Alapvető tanbéli tantételek

1. Istenség

Az Istenség három különálló személyből áll: az Atyaisten; az Ő Fia, Jézus Krisztus; valamint a Szentlélek (lásd Hittételek 1:2; Cselekedetek 7:55–56). Az Atyának és a Fiúnak húsból és csontból való teste van, a Szentlélek pedig lélek személy (lásd T&Sz 130:22–23). Habár az Istenség tagjai külön szerepekkel rendelkező különálló lények, céljukban egyek. Tökéletesen egyesülnek Mennyei Atyánk szabadítást hozó isteni tervének megvalósításában.

Kapcsolódó utalások:Galátziabeliek 5:22–23; T&Sz 76:22–24

2. A szabadulás terve

A halandóság előtti létben Mennyei Atyánk megismertetett velünk egy tervet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyanná váljunk, mint Ő, valamint hogy halhatatlanságot és örök életet nyerjünk (lásd Mózes 1:39). A szentírások úgy utalnak erre a tervre, mint a szabadulás terve, a boldogság nagyszerű terve, a megváltás terve és az irgalom terve (lásd Alma 42:5, 8, 11, 15). A terv magában foglalj a teremtést, a bukást, Jézus Krisztus engesztelését, a feltámadást, a végső ítéletet, valamint minden Isten-adta törvényt, szertartást, tant és parancsolatot. Az erkölcsi önrendelkezés – annak képessége, hogy saját magunk választhatunk és cselekedhetünk – nélkülözhetetlen része Mennyei Atyánk tervének. A Szentlélek irányít bennünket a döntéseink meghozatalában.

A szabadulás tervének köszönhetően tökéletessé válhatunk az engesztelés által, részesülhetünk az öröm teljességében, és örökre Isten jelenlétében élhetünk. Családi kapcsolataink az egész örökkévalóságon át tarthatnak.

Kapcsolódó utalások:1 Mózes 1:26–27; 2 Nefi 2:25; 31:19–20; Mózes 6:52–62; Ábrahám 3:22–26; A család: Kiáltvány a világhoz

3. Jézus Krisztus engesztelése

Egyedül Jézus Krisztus volt képes tökéletes engesztelést hozni. Engesztelése magában foglalta a bűneinkért való szenvedését a Gecsemáné kertjében, halálát a kereszten, és a sírból való feltámadását. Jézus, azon felül, hogy szenvedett a bűneinkért, magára vette a fájdalmainkat, a betegségeinket és a gyengeségeinket is (lásd Alma 7:11–13). Jézus Krisztus legyőzte a fizikai és a lelki halált. Engesztelésének köszönhetően minden ember fel fog támadni (lásd 1 Korinthusbeliek 15:20–22). Azok, akik megbánják a bűneiket, engedelmeskednek a parancsolatoknak, részesülnek a szabadító szertartásokban, és betartják a szövetségeiket, el fogják nyerni az örök élet ajándékát (lásd Hittételek 1:3).

Kapcsolódó utalások:Ésaiás 53:3–5; Lukács 24:36–39; 2 Nefi 2:27; 25:23, 26; Jákób 4:11; T&Sz 18:10–11; 19:16–19; 76:40–41; Az élő Krisztus: Az apostolok bizonysága

4. Az adományozási korszakok, a hitehagyás és a visszaállítás

Az adományozási korszak egy olyan időszak, amikor az Úr kinyilatkoztatja az Ő evangéliumi tanát, szertartásait és papságát. Olyan időszak, mikor az Úrnak van legalább egy felhatalmazott szolgája a földön, aki viseli a szent papságot, és akinek isteni megbízása van arra, hogy átadja vagy hirdesse az evangéliumot a föld lakóinak. Ma az utolsó adományozási korszakban élünk – az idők teljességének adományozási korszakában (lásd Efézusbeliek 1:10).

Amikor az emberek elfordulnak az evangélium tantételeitől és többé nem rendelkeznek papsági kulcsokkal, hitehagyás következik be (lásd 2 Thessalonikabeliek 2:1–3). A világ történelme során több időszakban is történt általános hitehagyás, melyet gyakran új adományozási korszak követett, amikor is az Úr visszaállította a tanát, a szertartásait és a papságát (lásd Cselekedetek 3:19–21).

