Emlékezz és cselekedj!
Ifjúsági és felsőfokú hitoktatási műholdas közvetítés•2015.augusztus 4.
Az egyik általános konferencián Marlin K. Jensen elder azt mondta: „Ha jól megfigyeljük az emlékezni szó [használatát] a szentírásokban, rájövünk arra, hogy az emlékezés, ahogy azt Isten tervezte, az evangélium egy alapvető és szabadító tantétele.” Miként lehet tehát az emlékezés „alapvető és szabadító tantétel”? Jensen elder így folytatta: „Ez azért van, mert az emlékezésre felszólító prófétai figyelmeztetések gyakran tettre sarkallnak: hallgatni, látni, tenni, engedelmeskedni, bűnbánatot tartani.”1
Kiváló példát jegyeztek le erre a Mormon könyvében. Hélamán Nefinek és Lehinek nevezte el a fiait, és el is mondta nekik, miért:
„Íme, Jeruzsálem földjéről kijövő első szüleink nevét adtam nektek; és ezt azért tettem, hogy amikor eszetekbe jut a nevetek, rájuk emlékezhessetek; és amikor eszetekbe jutnak ők, akkor emlékezhessetek a cselekedeteikre; és amikor eszetekbe jutnak a cselekedeteik, akkor tudhassátok, hogy miért van megmondva és megírva is az, hogy jók voltak.
Szeretném tehát, fiaim, ha azt tennétek, ami jó”2.
Ez tehát az egyik módja annak, ahogyan az emlékezés alapvető és szabadító tantételként szolgálhat. Segíthet, hogy helyénvalóan és igaz módon cselekedjünk. Emiatt ösztönöznek bennünket az egyházban arra, hogy emlékezzünk az előttünk járókra: a családtörténetünk, az egyháztörténet és a szentírások szereplőire; és legfőképpen, hogy emlékezzünk magára a Szabadítóra.
Egy, a második világháború üldöztetéseiben elhunyt zsidó asszony gyönyörűen írta le, hogyan hozhatnak áldást a múltbéli személyek az életünkre. Ez a nőtestvér így írt erről: „Vannak csillagok, amelyek fénye látható a földről, pedig már régen kihunytak. Vannak olyan emberek, akiknek a ragyogása továbbra is fényt ad a világnak, bár ők magunk többé már nincsenek az élők között. Ezek a fények különösen ragyogóak akkor, amikor az éjszaka sötét. Megvilágítják az utat az emberiség számára.”3
Ez a tantétel ugyanígy vonatkozik az ifjúsági és a felsőfokú hitoktatás történetére. Sok emlékezésre méltó dolog van a múltunkban. Ezért aztán megírták az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás történetét. Örömmel jelentjük be, hogy a közeljövőben az interneten és nyomtatásban is kiadjuk ezt a történetet mindannyiótok számára. Reméljük, hogy sokan olvassák majd, és fontos forrása lesz az egyéni és csoportos tanulmányozásunknak. Ez a történelmi összefoglalás segít majd megismernünk azokat, akik idáig eljuttatták az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás e programját. Az ő vállukon állunk, és az általuk ránk hagyott örökséget élvezzük. És bár sokan már nincsenek közöttünk, még mindig útmutató fényként szolgálnak számunkra a jövő felé vezető utunkon. Reméljük, hogy ha emlékezünk rájuk, akkor ez emlékeztet majd bennünket a munkájukra, valamint cselekvésre ösztönöz.
Ma reggel szeretnék néhányat megosztani múltbéli történeteinkből. Abban a reményben teszem ezt, hogy ha emlékezünk azokra, akiknek a vállán állunk, akkor példát is veszünk majd róluk – a vágyaikról és a tetteikről egyaránt.
