Megtanulni Istenbe és az Ő prófétájába helyezni a bizalmamat magam helyett
Egy búvármerülés megtanította nekem, hogy Mennyei Atya jobban tudja nálunk, mi a jó nekünk.
Amikor a Brigham Young Egyetemre jártam Hawaiin, úgy döntöttem, elvégzem az okleveles búvártanfolyamot, hogy felfedezhessem a gyönyörű kampuszt körülvevő óceánt. A záróvizsga utolsó részében a csoportommal 20 perces merülésre mentünk a honolului Kewalo-medence kikötőjében.
A búvároktatónk úgy vélte, hogy ha már eljutottunk eddig, akkor megtanultuk, hogyan legyünk biztonságban, és nyugodtan jól érezhetjük magunkat. Nyilvánvalóan továbbra is követnünk kellett az alapvető szabályokat, például hogy mindenkinek legyen egy párja, de azt mondta, hogy most inkább a látnivalókra figyeljünk, ne a konkrét készségek bemutatására.
Az utolsó merülés hihetetlen volt, és nagyon élveztem a fehérfoltú cápák és a tengeri teknősök látványát. Semmi sem segít annyira értékelni ezt a gyönyörű földet, amelyet az Úr teremtett nekünk, mint az, amikor feltekintek a vízfelszínre és rájövök, hogy a víz alatt lélegzem.
Otthagytam az oktatót
A merülésünk végéhez közeledve úgy tűnt, a búvároktatót lenyűgözte egy párnaméretű kő. Úgy láttam, mintha próbálná megemelni, de türelmetlen lettem. Már csak pár percünk van hátra – gondoltam magamban. – Nem akarom egy kő nézegetésére pazarolni az időmet.
Elindultam, hogy szemügyre vegyek néhány közeli korallt, amikor hirtelen egyszerre sok izgatott, tompa, víz alatti hangot hallottam. Odanéztem, és láttam, hogy a csoportom tagjai meredten bámulnak valamit, de a regulátorral a számban nem tudtam megkérdezni, mi történt.
A csoportunk visszaúszott a felszínre, és beszállt a csónakba. Miután levettük magunkról a felszerelésünket, mindenki izgatottan beszélgetni kezdett arról, amit látott. A párom ezt mondta nekem: „Próbáltam felkelteni a figyelmedet, hogy láthasd, amint elúszik!”
Az oktató egy polipot látott a kő alatt, ezért az osztály kedvéért megmozdította a követ. Minden alkalommal, amikor az oktató megmozdította a követ, a polip visszamenekült alá, amíg egyszer csak elege lett a bújócskából, tintát lövellt ki, majd elúszott.
Merültem már szabadtüdősen és légzőkészülékkel is, sok mindent láttam a vadvilágban, de polipot még soha. A türelmetlenségem miatt pedig elszalasztottam egy ritka lehetőséget.
Az egyórás autóúton hazafelé elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy fontos evangéliumi leckét tanultam a parancsolatok betartásáról és a próféta követéséről. Nem voltam engedetlen a minket vezető búvármesterrel szemben. De hallgatólagosan úgy döntöttem, hogy a vezetőm nem az én érdekeimet tartja szem előtt.
Jobban bíztam magamban, mint az oktatómban.
Bízhatunk Isten prófétájában
Ha bíztam volna a vezetőmben, nagyobb élményben lett volna részem. Ugyanez a tantétel vonatkoztatható arra is, hogy az Ő prófétájába vetett bizalom által Mennyei Atyában bízunk.
Tudjuk, hogy ebben az életben az a célunk, hogy szent szövetségek megkötése és megtartása által felkészüljünk az Istennel való találkozásra, de nem ez az egyetlen ok, amiért itt vagyunk. Lehi azt tanította, hogy azért vagyunk itt, hogy örömünk lehessen (lásd 2 Nefi 2:25).
Hogy segítsen nekünk megtapasztalni ezt az örömet és betölteni teremtésünk mértékét, Isten prófétákat és apostolokat hívott el, akik az Ő szószólójaként szolgálnak a javunkra. Parancsolatokat is ad nekünk annak érdekében, hogy el tudjuk nyerni és fenn tudjuk tartani ezt az örökkévaló örömöt.
Bizonyos értelemben a prófétákra és apostolokra úgy tekinthetünk, mint a búvároktatóinkra, a parancsolatokra pedig úgy, mint a „búvárszabályainkra”, mivel az a céljuk, hogy megóvjanak minket a veszedelemtől és biztosítsák a boldogságunkat.
Amikor azt gondoljuk, hogy jobban tudunk valamit – ahogy én a búvároktatóm esetében –, azzal azt kockáztatjuk, hogy beérjük egy alacsonyabb szintű halandó tapasztalattal, és azt mutatjuk Mennyei Atyánknak, hogy nem hisszük, miszerint Ő a legjobb érdekünket tartja szem előtt.
Neil L. Andersen elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„Miért követjük a prófétát? Mivel az Úr Jézus Krisztus hívta el és jelölte ki őt az Ő őrállójaként a toronyban. […]
Ha úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a tanácsát, és arra jutunk, hogy mi magunk jobban tudjuk, akkor azt megsínyli a hitünk, örökkévaló szemléletünk pedig elhomályosul. Ígérem nektek, hogy amikor eltökéltek maradtok a próféta követése iránt, akkor fokozódni fog a Szabadítóba vetett hitetek.”1
Abban az áldásban van részünk, hogy olyan időkben élhetünk, amikor Isten szava könnyen elérhető számunkra. Ahelyett, hogy kételkednénk azon vágyában, hogy megtapasztaljuk az örökké tartó örömöt, hitünk lehet Őbenne, és „azoknak az áldott és boldog állapotán is elgondolkod[hatunk], akik betartják Isten parancsolatait” (Móziás 2:41).
Tudom, hogy ha bízunk Istenben azáltal, hogy követjük az Ő prófétáját, és hiszünk a szövetségeink és a parancsolatai betartásának a megígért áldásaiban, akkor Ő bámulatos élmények felé vezet minket, és örömmel tölti el az életünket.