A visszaállítás arra utal, hogy Isten visszahelyezi evangéliuma igazságait és szertartásait az emberek közé a földre. A legutóbbi és egyben utolsó visszaállítás (melyre gyakran „a visszaállítás” néven utalunk) 1820-ban vette kezdetét, amikor Joseph Smith imájára megjelent az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus (lásd Joseph Smith története 1:15–20). Az evangélium teljessége visszaállíttatott, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza pedig az „egyetlen igaz és élő [egyház] az egész föld színén” (T&Sz 1:30).

Kapcsolódó utalások:Ésaiás 29:13–14; Dániel 2:44–45; Jelenések 14:6–7

5. A próféták és a kinyilatkoztatás

A próféta egy olyan személy, akit Isten hívott el, hogy az Ő nevében szóljon (lásd Ámós 3:7). A próféták bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, és az Ő evangéliumát tanítják. Tudatják Isten akaratát és valódi természetét. Időnként eljövendő dolgokról is prófétálnak. Isten napjainkban is hívott el prófétákat, hogy az Ő nevében szóljanak (lásd T&Sz 1:38).

A kinyilatkoztatás Istentől jövő kommunikáció az Ő gyermekei felé. Amikor az Úr kinyilatkoztatja akaratát az egyháznak, a prófétáin keresztül szól. A szentírások – a Biblia, a Mormon könyve, a Tan és a szövetségek és a Nagyértékű gyöngy – ősi és utolsó napi prófétákon keresztül kapott kinyilatkoztatásokat tartalmaznak. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke napjaink Isten által választott prófétája.

Egyének is kaphatnak kinyilatkoztatásokat, amelyek segítenek nekik a konkrét szükségleteikben, feladataikban és kérdéseikben, valamint segítenek megerősíteni a bizonyságukat. A vezetők és az egyház tagjai által kapott legtöbb kinyilatkoztatás benyomások és a Szentlélektől jövő gondolatok formájában érkezik. A Szentlélek halk, szelíd hangon szól az elméhez és a szívhez (lásd T&Sz 8:2–3). A kinyilatkoztatások látomások, álmok és angyali látogatások formájában is érkezhetnek.

Kapcsolódó utalások:Zsoltárok 119:105; Efézusbeliek 4:11–14; T&Sz 21:4–6

6. A papság és a papsági kulcsok

A papság az a felhatalmazás és erő, melyet Isten adott a férfiaknak itt a földön, hogy az Ő nevében cselekedjenek. Az egyházban két papság van: az ároni és a melkisédeki (lásd T&Sz 107:1, 6). Papsági kulcsok adatnak a férfiaknak, hogy irányítsák Isten királyságát a földön. E kulcsokon keresztül a papságviselők felhatalmazást kaphatnak az evangélium prédikálására, a szabadítás szertartásainak elvégzésére, és Isten királyságának a földön történő irányítására. Mindenkit, aki az egyházban szolgál, egy papsági kulcsokat viselő személy irányítása alatt hívtak el a szolgálatra. Így fel vannak ruházva mindazzal a hatalommal, melyre szükségük van az elhívásukhoz tartozó feladatok teljesítéséhez.

Isten a papság által teremtette és kormányozza a mennyeket és a földet. E hatalom által váltja meg és magasztalja fel a gyermekeit. Isten papsági felhatalmazást ad az érdemes férfi egyháztagoknak, hogy az Ő nevében járhassanak el gyermekei szabadítása érdekében. A papság áldásai minden férfi, nő és gyermek számára megadatnak.

Kapcsolódó utalások:Máté 16:19; T&Sz 13; 50:26–27; 84:19–20, 33; 107:8; 121:36, 41–42

7. A szövetségek és szertartások

A szertartás egy szent, hivatalos cselekedet, mely lelki jelentőséggel bír. Mindegyik szertartás lelki igazságokat tanít. A szertartásokat a papság hatalma által és azok irányítása alatt végzik, akik rendelkeznek a papság kulcsaival. Néhány szertartás elengedhetetlen a felmagasztosuláshoz. Ezeket szabadító szertartásoknak hívjuk. E szabadító szertartások közé tartozik a keresztelés (lásd János 3:5; az úrvacsora szertartása által újítjuk meg), a konfirmálás (lásd Cselekedetek 2:36–38), valamint a férfiak számára a melkisédeki papságba történő elrendelés (lásd T&Sz 84:33–34). A többi szabadító szertartást – a felruházást és a házassági pecsételést – kizárólag templomokban végzik. A templom az egyik legszentebb hely a földön. Az Úr háza. Az összes szabadító szertartás elvégezhető helyettes által a halottakért a templomban. A helyettesítő szertartások csak akkor lépnek érvénybe, ha az elhunyt személy elfogadja azokat a lélekvilágban, és betartja a szertartásokkal járó szövetségeket (lásd T&Sz 138:32–34, 58).