„Az egyházi oktatás felvázolt menete” című beszédében Ifj. J. Reuben Clark elnök azt mondta, hogy egy hitoktató első számú kritériuma a személyes bizonyság arról, hogy Jézus a Krisztus és hogy Joseph Smith Isten prófétája.4 Ez a bizonyság számos hithű hitoktató és családjuk számára jelentett ösztönzést, hogy nehéz és kényelmetlen megbízásokat vállaljanak, és sok személyes törekvést és kényelmet feláldozzanak. Jól példázzák Gordon B. Hinckley elnököt, aki azt mondta magáról: „Egyetlen módot ismerek valami elvégzésére: letérdelek, és segítségért könyörgök, majd talpra állok és munkához látok”5. Az egyik ilyen személy Ray L. Jones volt, aki arra kapott felkérést, hogy szervezze meg az egyház kora reggeli ifjúsági hitoktatását.
Az 1950. áprilisi általános konferencia során 10 cövekelnök találkozott a Los Angeles Területről Joseph Fielding Smith elderrel, hogy megbeszéljék az ifjúsági hitoktatási program lehetőségeit a területükön élő fiatalok számára. Nem tudták pontosan, hogyan fogjanak hozzá, mert az iskolaidőben történő vallásoktatást az állam nem engedélyezte.
Franklin L. West, egyházi oktatási megbízott hallotta korábban, hogy Utahban működnek ifjúsági hitoktatási osztályok iskola előtt, és úgy vélte, ez lehet a megoldás a dél-kaliforniai kérésre. A megbízott „megkérdezte Ray L. Jonest, a [utahi] Logan ifjúsági hitoktatási igazgatóját, hogy elutazna-e Kaliforniába a program elindításához. Mivel Jones testvér… jól érezte magát akkori megbízásában, és éppen beköltözött újonnan vásárolt otthonába, kétségeit fejezte ki afelől, hogy ő lenne a legjobb ember a feladatra.”
Mivel West megbízott nagyon szerette volna elindítani a programot, „azt javasolta, hogy Jones testvér hagyja Loganben a családját, és egyszerűen »ingázzon« időnként otthona és Los Angeles között – ami mintegy 1150 km-es távolság. Jones testvér végül beleegyezett, hogy imádkozik a kérdésről. Némi elmélkedés után úgy döntött, hogy otthagyja logani otthonát, és véglegesen Los Angelesbe költözik a program elindítása érdekében.6
Mint Nefi, aki azt mondta: „engem akkor a Lélek vezetett, nem tudván előre a dolgokat, [melyeket] tennem kell”7, Ray L. Jones is elindult Dél-Kaliforniába.
Az egyház nem biztosított anyagi forrásokat az utazásához, ezért Jones testvér munkát vállalt egy szarvasmarhákat Utahból Kaliforniába szállító tehervonaton. Végül Los Angelesbe költöztette a családját is, és segített megszervezni a helyi oktatási testületet. Az ott szolgáló cövekelnök – Howard W. Hunter – lett a testület elnöke, a többi pedig – ahogyan mondani szokás – már történelem.8 Az 1950-ben 195 diákkal útjára indított program 65 évvel később több, mint negyedmillió hallgatóval rendelkezik 136 országban.
