Válaszok keresése: Nővértől nővérhez
Hogyan lehet reményünk és örömünk az egyre sötétedő világban?
Ezt a kérdést sok hithű nővér feltette már, engem is beleértve.
Van ez a rossz szokásom, hogy elmondom Mennyei Atyának, mi az, amivel szerintem meg tudok birkózni, és mivel nem. Emlékszem, egyszer kisgyermekként azt mondtam Neki, hogy nem akarok életben lenni az utolsó napokban, mert tudom, hogy nem leszek képes elviselni egy ilyen elvetemült, gonosz időszakot.
Bár az élet azóta is zajlik, még mindig azon veszem észre magam, hogy azt állítom, nem tudok megbirkózni a világ egyre fokozódó sötétségével.
Furcsa módon a pátriárkai áldásom azt mondja, hogy örömre fogok találni ebben az életben. Gyakran értetlenül figyelem, miként várja tőlem Isten azt, hogy örömre találjak egy olyan világban, ahol többen nyíltan választják, támogatják és népszerűsítik a gonoszt.
Hogyan kellene bárkinek reményre vagy tartós örömre találnia egy ilyen világban?
Ez a nyilvánvaló eltérés aközött, ami a pátriárkai áldásom szerint lehetséges, illetve aközött, ahogy a világ ma kinéz, arra indított, hogy tanulmányozzam a remény és az öröm szerepét Jézus Krisztus evangéliumában.
Remény
Amikor elkezdtem a reményről tanulni, ráakadtam Steven E. Snow elder, nyugalmazott általános felhatalmazott hetvenes egyik kijelentésére: „[Jézus Krisztus] engesztelés[é]be vetett reményünk örökkévaló látásmóddal ruház fel bennünket. Az ilyen látásmód lehetővé teszi számunkra, hogy a jelen világon túlra tekintve meglássuk az örökkévalóság ígéreteit. Nem kell a társadalom szeszélyesen változó elvárásainak szűk csapdájába esnünk.”1
Rájöttem, hogy néhány évvel azelőtt első kézből tapasztaltam meg ezt az erőteljes igazságot. Pont mielőtt befejeztem volna a dél-franciaországi missziómat, terroristák támadtak Párizsra, ami az ország minden lakosát mélyen megrázta. Amikor egy héttel később megszólítottuk az embereket, gyakran megkérdezték tőlünk, hogyan lehet továbbra is hitünk, ha egyszer Isten hagyta, hogy ilyen szörnyű dolgok történjenek. Ilyenkor szentírásbeli történeteket osztottunk meg velük, és tanítottunk Isten szeretetéről és boldogságtervéről. Azok az emberek voltak képesek újra reményre találni, akik meghallgatták az üzenetünket, és arra törekedtek, hogy örökkévaló látásmódjuk legyen.
Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „Ha nincs Krisztusba vetett remény, akkor nincs az emberiség megváltására irányuló isteni terv felismerése sem. E tudás nélkül az emberek tévesen úgy vélik, hogy a mai létezést a holnapi kimúlás követi – hogy a boldogság és a családi kapcsolatok csupán múlékonyak.”2
Ha a Krisztusba vetett remény hiánya olyan kétségbeesést okoz, amilyet oly gyakran látunk a világban, akkor a Krisztusba vetett hitünk és reménységünk növelése bizonyosan segíthet nekünk abban, hogy több reményünk legyen az életben. Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából leszögezte: „Mivel a visszaállítás újra megerősítette az alapvető igazságot, miszerint Isten igenis munkálkodik a világban, így lehet reményünk, kell hogy legyen reményünk, még akkor is, amikor látszólag minden ellenünk szól.”3
Néha attól sem lesz semmivel sem könnyebb Krisztusba helyezni a reményünket, különösen a körülöttünk lévő világban egyre növekvő sötétségben, ha tudjuk, hogy ezt kellene tennünk. Amikor kezdek elcsüggedni, szívesen idézem fel Kevin J Worthennek, a Brigham Young Egyetem elnökének e bölcs tanácsát:
Ha meg akarjuk erősíteni a reményünket, jobban kell összpontosítanunk a Szabadítóra, különösen akkor, amikor reménytelennek érezzük magunkat. Az egyik legegyszerűbb, ám legerőteljesebb módja ennek az, hogy mások szolgálata által követjük az Ő példáját. Amikor így teszünk, akkor a figyelmünk magunkról másokra fog irányulni, és elkezdünk vágyat érezni a jóllétükre. Ezt a reményt aztán azzal a bizonyossággal lehet összekötni, miszerint Krisztus képes segíteni nekik, és hogy ezt általunk tudja megtenni. A hitnek az igazlelkű vágyainkhoz való e hozzáadása képes átalakítani kicsiny, ébredező reményünket a remény maradandó, erőteljes, még kiválóbb formájává, amely képes megváltoztatni minket – és másokat is.4
Egyszerűen azáltal, hogy megtesszük mindazt, ami közelebb visz minket Krisztushoz, nagyobb reményre találhatunk a jövőnkben, függetlenül attól, hogy mi történik körülöttünk a világban. Amikor megerősítjük a Vele való kapcsolatunkat, akkor megtanuljuk örökkévaló szemszögből nézni az életet, és felismerjük, hogy az ebben az életben megélt nehézségeink és próbatételeink „csak egy rövid pillanatnyiak“ (Tan és szövetségek 121:7).
