazília, Goiás

Ne vesztegessétek az időt a miértekre!

Teljesen összetörtem attól a gondolattól, hogy korábban jöjjek haza. Amikor a tanácsos felvetette, azonnal igen vegyes és összetett érzéseim támadtak. Szégyen. Megkönnyebbülés. Bűntudat. Békesség. Szomorúság. Mindez egyszerre.

Tudom, hogy Isten támaszt nyújtott nekem, mert valahogy sikerült túljutnom az otthon töltött első héten. Aztán túljutottam a következőn is. Majd a következőn. Amíg végül azt nem éreztem, hogy ismét önmagam vagyok. Apukám volt a legnagyobb támaszom, aki igazán a szárnyai alá vett. Mindig igyekezett beszélgetni és időt tölteni velem. Nem azért, hogy azt firtassa, „mi siklott félre”, hanem csupán tudni akarta, hogy vagyok.

Amikor az apukám pár hónappal később elhunyt egy sziklamászás közben bekövetkezett balesetben, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Istennek terve van velem. Megerősítette a szabadítás tervéről való bizonyságomat az, hogy az élete utolsó hónapjaiban vele lehettem. Még most sem értem minden okát annak, hogy miért kellett épp akkor hazatérnem, de egyúttal azt is megtanultam, hogy ha túl hosszan töprengsz a miérteken, akkor elszalasztod azokat a fantasztikus csodákat, melyeket Isten naponta küld neked.

Kristen Watabe, USA, Ohio

Módosítsátok az elvárásaitokat!

Amikor túl beteg lettem a misszióm folytatásához, tudtam, hogy Isten azt akarja, térjek haza. Ez azonban szöges ellentétben állt azzal, amit én akartam. Ráadásul feldúlt voltam az egészségi állapotom hirtelen leromlása miatt, ami később egy idült, súlyos betegség kezdetének bizonyult.

A betegségemhez való alkalmazkodás közben úgy éreztem, hogy elvesztettem a célomat. Rengeteg segítségre volt szükségem, miközben úgy éreztem, hogy én semmit sem tudok adni. Azt azonban tudtam, hogy továbbra is hitet kell gyakorolnom, így hát tanulmányoztam tovább a szentírásokat, imádkoztam és igyekeztem követni a Lelket. Amint egy nap az Újszövetséget tanulmányoztam, felfigyeltem James Tissot egyik festményére, melynek az volt a címe, hogy Jézus megparancsolja az apostoloknak, hogy pihenjenek. A Márk 6:30–31 ezen ábrázolása azonnal enyhülést hozott nekem. Ahogy elnéztem Krisztust, amint a pihenő szolgáit figyeli, éreztem, hogy milyen nagyon szereti őket – és engem.

Idővel megértettem, hogy az önmagam felé támasztott elvárásaim nem estek egybe azokkal az elvárásokkal, melyeket Isten támasztott felém. Az Ő elvárásai bizonyos értelemben emberpróbálóbbak voltak számomra, ugyanakkor sokkal inkább összhangban voltak a szükségleteimmel. Nagyon hálás vagyok azért, ahogy arra tanít engem, hogy még teljesebben fogadjam el a segítségét és tökéletes szeretetét. A belém vetett hite adja meg nekem a folytatáshoz szükséges reményt.

Sabrina Maxwell, USA, Utah

Maradj meg az evangélium ösvényén

Tisztességgel, ám idő előtt tértem haza a Fülöp-szigetek Cebu Keleti Misszióból. Nagyon megnehezítette a beilleszkedést a sok „mi lett volna, ha”, valamint az, hogy nem illettem bele a „visszatért misszionárius sablonba”. Mivel a saját hazámban szolgáltam, ezért az a gondolat gyötört, hogy cserben hagytam a gyülekezetemet, és azzal is tisztában voltam, hogy nem feleltem meg az elvárásaiknak. Amikor az „igazi” visszatért misszionáriusokhoz hasonlítottam magamat, akkor kevésbé érdemesként – lényegében számkivetettként – tekintettem magamra.