Az elkötelezettség és áldozatvállalás e szellemisége újra és újra megmutatkozik a hitoktatók szívében a világ minden táján. Hallgassátok meg a következő beszámolót az egyik mongóliai hitoktatónkról, aki hallgatott a papsági vezetője tanácsára, és nagyon nehéz körülmények közepette látott neki a megvalósításnak:
Odgerel Ocsirjev megtért volt az egyházban, erdőgazdálkodásból PhD fokozata volt, és kutatóként dolgozott Mongóliában, amikor felkérték, hogy főállásban legyen ifjúsági és felsőfokú hitoktatási koordinátor. Először vonakodott elfogadni az ajánlatot, de végül belement. 2008 novemberében Odgerel testvér a területi igazgatóval, Patrick Cseukkal együtt találkozott a misszióelnökkel. Az elnök megkérdezte, miért nem tartanak kora reggeli ifjúsági hitoktatást Mongóliában. „Ocsirjev testvér azt válaszolta: »Elnök úr, ez itt Mongólia! Hideg van, sötét van, mindenütt kutyák, és nincs tömegközlekedés.« Egy évvel később megint találkoztak hármasban, és a misszióelnök ismét feltette a kérdést. Ocsirjev testvér ugyanazt válaszolta: »Hideg van, sötét van, mindenütt kutyák, és nincs tömegközlekedés.« A gyűlés után Cseuk testvér félrevonta Ocsirjev testvért és azt mondta: »Odgerel, ha a papsági vezetőd megkér valamire, akkor azon dolgoznod kell!« Válaszként Odgerel testvér azt mondta: »Patrick, nem érted a mongol sötétet, a mongol hideget, a mongol kutyákat, és különben sincs tömegközlekedés!« Ennyiben maradtak.
Kicsit később Ocsirjev testvér a Tan és a szövetségek 85:8-at olvasta, és a »megtartsa Isten ládáját« kifejezés szöget ütött a fejébe. Olvasott… egy idézetet David O. McKay elnöktől a felsőfokú hitoktatási kézikönyvben, mely szerint azok, akik szeretnék »megtartani a ládát«, meghalnak lelkileg. Ocsirjev testvér később azt írta: »Mivel nem akartam elveszíteni a lelket, elkezdtem dolgozni a kora reggeli ifjúsági hitoktatás megszervezésén Mongóliában. A helyi papsági vezetők meglepő módon lelkesek voltak.«”9 2009 szeptemberében 140 tanulóval indult a program, és márciusra már 352-en voltak, pedig 30 éve az volt a leghidegebb tél Mongóliában – az átlaghőmérséklet mínusz 32 Celsius-fok volt.
Az egyik általános konferencián Victor L. Brown püspök azt mondta: „A világon számos szervezet, egyház, kormány, sőt család is elveszítette már életerejének jelentős részét azért, mert féltek áldozatokat kérni az emberektől. Elengedhetetlenül fontos, hogy mi ne kövessük el ugyanezt a hibát.”10
Egy pillanatra szeretném megköszönni nektek a vezetés nevében mindazt az áldozatot, amelyet hoztok. A legjelentősebb dolgok közül, amelyeket a fiatalok megáldásáért tesztek, sok dicséret nélkül marad, és sohasem kerül a jelentésekbe. Úgy látom, hogy a szolgálat és az áldozat továbbra is komoly szerepet tölt be a szervezetünkben. Köszönöm! Egyik himnuszunk szavaival élve: áldozataitok hozzák rátok és szeretteitekre a „mennyek áldását”11!
A sikeres hitoktatási programok mindig is megkövetelték a hitoktatóktól, hogy jól működő kapcsolatot alakítsanak ki másokkal, ideértve a szülőket, a papsági vezetőket, az iskolai személyzetet, valamint a közösségük tagjait. Fontos, hogy a viselkedésünk és a másokkal együtt végzett munkánk mindig tükrözze Krisztus Lelkét és az Ő evangéliumát.
Robert D. Hales elder azt mondta: „Az, ahogyan a családtagjainkkal, az ismerőseinkkel, a munkatársainkkal és mindenki mással bánunk, felfedi, hogy valóban magunkra vettük-e az Ő nevét, és mindig emlékezünk-e Őrá.”12 Ez a lelkület nyilvánult meg az első felsőfokú hitoktatási igazgató révén is, akit J. Wyley Sessionsnek hívtak.
Miután hét éven át szolgált a Dél-Afrika Misszió elnökeként, az Első Elnökség arra kérte Sessions testvért és feleségét, hogy költözzenek az idahói Moscow-ba és indítsák el a felsőfokú hitoktatást. „Míg az ott élő egyháztagok szeretettel fogadták Sessions testvért és családját, a helyi közösség néhány csoportja gyanakvással tekintett rájuk. Moscow-i megbízatásának konkrétumokat nélkülöző jellege további bizalmatlanságot eredményezett. […] Számos helyi üzletember még egy bizottságot is felállított, hogy figyeljék, nehogy »mormonizálja« az egyetemet.”
