Továbblépés a második válásom után. Liahóna, 2022. ápr.
Továbblépés a második válásom után
Egy egyszerű tanács segített továbblépnem, amikor nem tudtam, hogy éppen mit tegyek.
Kép a Getty Images jóvoltából
Teljes sötétségben, egy kupac ágynemű alá temetkezve feküdtem szüleim otthonának a vendégszobájában. Éppúgy lehetett dél, mint éjfél – teljesen elveszítettem az időérzékemet. Minden holmim költözős dobozokban volt, amelyek ingatag tornyot alkottak az ágyam mellett. Négy éven belül két válás már túl sok volt nekem.
Kétségbeesésbe csúszva
A második házasságom vége egy rettenetes időszak volt, tele szorongással, bizonytalansággal és szállodai éjszakákkal. Nem tudtam, mit tegyek. Úgy éreztem, semmi másra nem vagyok képes, csak arra, hogy a takaró alatt feküdjek, és megpróbáljam végleg kizárni az érzéseket.
Korábban is mentem keresztül nehéz időszakokon, de ez a nap más volt. Nem akartam istentiszteletre járni vagy olvasni a szentírásokat – vagy akár csak feltápászkodni az ágyból. Még az ima is nagyobb erőfeszítésbe került, mint amennyire képesnek éreztem magam. Csak feküdtem az ágyban, és azért imádkoztam, hogy egyáltalán akarjak imádkozni. Egyértelműen kétségbeesésbe csúsztam.
A családom és mások, akik törődtek velem, segíteni akartak, de egyszerűen nem tudták, hogyan. Megpróbáltak felvidítani, ételt hozni nekem, vagy biztosítottak arról, hogy minden rendben lesz. De én még nem álltam készen erre az üzenetre. Szinte lehetetlen volt, hogy bárki is segítsen nekem, mert még én sem tudtam, milyen segítségre van szükségem. Az egy dolog, ha túlterheltnek érzed magad, miközben tudod, hogy mi mindent kell megtenned azért, hogy felülkerekedj az utadba kerülő akadályokon. Az viszont teljesen más helyzet volt, amikor még elképzelni sem tudtam, hogy mi legyen a következő lépés.
Az első válásom lesújtó csapás volt, és egy teljes évnyi kimerítő erőfeszítésbe került felépülni belőle. De valahogy összeszedtem magam, és végül újra „működőképes” voltam. Ez alkalommal nem így volt. Nem volt bennem több újrakezdés. Ebben a pillanatban teljesen kimerült voltam szellemileg, érzelmileg és testileg is.
Hirtelen bevillant egy évekkel korábbi emlék.
„Csak válassz egyvalamit”
Tizenévesként elhagytam az egyházat, mert nem hittem, hogy igaz. Még Istenben sem hittem többé. Aztán a húszas éveimben volt egy megtérési élményem, és tudtam, hogy az egyház igaz. Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor felismertem az evangélium igazságát. Ez az izgalom mindössze úgy egyetlen percig tartott, mielőtt összeszorult a gyomrom attól a kijózanító valóságtól, hogy a megtérésem miatt az egész életemet át kell alakítanom. Hogyan változtatsz meg szinte mindent az életedben, és válsz azzá az emberré, akiről tudod, hogy lenned kellene?
Húszas éveimnek azon a napján felhívtam a nagyapámat. Tudtam, hogy bízhatok az ő iránymutatásában e feladatot illetően. Meghallgatta az azzal kapcsolatos aggodalmaimat, hogy miként változtathatom meg az egész életemet, ha egyszer azt sem tudom, hogyan tegyem. Aztán ezt mondta: „Csak válassz egyvalamit. Válassz egyvalamit, dolgozz rajta, és amikor kész, válassz egy másikat. Csak ennyit kell tenned.”
Nem tudom, mire számítottam tőle, de nem erre. Olyannyira jobbá kellett válnom az akkori önmagamhoz képest, hogy úgy gondoltam, aligha lesz elég, ha egyszerre csak egy dolgon változtatok. Azonban a lelki érettség valamiféle hirtelen pillanatában úgy döntöttem, hogy követem a tanácsát. Az egyházba való visszatérésem idején megdöbbentő számú változással kellett szembenéznem: melyiket válasszam először? E jól ismert teendők (járj istentiszteletre, olvasd a szentírásokat, imádkozz, fizess tizedet, szolgálj elhívásban, stb.) súlya már önmagában is mindent elsöprő volt.
Annyi mindenről tudtam, hogy küszködés lesz megváltoztatni, és még nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy megküzdjek ezekkel. Így aztán úgy döntöttem, hogy választok valamit, amit megtehetek – valami fontosat, de aprót. Ez majd elindít engem azon az úton, amelyen járni akarok, és képes leszek erre a sikerre építeni.