Végül az Úr megtanította nekem, hogy a misszió csupán az egyik módja annak, hogy Őt szolgáljuk. Nem az számít, hogy hol és meddig szolgálsz, hanem az, hogy hogyan. Megtanított arra, hogy alázatos legyek, és akkor is maradjak meg az evangélium ösvényén, amikor kemény haladni rajta, és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném.

Jasper Gapuz, Fülöp-szigetek

Tekintsetek Mennyei Atyára és Jézus Krisztusra!

Az Új-Zéland Wellington Misszióba hívtak el szolgálatra. Amikor kiderült, hogy korábban kell hazatérnem, úgy éreztem, hogy cserben hagytam Mennyei Atyát és a szüleimet.

Nagyon sokat tanultam a missziómból és ebből a helyzetből. Soha nem kellett annyira Mennyei Atyára és a Szabadító engesztelésére támaszkodnom, mint amikor idő előtt tértem haza. Muszáj volt bíznom Istenben, és elfogadnom bármit, amit a szándéka szerint meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy tanuljak belőle. Nem tagadhatom meg az engesztelés hatalmát és azt, hogy milyen valóságosan megtanultam, miszerint Jézus Krisztus az én Szabadítóm. Megtanultam, hogy Isten alázatossá tesz engem, és a gyengeségeimen, valamint a nehéz időszakokon keresztül tanít engem.

Mindegy, hogy hol vagyok és van-e névtábla a mellemre tűzve, mindenképpen Jézus Krisztus tanítványa vagyok. Tudom, hogy az Úr továbbra is szeret engem, velem van, és azt szeretné, hogy továbbra is szolgáljak másokat. És bár hazajöttem, tudom, hogy nem vallottam kudarcot, mert Ő megsegített, hogy e tapasztalat révén jobb emberré váljak.

Natasa Kriszanalome, Thaiföld

Erősítsétek meg a kapcsolatotokat a Szabadítóval!

Abban a kiváltságban volt részem, hogy az alaszkai Anchorage-ben szolgálhattam missziót. Nagy szívfájdalmat jelentett, hogy a mindkét bokám és lábfejem kificamítása nyomán fellépett szövődmények miatt korábban kellett hazatérnem. Kétségtelen, hogy nem volt könnyű, ám sok olyan élményben volt részem, amelyekből értékes leckéket tanultam az életről. Megtanultam, hogy Mennyei Atyának mindennel célja van, ami az életünkben történik. Azt is megtanultam, hogyan alkalmazzak jobb megközelítést a megpróbáltatások során. A Szabadítóval való kapcsolatom minden korábbinál erősebbé vált annak köszönhetően, hogy megtanultam, milyen jól alkalmazható az Ő engesztelésének gyógyító hatalma.

Mennyei Atya valóban segített nekem e nehéz időszak során. Bár időnként még mindig küszködöm, tudom, hogy az irányítás Mennyei Atyánál van, aki jobban tudja nálam, hogy mire van szükségem az életemben.

Amber Bangerter, USA, Utah

Tudnotok kell, hogy a misszionáriusi munkátok mindenütt folytatódik

A Magyarország Budapest Misszióban szolgáltam. Nehéz volt, hogy idő előtt tértem haza, mert a társaim, akikkel szolgáltam még mindig misszióban voltak, nekem pedig hiányzott, hogy misszionárius legyek. Attól is tartottam, hogy mit fognak gondolni rólam más egyháztagok, de szerencsére mindenki szeretettel viszonyult hozzám, és megértették a helyzetemet.

Ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem magam. Olvastam a Liahónában egy cikket a korábban hazatért misszionáriusokról, ami segített a közérzetem javításában, mert azt éreztem, hogy már nem én vagyok az egyetlen (lásd Destiny Yarbro: A tervezettnél korábbi hazatérés. Liahóna, 2018. jan. 44–47.). Megszívleltem továbbá, amit a nagynéném mondott: „Bárhol legyünk is, a misszionáriusi munka folytatódik.”

Lucas Ludwig Saito, Brazília, São Paulo

Vedd magad körül jósággal!

Soha nem hittem volna, hogy korábban fogok hazamenni a missziómból, és szégyenkezve, idegesen gondoltam arra, hogyan fogok az emberek szemébe nézni. Habár az életem egyik legnehezebb pillanata volt, ugyanakkor sokat fejlődtem is e tapasztalat által. Jobb emberré tett engem.