Sessions testvér számos közösségi szervezethez csatlakozott, hogy „megpróbáljon eljutni azokhoz, akik másképp nem lettek volna hajlandóak szóba állni vele. A Kereskedelmi Kamara kéthetente megrendezett vacsorái során is igyekezett [a mellé a férfi] mellé ülni, aki a munkája ellen felállított bizottság vezetője volt. Az egyik vacsoránál aztán azt mondta az illető: »…maga aztán tényleg csudabogár. Beválasztottak a bizottságba, hogy távol tartsuk magát Moscow-tól, erre amikor csak találkozunk, olyan fene barátságosan jön ide hozzám, hogy minden alkalommal egyre jobban megkedvelem.« Sessions testvér azt válaszolta: »Én is teljesen így vagyok ezzel. Ennyi erővel akár barátok is lehetnénk.« Sessions testvér később felidézte, hogy ez a férfi lett az egyik legjobb barátja, amíg a városban lakott.”13
A Tan és a szövetségekben az Úr azt mondta: „[S]enki nem segíthet ebben a munkában, csak akkor, ha alázatos és telve van szeretettel”14. Nem végezhetjük a hitoktató munkáját, ha nem a szeretet motivál bennünket: szeretet az Úr iránt, a családunk iránt, a tanulóink és a munkatársaink iránt.
1978-ban Gordon B. Hinckley elder az egyházi oktatási alkalmazottakhoz szólva azt mondta:
„A szeretet legyen az irányítótok. Ez a legnagyobb erő ezen a földön.
[…] Ápoljátok a szeretetet az általatok tanítottak iránt… különösen azok iránt, akikkel nehezen találjátok meg a hangot. Nekik van a legnagyobb szükségük erre. A csoda pedig, amely az életükbe érkezik, amikor a bátorítás és a kedvesség szellemében foglalkoztok velük, életre szóló örömöt és megelégedést biztosít majd számotokra, nekik pedig erőt, hitet és bizonyságot”15.
Időnként úgy találhatjuk, hogy nehéz szeretnünk bizonyos tanulókat vagy másokat, akikkel együtt dolgozunk. Ilyenkor mit tegyünk? A történelmünkben szerepel egy beszámoló az egyik korábbi igazgatóról, és arról a nehézségről, amelyet tapasztalt, amikor szeretni próbálta azokat, akikkel felkérték, hogy dolgozzon. Figyeljétek meg, mi volt az, ami végül lehetővé tette számára, hogy szeresse őket.
Amint az egyház növekedett világszerte, az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás is szembesült a kihívással, hogy új országokban, új kultúrákban és nyelveken biztosítson oktatást. Az 1970-es évek elején az oktatásügy vezetését átszervezték, és az igazgatóhelyetteseknek nemzetközi területeket adtak irányításra.
Az egyik igazgatóhelyettes, Frank Day, tengerészgyalogosként szolgált a második világháborúban. A dél-csendes-óceáni hadszíntéren harcolt, és megtanították neki, hogy gyűlölje az ellenséget. Day testvért aggasztotta, hogy esetleg az Ázsiában élőkkel való munkára jelölik majd ki.