A papság minden szabadító szertartását szövetségek kísérik. A szövetség az Isten és ember közötti szent megegyezés. Isten szabja meg a szövetség feltételeit, mi pedig beleegyezünk annak megtételébe, amire kér minket. Ezt követően Isten bizonyos áldásokat ígér nekünk az engedelmességünkért. Az úrvacsora lehetővé teszi számunkra, hogy megújítsuk az Úrral kötött szövetségeinket.

A többi szertartás – például a betegeknek való szolgálat, valamint a gyermekek névadása és megáldása – szintén fontos a lelki fejlődésünk szempontjából.

Kapcsolódó utalások:2 Mózes 19:5–6; Ezékiel 11:20; 1 Korinthusbeliek 15:29; Alma 30:3; T&Sz 42:78; 82:10; 136:4; Hittételek 1:3, 4

8. A házasság és a család

A férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a szabadulás tervében és a boldogságunkban (lásd 1 Mózes 2:24). A szülőknek megparancsolták, hogy sokasodjanak és töltsék be a földet, továbbá hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék, és gondoskodjanak fizikai és lelki szükségleteikről. Mind a férjnek, mind a feleségnek komoly kötelessége, hogy szeressék egymást és törődjenek egymással. Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül, azaz hitre, imára, bűnbánatra, megbocsátásra, tiszteletre, szeretetre, együttérzésre, munkára és tartalmas szabadidős tevékenységekre. (Lásd A család: Kiáltvány a világhoz.)

Kapcsolódó utalások:Zsoltárok 127:3; T&Sz 131:1–4; 132:15–20

9. A parancsolatok

A parancsolatok olyan törvények és követelmények, melyeket Isten ad az embereknek. Amikor betartjuk a parancsolatokat, kimutatjuk az Úr iránti szeretetünket, és áldásokat kapunk Tőle (lásd 3 Mózes 26:3–12; János 14:15; Móziás 2:41). Megparancsolták nekünk, hogy szeressük Istent teljes szívünkkel, lelkünkkel és elménkkel, és krisztusi szeretettel forduljunk mások felé (lásd Máté 22:36–39; János 13:34–35).

A tízparancsolatot az ősi időkben nyilatkoztatták ki Mózesnek, de még ma is érvényben van (lásd 2 Mózes 20:3–17). Magába foglalja a sabbat napjának megszentelését (lásd 2 Mózes 20:8–11; Ésaiás 58:13–14; T&Sz 59:9:13), az erkölcsi tisztaság törvényének betartását (lásd 2 Mózes 20:14; 1 Mózes 39:7–9; Alma 39:9), valamint a becsületességet (lásd 2 Mózes 20:16). A többi parancsolat között van például a teljes tized fizetése (lásd Malakiás 3:8–10), a böjtölés (lásd Ésaiás 58:6–7), az imádkozás (lásd 3 Nefi 18:15, 20–21; T&Sz 10:5), és a Bölcsesség szavának betartása (lásd T&Sz 89:18–21).

Azt is megparancsolták nekünk, hogy vágyainkban, gondolatainkban, szavainkban és tetteinkben váljunk olyanná, mint Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus (lásd 3 Nefi 12:48). Az Úr örök igazságokat, vagyis tantételeket adott nekünk, hogy segítsenek a döntéseink és tetteink irányításában. E tantételeket követve úgy élhetünk, mint a Szabadító, és elnyerhetjük az Ő megígért áldásait.

Kapcsolódó utalások:Jakab 1:5–6; 2 Nefi 32:8–9; Móziás 4:3; Alma 37:35; T&Sz 82:8–10; 105:5; 121:36; 130:18–19; 138:4