Miképpen engedhetjük a kihívásoknak, hogy finomítsák, ne pedig romba döntsék a hitünket?

Írta: Irene Inemesit Ekord

Választhatjuk azt, hogy a küzdelmeink által közelebb kerüljünk Krisztushoz.

Kép

egy nő fejében lévő alak ábrázolása

Nemrégiben az egyházközségem egy csodálatos fiatal egyedülálló felnőtt elhunytát gyászolta. Miközben a segítőegyleti elnökségemmel úton voltunk, hogy meglátogassuk a fiatalember édesanyját, azon gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék neki. Azért imádkoztam, hogy az Úr egy olyan építő üzenet megosztását sugalmazza nekem, amely segíteni fog az édesanyának érezni az Ő vigasztalását.

Amikor odaértünk, láttam, mennyire össze van törve. Mindig is olyan vidám és hithű volt, de most úgy tűnt, hogy a bizonysága fogyatkozóban van.

Egy üzenet megosztása helyett azt éreztem, hogy egy hosszan tartó, meleg ölelésre van szüksége tőlem. A szívem feléje fordult, és szerettem volna, ha érzi, hogy Mennyei Atya szereti őt, és tudatában van a gyászának.

Ez az élmény eszembe juttatta az élet azon időszakait, amikor a kihívásaink kételyt ébreszthetnek bennünk, hogy Mennyei Atya valóban ott van-e mellettünk. Amikor az Ő akarata más, mint az általunk kívánt végkifejlet, az megrengetheti a hitünket és az Őbelé vetett bizalmunkat, különösen a gyász vagy a fájdalom idején.

Sok hitre és bátorságra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk Mennyei Atyánk akaratát a sajátunk helyett, különösen akkor, amikor ennek az eredményétől sajog a szívünk. Amikor azonban hazafelé sétáltam a gyászoló édesanyánál tett látogatásból, eszembe jutottak Russell M. Nelson elnök e szavai:

„[V]egyétek kézbe a bizonyságotokat. Dolgozzatok meg érte. Vállaljatok érte felelősséget. Gondoskodjatok róla. Ápoljátok, hogy növekedjen. […]

[F]igyeljétek meg, milyen csodák történnek az életetekben.”¹

Végül ráeszméltem, hogy a bizonyságom megerősítése fogja lehetővé tenni számomra, hogy reménykedhessek Isten szeretetében, amikor kihívásokkal nézek szembe. Tudom, hogy Ő azt fogja szem előtt tartani, ami nekem a legjobb, és segíteni fog nekem, amikor nehéz időket élek át.

De mégis hogyan tehetjük ezt meg, miközben ennyi fájdalmat érzünk?

A hitem finomítása

Visszatekintve az élettapasztalataimra és arra, hogy miként növekedett a bizonyságom a kihívásaim során, rájöttem, hogy van néhány konkrét dolog, amelyet akkor gyakoroltam, amikor nehézségekkel szembesültem:

Örökkévaló szemszögből látni a kihívásokat: Ezt nehéz lehet megtenni a fájó érzelmek és a kihívások közepette. Mégis, amikor a küszködéseim során arra törekedtem, hogy úgy lássam a dolgokat, ahogy Isten látja, az segített elmélyítenem a Jézus Krisztusba és az Ő képessé tévő hatalmába vetett hitemet.
Minden időben Őt keresni: Úgy tűnik, az élet legnehezebb pillanataiban mondom a legőszintébb imákat, tanulmányozom leginkább az evangéliumi igazságokat, és teszek még több erőfeszítést az ősi és újkori próféták tanácsainak a keresésére és alkalmazására. Azonban az, hogy ezeket a dolgokat a jó időkben is megtettem, segített nekem a nehézségekben a Szabadító felé fordulni ahelyett, hogy elfordultam volna Tőle. Mindannyian választhatjuk azt, hogy Őt keressük a küzdelmes és békés pillanatainkban egyaránt – ha így teszünk, az mindig felidézi számunkra Mennyei Atya tökéletes szeretetét.
Hálával emlékezni a csodákra: Mindenekfelett pedig, ha emlékezem a sok apró és hatalmas csodára, mellyel az Úr megáldott, az mindig arra ösztönöz, hogy bízzak Őbenne, és úgy őrizzem a hitemet, hogy megingathatatlan maradjon a nehéz időkben. Mi több, éppen a gyógyulás azon csodái miatt, amelyekkel Ő már megajándékozott engem, akarok harcolni azért, hogy erősnek őrizzem meg a Jézus Krisztusba vetett hitemet. Oly sokat tett értem, és oly sok csodát vitt véghez az életemben! Én pedig szeretném kifejezni a hálámat mindazért, amit értem tett.

Kézbe venni a bizonyságunkat

Nincs tökéletes bátorságom, hitem vagy bizalmam az Úrban, de igyekszem eljutni oda. Tudom, hogy a nehéz idők során Mennyei Atya megáldott és megáld engem erővel ahhoz, hogy hithű maradjak még akkor is, amikor szívfájdalmat tapasztalok meg, vagy ha az áldások, amelyekért imádkozom, nem jönnek, amikor szeretném.

Eltökéltem, hogy engedni fogom, hogy az életemben lévő kihívások és fájdalmak inkább építsék a Jézus Krisztusról való bizonyságomat, ne pedig összetörjék azt. Nehéz szembenézni a finomító tüzével, de igazán segít megértenünk és hasonlóbbá válnunk a Szabadítónkhoz, ha úgy döntünk, hogy hagyjuk.

Az általam meglátogatott édesanya nem veszítette el a bizonyságát, de küszködött azzal, hogy a gyászán keresztül meglássa Isten jóságát. Ráébredtem, hogy abban a pillanatban elegendő volt számára, ha azon az ölelésen keresztül megmutatom neki, hogy Mennyei Atya és én is szeretjük őt.

Ahogy Alan T. Phillips elder a Hetvenektől emlékeztet minket, Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk: „Ha elveszettnek érzitek magatokat, ha kérdéseitek vannak vagy híján vagytok a bölcsességnek, ha küzdelmesek a körülményeitek vagy a lelki összhang hiányával birkóztok éppen, akkor forduljatok Őhozzá. Imádkozzatok Őhozzá vigaszért, szeretetért, válaszokért és iránymutatásért. Bármire legyen szükségetek és bárhol is legyetek, öntsétek ki a szíveteket Mennyei Atyátoknak!”²

Mindig küszködést jelent megszabadulni attól a természetes hajlamunktól, hogy haragosan vagy bosszankodva viszonyuljunk Mennyei Atyához, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. De megígérem neked, hogy ha továbbra is örökkévaló szemszögből tekintesz a dolgokra, Mennyei Atyát és Jézus Krisztust keresed, valamint emlékezel azokra a csodákra, amelyekben Ők részesítettek téged, akkor a hited nem fog meginogni. És akkor még több csodát látsz majd, amint azt Nelson elnök megígérte.

Személyes bizonyságom van arról, hogy ha kézbe vesszük a bizonyságunkat, az segíteni fog abban, hogy a legnehezebb időszakokban is legyen támaszunk.