Nyomtatásban nem jelenik meg
Amit a bűnbánatról tanultam
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Arizonában él.
Nincs más, ami annak az öröméhez lenne fogható, hogy közelebb kerülünk Istenhez.
Életem túlnyomó részében küszködést jelentett a bűnbánat. Tudtam, hogy fontos, és hogy meg kellene tennem, de nem teljesen értettem. És mivel ez olyasmi volt, amit nem csináltam jól, elcsüggedtem, amikor valaki kihangsúlyozta a fontosságát egy-egy beszédben.
Eljutottam odáig, hogy még a bűnbánat szót sem szerettem hallani, mert olyasmit juttatott eszembe, amit nem csinálok. Úgy tűnt, mintha egyre inkább elmaradnék a bűnbánattal, és minél tovább húzódott ez a gond, annál nagyobb lett a „hátralékom”.
Végül a következő kijelentést hallottam általános konferencián a Fiatal Férfiak akkori általános elnökétől, Stephen W. Owentől, amely nyomán elkezdtem másképp gondolkodni: „A bűnbánat öröme több a tisztességes élet öröménél. A megbocsátás, az újbóli tisztaság és az Istenhez való közelebb kerülés öröme ez. Ha egyszer már megtapasztaltad ezt az örömet, akkor nem éred be többé kevesebbel.”1
Egy másik általános konferenciai beszéd további vágyat ébresztett bennem arra, hogy jobban teljesítsek. Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „Akár szorgalmasan jártok a szövetség ösvényén, akár lecsúsztatok vagy leléptetek róla, illetve ha onnan, ahol jelenleg álltok, még csak nem is látjátok a szövetség ösvényét, esedezve kérlek titeket: tartsatok bűnbánatot! Tapasztaljátok meg, milyen megerősítő hatalommal bír a mindennapi bűnbánat: azaz, hogy minden egyes nappal egy kicsit jobban teljesítünk és jobbak vagyunk.”2
Amikor a tőlem telhető legjobban igyekeztem követni ezt a tanácsot, válaszokat találtam az aggodalmaimra, és jobban megértettem a bűnbánat áldásait. Mégis azon tűnődtem, mi lehet az, amit továbbra sem értek a bűnbánattal kapcsolatban, és ami ezért annyira megnehezíti azt.
Az egyik nehézségem az volt, hogy nem tudtam felidézni az összes bűnt, amelyet egy-egy napon elkövettem. Biztos voltam benne, hogy vannak olyanok, amelyeket elfelejtettem. Hogyan bánhatnám meg az összes bűnömet, ha nem tudom mindet felidézni?
Ez a kérdés azóta nyugtalanított, hogy nyolcévesen frissen megkeresztelkedtem. Tudtam, hogy bűnbánatot kell tartanom, de melyik nyolcéves srác tartja számon az összes elkövetett bűnét, hogy megbánhassa azokat? Emlékszem, egyszer imádkozva térdeltem és ezt mondtam: „Mennyei Atyám! Minden bűnömet megbánom!” Kételkedtem abban, hogy ez így elég, de nem igazán tudtam, mi mást tehetnék.
Később választ találtam a Mormon könyvében. Az Alma 38:14 ezt tanítja: „Ne azt mondd: Ó, Isten, köszönöm neked, hogy mi jobbak vagyunk, mint testvéreink; hanem inkább azt mondd: Ó, Uram, bocsásd meg az én méltatlanságomat… – igen, mindig ismerd el méltatlanságodat Isten előtt.”
Az Isten előtti méltatlanságunk elismerése segít nekünk alázatosnak lenni, ami elengedhetetlen a bűnbánathoz. Továbbá megkérhetjük Mennyei Atyát, hogy segítsen meglátnunk azokat a dolgokat az életünkben, amelyeket meg kell bánnunk, meg kell változtatnunk vagy jobbá kell tennünk. Ő bizonyosan tudja, min kell változtatnunk ahhoz, hogy hasonlóbbá váljunk Őhozzá, és Ő késztetést fog adni az elménknek és a szívünknek, ha a változás és a bűnbánat iránti őszinte vággyal kérjük.
A bűnbánattal kapcsolatban az volt a másik nehézségem, hogy nem teljesen értettem a bűneink elhagyásának a fogalmát. A Tan és szövetségek 58:43 ezt mondja: „Erről tudhatjátok, hogy valaki megbánta-e bűneit – íme, beismeri és elhagyja azokat.”