Sort sorra
Évekkel később, amikor éppen nem volt erőm elmondani egy egyszerű imát a második válásom után, a Szentlélek felidézte ezt az emléket az elmémben.
Miközben továbbra is mozdulatlanul feküdtem az ágyneműm pamutgubacsában, és felidéztem ezt a tanácsot, tudtam, hogy a Lélek éppen olyan útmutatást adott nekem, amelyet a jelen helyzetemre vonatkoztathatok. Talán tehetnék egyvalamit. Nem kell valami komolynak lennie: csak legyen egyvalami. Az első dolog, amit meg kellett tennem, az volt, hogy kimásszak az ágyból. Úgyhogy meg is tettem: pár perc múlva felhajtottam a takarót, és felálltam. Aztán visszamásztam a takaró alá. De ez így rendben is volt, mert mégiscsak megtettem azt az egy dolgot, amelyet kiválasztottam. Ezt a célt fenntartottam még pár napig, mielőtt a következőt kiválasztottam volna, és egyre csak ezekre építettem.
Most már értem, hogy Nagyapa útmutatása nem csupán jó tanács volt. A szentírások ezt tanítják: „Mert íme, így szól az Úristen: Sort sorra, előírást előírásra, itt egy kicsit és ott egy kicsit adok az emberek gyermekeinek; és áldottak azok, akik hallgatnak előírásaimra, és meghallják tanácsomat, mert bölcsességet tanulnak; mert annak, aki befogadja, többet adok” (2 Nefi 28:30). Kipróbáltam, mert bíztam a nagyapámban. Azért működik, mert ez egy evangéliumi tantétel. Úgy tanulunk és fejlődünk, ha elsajátítjuk, hogyan válhatunk jobbá azáltal, hogy egyszerre csak egy dolgot változtatunk meg.
Általában itt jönne a történetnek az a része, ahol elmesélem, milyen nagyszerű ma az életem. Persze, a dolgok jobbra fordultak, de nem csak ez a lényeg. A lényeg az, hogy az Úr elvárta tőlem, hogy az Ő segítségével minden egyes pillanatban tegyek meg minden tőlem telhetőt. Megértette, hogy némely napokon a tőlem telhető legjobb szó szerint csak annyi, hogy összeszedem az erőt ahhoz, hogy ki tudjak kászálódni az ágyból. Amint azt Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tanította: „Isten készen áll, hogy fogjon bennünket úgy, ahogyan éppen vagyunk, és elkezdjen rajtunk dolgozni. Mindössze készséges szívre van szükségetek; a vágyra, hogy higgyetek; és bizalomra az Úrban.” 1
Szeretetet és elfogadást éreztem Mennyei Atyánktól. Az a felajánlásom, hogy folyamatosan, sorról sorra fejlődjek, elfogadható az Ő számára. Az erőfeszítés, bármilyen tökéletlen is, mindig elfogadható, ha ez a tőlem telhető legjobb erőfeszítés. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) ezt tanította: „Tegyetek meg mindent, ami telik tőletek. Csak ennyit kérünk tőletek. […] Az Úr nem várja el tőletek, hogy ennél többet tegyetek. Csak tegyetek meg minden tőletek telhetőt.” 2 Nem volt semmiféle kapcsoló, amelyet felkapcsolva egyik napról a másikra teljesen átváltozhattam volna. Sorról sorra haladunk előre.
Akár arra törekszem, hogy jobb szolgálattételt nyújtsak a körülöttem lévőknek, akár csak megpróbálok felállni, az számít, hogy megpróbálom.
Az Úr ott lesz
A két válásból való felépülésemből – és minden másból, amivel az élet próbára tett – két kulcsfontosságú leckét tanultam. Először is, az Úr szeret mindenféle őszinte erőfeszítést. 3 Másodszor, az Úr eléd fog menni oda, ahol vagy. Függetlenül attól, hogy hol tartasz a felépüléshez és gyógyuláshoz vezető úton, ha ezen az úton jársz, Ő ott lesz.
Mivel a Szabadító magára vette minden fájdalmunkat és bánatunkat, tudja, mire van szükségünk, bármi legyen is az. Még ha mi magunk nem is tudjuk, Ő igen. És segíteni fog nekünk továbblépni.
Gyakran hallom, amint mások kifejezik hálájukat az életük kihívásaiért. Én is szeretnék hálás lenni a csapásokért. Még nem tartok ott, de most éppen ez az a bizonyos egyvalami. Ezen dolgozom, és amikor kész, kiválasztok egy másikat.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.