Azért tértem haza, hogy végigjárjam a bűnbánat folyamatát. A misszióm előtt hoztam néhány olyan döntést, amelyek nem voltak összhangban az evangéliumi tanításokkal és a parancsolatokkal. Mivel szégyelltem magam, és szerettem volna megőrizni az egyházi érdemességemet is, nem mentem végig a püspökömmel a bűnbánat folyamatán a misszióm előtt. Azonban már az első néhány hónapban azt éreztem, hogy haza kell mennem bűnbánatot tartani, hogy tisztességgel és feddhetetlenül szolgálhassak.

A hazatérésem után rendkívül bátorítóan hatott rám az olyan lelkileg felemelő tevékenységekben való részvétel, mint az egyházi gyűlések, a szolgálati lehetőségek, valamint – amikor már beléphettem oda – a templom. Leginkább azonban a körülöttem lévő emberek segítettek nekem: szeretettel fordultak felém a családtagjaim, néhány barátom, de még olyanok is, akiket korábban nem ismertem.

Mindent egybevéve, az Úr és a körülöttem lévő krisztusi példák segítségével vissza tudtam térni Floridába, hogy befejezzem a missziómat. Abban reménykedem, hogy mindannyian arra fogunk törekedni, hogy krisztusiak legyünk egymással – akár korábban tért haza, akár egyszerűen csak szükséget szenved.

Caigen Stuart, USA, Utah

Támaszkodjatok a Szabadítóra!

A Zambia Lusaka Misszióba kaptam missziós elhívást. Az idő előtti hazatérésben az volt az egyik legnehezebb rész, hogy az egyháztagok nem értették meg a korán visszatért misszionáriusokat.

Amikor visszajöttem, három hetet a kórházban kellett töltenem, és az egyháztagok közül ezalatt senki sem hívott fel vagy látogatott meg. Egyedül a csoportvezető és az úrvacsorát kiszolgáló misszionáriusok jöttek el minden vasárnap – ők is csak azért, mert megkértem őket. Igencsak szükségem lett volna az egyháztagok segítségére, hogy a hazatérésem utáni első pár hétben megerősítsenek és építsék a Jézus Krisztusba vetett hitemet, de ezt egyedül kellett megtennem.

Annak ellenére, hogy néha még mindig nehezemre esik megérteni, az Úr továbbra is naponta tanít engem arról, hogy miért jöttem haza a vártnál korábban. Ma már tudom, hogy a korai hazatérés tette lehetővé számomra, hogy megtaláljam az édesapámat és a családját, és kapcsolatot építsek ki velük. Lehetővé tette, hogy felismerjek egy egészségügyi rendellenességet, amely egyelőre része marad az életemnek. Illetve megtanultam, hogy melyek az erősségeim és a gyengeségeim: például, hogy megtanuljak nemet mondani. Korábban igen nehezen mondtam nemet – akármiről és akárkiről volt is szó. Mindig hajlandó voltam megtenni ezt-azt, és másokat sorolni előre, bármilyen fáradt vagy elfoglalt voltam is – ami nem is baj, viszont e megpróbáltatásnak köszönhetően megtanultam, hogy néha magamat kell előre sorolnom.

Továbbra is fedezek fel új dolgokat az Úrral és azzal kapcsolatban, hogy miért kellett korábban hazatérnem. Sok áldásban volt részem, és naponta támaszkodom az Úrra. Még ha időnként nehéz is, és az emberek nem mindig értik, de tudom, hogy a Szabadító érti. Én pedig továbbra is Őrá és az Ő végtelen engesztelésére támaszkodom.

Lindi Chibase, Dél-Afrika, Gauteng

Be fog teljesedni a misszionáriusi elhívást tartalmazó levélben lévő ígéret – amelyet akkor kaptatok, amikor úgy döntöttetek, hogy előreléptek ebben a munkában –, miszerint „az Úr meg fog jutalmazni téged életed jóságáért”. Odafigyeléssel és gondoskodással a sebeitek begyógyulhatnak, és eszközzé válhatnak számotokra abban, hogy segíthessetek másoknak Krisztushoz jönni. Elvégre ez a misszionáriusok kötelessége.