Miként ösztönözték apám utolsó szavai a megtérésemet
A szerző Namíbiában él.
A próféták, misszionáriusok és édesapám szavai segítettek kifejlesztenem a Jézus Krisztusba vetett hitemet.
Egy namíbiai nagyvárosba költöztem, hogy megkezdjem egyetemi tanulmányaimat. A bátyámmal laktam ott, aki Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának a tagja.
Az egyik vasárnap elhívott magával istentiszteletre, én pedig beleegyeztem, hogy vele tartsak. Észrevettem, hogy mindenki, akivel az épületben találkoztam, nagyon boldognak tűnt.
A bátyám bemutatott a misszionáriusoknak, és megbeszéltünk egy találkozót. Őszintén szólva nem igazán figyeltem oda a tanításaik során, és bár az elderek mindig arra buzdítottak, hogy imádkozzak arról, amit tanítanak, hogy tudhassam, igaz-e, nem foglalkoztatott a dolog annyira, hogy megtegyem.
Végül belefáradtam a tanításokba. Nem olvastam a szentírásokat, és nem próbáltam változtatni a dolgokon az életemben, így aztán elkezdtem kerülni az eldereket.
De néha még mindig elmentem istentiszteletre a bátyámmal. És amikor az elderek időpontot akartak egyeztetni velem, mindig volt valamilyen kifogásom, hogy miért nem tudok találkozni velük.
Búcsúüzenet
Néhány évvel később apám hirtelen megbetegedett, és nem volt jele javulásnak. Nem sokkal azelőtt, hogy elhunyt, megosztott egy üzenetet a testvéreimmel és velem. A Máté 6:33-at idézve azt tanácsolta nekünk, hogy „keressétek először Istennek országát”, és azt mondta, hogy ha igazlelkűek vagyunk és követjük Jézus Krisztust, akkor az életünkben minden a helyére kerül.
Sajnos csak jóval a halála után engedtem, hogy a búcsúüzenete beivódjon a lelkembe.
Apa halála előtt már próbáltam hinni Jézus Krisztusban és az Ő evangéliumában, de miután őt elveszítettem, a növekvő hitem is vakvágányra futott.
Apa elvesztése nagyon fájdalmas volt. Úgy éreztem, mintha minden világosság kiszivárgott volna az életemből. Az iváshoz fordultam, hogy enyhítsem a gyászomat és a fájdalmamat. Egyáltalán nem tettem semmi hithű dolgot, és úgy éreztem, egyre távolabb és távolabb sodródom.
Aztán az egyik nap, amikor minden korábbinál mélyebben voltam, beugrottak apám utolsó szavai:
„Keressétek először Istennek országát.”
Elgondolkodtam: Mit csinálok most az életemmel? Apa még a halálos ágyán fekve is bizonyságot tett a Jézus Krisztusba vetett hitéről. Én miért nem vagyok képes ugyanerre?
Apára gondolva az is eszembe jutott, hogy milyen békességet és boldogságot láttam az egyháztagok szemében minden alkalommal, amikor a bátyámmal istentiszteletre mentem. Én is ugyanerre a békességre és boldogságra vágytam.
Tudtam, hogy végre itt az ideje komolyan venni a bizonyság megszerzését.
Váratlan válasz
Elkezdtem ismét találkozgatni a misszionáriusokkal. Sok kérdésemre válaszoltak, és elkezdtem olvasni a szentírásrészeket, amelyekre megkértek. Elkezdtem többet imádkozni, és igyekeztem többet megtudni Jézus Krisztus evangéliumáról. Amikor arra kértek, hogy imádkozzak a tanultakról, elfogadtam a felkérést.
Amint aztán egyedül voltam, letérdeltem, és elmondtam a valaha mondott legőszintébb imámat, azt kérdezve benne, hogy igaz-e az egyház. Amikor az imámon töprengtem, hirtelen nagyon erősen éreztem a Lelket. Egy halk, szelíd, mégis átható hang ezt suttogta a gondolataimban: Eben! Jöjj, kövess engem! Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Megdöbbentem.
Amikor később beszámoltam erről a misszionáriusoknak, elmagyaráztam, hogy az általam hallott hanggal talán csak a saját elmém próbált megnyugtatni engem. Biztosítottak arról, hogy nem ez a helyzet, hanem a Szentlélek volt az, amint éppen az igazsághoz vezetett engem.
Hihetetlen volt rájönni, hogy Mennyei Atya ismer engem, és hogy kaphatok ilyen válaszokat. Mégis úgy éreztem, hogy több megerősítésre van szükségem az evangélium igazságát illetően.
A hit próbája
Az általános konferencia közeledtével a misszionáriusok arra kértek, hogy írjam le minden kérdésemet, és alaposan figyeljek oda a válaszokra.
Russell M. Nelson elnök beszéde minden kétségemet lecsendesítette. Amikor arra kért, hogy „lépjetek rá a szövetség ösvényére, és maradjatok ott”1, úgy éreztem, mintha Mennyei Atya azt mondaná nekem, hogy keresztelkedjek meg.
Így aztán a konferencia után elmondtam az eldereknek, hogy készen állok. Kételkedtem magamban, az érdemességemben, a változásra való képességemben és abban, hogy olyanná tudnék válni, mint Jézus Krisztus, de amikor a püspökömmel beszéltem, rájöttem, hogy mit kell tennem. A próféta, a Lélek és apám szavaira emlékezve hittel léptem előre, és a bátyám megkeresztelt. Így aztán végre, örömmel, elkezdtem teljes mértékben az evangélium szerint élni.
Az evangélium megadja nekem azokat a válaszokat és vigaszt, amelyekre szükségem van az életben. A szabadítás tervének a megértése reményt ad nekem arra, hogy egy nap majd újra találkozom Apával. Minden úrvacsorai gyűlés olyan, mintha az lenne a legelső vasárnap a bátyámmal – még mindig ugyanazt a békességet és örömet érzem.
Most, hogy missziós szolgálatra készülök, örömmel várom, hogy megosszam az evangéliumot és a bizonyságomat a világgal. Készen állok az evangélium világosságának a terjesztésére – mely ugyanaz a világosság, amelyet az evangélium akkor adott nekem, amikor a leginkább szükségem volt rá.