Úgy hittem, a bűneink elhagyása azt jelenti, megígérjük, hogy soha többé nem követjük el azokat. Ez vajon azt jelentette, hogy amennyiben újra elkövettem őket, akkor eleve nem is igazán hagytam el őket? És amikor letérdeltem imádkozni, hogy megvalljam és elhagyjam a bűneimet, akkor vajon a saját gyengeségeimnek – annak a ténynek, hogy esetleg megismételhetem azt a bűnt – az ismerete azt jelentette, hogy nem igazán hagytam el a bűneimet? Ám megtanultam, hogy a bűneim elhagyása több annál, mint egyszerűen csak sajnálkozni miattuk. Ha csak annyit teszek, hogy sajnálkozom, akkor valószínűleg nem is hagytam el őket.
Dale G. Renlund elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következő meglátást osztotta meg: „C. S. Lewis keresztény író írt a változás szükségességéről és módjáról. Kijelentette, hogy a bűnbánat magában foglalja a »visszakerülést a helyes útra. Ha hibás az összeadás, csak úgy tudjuk kijavítani, ha visszamegyünk ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk, s onnét újraszámoljuk – nem elég egyszerűen tovább számolni.« A viselkedésünk megváltoztatása és a »helyes útra« térés a bűnbánat része, de csakis egy része. A valódi bűnbánathoz hozzá tartozik az is, hogy Isten felé fordítjuk a szívünket és az akaratunkat, és elhagyjuk a bűnt. Ahogy Ezékiel magyarázta, a bűnbánat a bűntől való megtérést, a törvény szerinti és igazságos cselekedetet, a zálog visszaadását, az életnek parancsolataiban járást és a gonoszság többé el nem követését jelenti [lásd Ezékiel 33:14–15].”3
Amikor imádkoztam, hogy segítséget kapjak a bűnbánathoz, kifejeztem Mennyei Atyának, hogy valóban meg akarok változni, és hajlandó vagyok megváltozni. Tudtam, hogy az Úr segíteni fog nekem. És tényleg, Ő segített nekem megváltozni.
Eleinte a változás nem mindig volt maradandó, és újra meg kellett próbálnom. De az erőfeszítéseink számítanak az Úrnak. Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „Jézus Krisztus engesztelésének ajándékával és a menny minket segítő erejével képesek vagyunk jobbá válni; és az evangéliumban az a nagyszerű, hogy már azt is a javunkra írják, ha megpróbáljuk, még ha nem is mindig járunk sikerrel.”4
Amióta ekképpen megértettem a bűnbánatot, magabiztosabban érzem, hogy képes vagyok követni Nelson elnök e tanácsát: „Nincs semmi, ami felszabadítóbb, nemesítőbb vagy létfontosságúbb lenne egyéni fejlődésünk szempontjából, mint a bűnbánatnak szentelt rendszeres, napi figyelem. A bűnbánat nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamat. Ez jelenti a boldogság és a nyugodt lelkiismeret kulcsát. Hittel társítva a bűnbánat feltárja előttünk a kaput Jézus Krisztus engesztelésének hatalma előtt.”5
Amikor úgy döntöttem, hogy jobban fogok bűnbánatot tartani, fogalmam sem volt, hogy az milyen messzemenő és tartós hatással lesz az életemre. Az áldások, melyek eljöttek, valóságosak. Ráébredtem, hogy annak előtte a csüggedés érzése a lelkem ellenségétől eredt, aki nem akarta, hogy bűnbánatot tartsak. Arra is ráébredtem, hogy a bűnbánatom elmulasztásával nem is az volt a helyzet, hogy állandóan „hátralékot” képeztem volna, hanem inkább egyszerűen csak lemaradtam olykor azokról az áldásokról, amelyeket elnyerhettem volna, ha nagyobb erőfeszítést teszek azért, hogy megtegyem mindazt, amit képes vagyok megtenni.
Amikor továbbra is minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy mindennap bűnbánatot tartsak, olyan módokon éreztem Isten szeretetét és útmutatását, amilyeneket korábban szinte el sem tudtam volna képzelni. Többé már nem érzem, hogy rám nehezedik a bűn. Mostanra felismertem azt a kiváltságot és áldást, amelyet a bűnbánat ténylegesen jelent. Most már értem, amit Owen fivér mondott: „Ha egyszer már megtapasztaltad [a bűnbánat örömét], akkor nem éred be többé kevesebbel.”