Öröm
És mi a helyzet az örömmel? Hát nem azért vagyunk, hogy örömünk lehessen? (Lásd 2 Nefi 2:25.) Hogyan találhatunk örömet, amikor a dolgok sivárak, és a tőlünk telhető legjobbat tesszük azért, hogy egyáltalán reményünk legyen egy jobb jövőre?
David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából egyszer meghatározta az öröm fogalmát: „…az evangéliumi látásmódunk segít megértenünk azt, hogy öröm több egy illékony érzésnél vagy érzelemnél: inkább lelki ajándék, valamint létállapot és célállapot.”5
Amikor ezt hallottam tőle, megváltoztattam azt, ahogy az örömkeresésemhez hozzáálltam. Addig a pontig a tiszta boldogság érzését kerestem – valamit, ami soha nem távozna el, és elnyomná a szomorúság és a fájdalom minden érzését. Bednar elder meghatározása azonban felnyitotta a szememet arra az elképzelésre, hogy talán azért nem találtam a számomra megígért örömöt, mert rossz dolgot kerestem.
Ahelyett, hogy a keresésem célja az öröm megérzése lett volna, inkább azt kellett volna keresnem, hogy örömtelivé váljak.
Hogyan válik valaki örömtelivé? Fogalmam sem volt.
Bednar elder még ezt is mondta: „Az öröm abból fakad, ha hitet gyakorolunk az Úr Jézus Krisztusban, ha érdemesen szent szertartásokban és szövetségekben részesülünk és tiszteletben tartjuk azokat, valamint arra törekszünk, hogy mélyrehatóan megtérjünk a Szabadítóhoz és az Ő céljaihoz.”6
Nelson elnök ekképpen tanított:
„Az örömnek, melyet érzünk, nem sok köze van az életünkben fennálló körülményekhez, ahhoz viszont igen, hogy az életünk során mire összpontosítjuk a figyelmünket.[…]
Az öröm a hithűek ajándéka. Olyan ajándék, mely abból fakad, hogy szándékosan igyekszünk igazlelkű életet élni úgy, ahogyan Jézus Krisztus tanította.”7
Ez rádöbbentett egy felismerésre, miközben további igazságokat találtam az öröm forrásával kapcsolatban.
Jézus Krisztusba vetett hit? Mélyreható megtérés Őhozzá és az Ő céljaihoz? Egész életemben ezeket hallottam. Vajon tényleg ezek voltak a kulcs ahhoz, hogy megváltozzanak az érzéseim azzal kapcsolatban, hogy a sötétség ezen időszakában élek a világban?
Igen!
Ahogy elgondolkodom életem azon pillanatain, amikor a legnagyobb reményt és örömöt éreztem, rájövök, hogy ezek szinte mindig azok a pillanatok, amikor leginkább a Krisztussal való kapcsolatom megerősítésére összpontosítotam, és arra törekedtem, hogy hasonlóbbá váljak Őhozzá.
Bár még mindig előfordulhat, hogy a fájdalom vagy kétségbeesés pillanataival küszködöm, van reményem és hitem abban, hogy ha egyre közelebb kerülök Krisztushoz, akkor Ő ott lesz, hogy segítsen a gyengeségeimben. Remélem, hogy egy nap elnyerem az öröm teljességét, és amikor a Szabadító világosságát keresem, és arra törekszem, hogy az emberpróbáló körülmények ellenére is örömtelivé váljak, rá fogok találni arra az örömre, amely a pátriárkai áldásomban meg lett ígérve nekem, és amely mindannyiunknak meg lett ígérve – hogy „örömük mindörökké teljes lesz“ (lásd 2 Nefi 9:18).