Éppen, ahogyan attól tartott, Joe J. Christensen testvér, a helyettes oktatásügyi megbízott, felkérte, hogy a dél-csendes-óceáni és az ázsiai területet felügyelje. Miközben Day [testvér] a Csendes-óceán fölött Japán felé repült, [a háborúból származó] érzései… ott parázslottak a szívében, bár őszintén imádkozott, hogy kialudjanak. Leszálláshoz készülődve Day testvért mély rettegés töltötte el. Áthaladt a repülőtéren…, majd odalépett [a misszióelnökhöz]. Amint a misszióelnök szemébe nézett, csak szeretetet látott, és őt magát is elöntötte a szeretet.” Minden korábbi negatív érzése eltűnt.16
Day testvér elmondása szerint őszintén imádkozott, és az Úr Lelke olyan szeretetet hozott a szívébe, amely nem létezett ott természetes módon. Ezt mi is meg tudjuk tenni. Mormon azt tanácsolta, hogy „imádkozz[unk]… szív[ünk] minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön [minket] ez a szeretet”17.
Ugyanez a Lélek képes arra, hogy bátorítson és felemeljen bennünket azokban a pillanatokban, amikor magányosnak, mellőzöttnek vagy csüggedtnek érezzük magunkat.
Bob és Gwenda Arnold azt a megbízást kapta, hogy költözzenek Guatemalába és indítsák el ott az ifjúsági és felsőfokú hitoktatást. Arnold testvér így írta le érzéseit egy elvégzett megbízás után hazafelé vezető hosszadalmas út során: „Hajnali fél egy-egy óra lehetett. Körülbelül ez idő tájt lehetett, hogy egy szörnyű magányos érzés tört rám, hogy a világon senki sem tudja, hol vagyok. A családom azt gondolta, éppen alszom valahol. Az Egyesült Államok népének fogalma sem volt, min dolgozom. Teljesen egyedül éreztem magam. Miközben [egy gyönyörű erdős vidéken] vezettem keresztül, az égen ragyogó csillagok alatt, felnéztem, és a Lélek azt suttogta: »Én tudom, hol vagy.« A magány elvonult, és pedig a hazaút java részét átsírtam. Öröm és békesség származott abból, hogy tudtam, hogy Mennyei Atyám tudja, ki vagyok, és mivel foglalatoskodom.”18
Ha az ifjúsági és felsőfokú hitoktatás története tanít nekünk bármit is, az bizonyára az, hogy legyünk hálásak azért az elképesztő kiváltságért, hogy lehetőségünk van együtt munkálkodni az egyház hithű és hívő fiatalságával. Ezek a tanulók a világ minden szegletében a hit és az áldozat szellemiségét tükrözik. Az egyik fiatal férfi például felkelt minden reggel 3:15-kor, hogy időben odaérjen az ifjúsági hitoktatásra. Az útja egy sétával indult a buszmegállóig, majd egy 15 perces buszút következett, aztán megvárta a második buszt, arra is felszállt, aztán még négy háztömböt gyalogolt az egyházi épületig. Ezt az utat gyakran kellett esőben vagy hidegben megtennie. Az év végén 90% feletti jelenléti aránya volt késés nélkül.
Még egy példát szeretnék elmondani arra, milyen hittel teliek és elkötelezettek lehetnek a tanulóink.
Stephen K. Iba, egy korábbi igazgatóhelyettes, a Fülöp-szigeteken szolgált misszionáriusként, majd néhány évvel később visszatért, hogy segítsen az ifjúsági hitoktatás elindításában. Beszámolt egy olyan családnál tett látogatásáról, akiket még misszionáriusként ismert meg – ebben a családban élt egy életrevaló kislány is, Maria. Iba testvér azt írta:
„Kopogtattam a salaktéglás otthonuk ajtaján…, és az édesanya nyitott ajtót. […] [Elmondtam] neki, miért jöttem vissza, és meséltem neki az otthontanuló ifjúsági hitoktatásról.
Érdeklődtem Mariáról is, aki akkor tizenkilenc éves lehetett. Elhúzta a szobát elválasztó függönyt, és ott feküdt egy ágyon a viaszbábu-kinézetű, 20–25 kilós Maria, a rák végstádiumában. Csodálatos mosolyával és szikrázó tekintetével üdvözölt, ahogyan odaléptem mellé.
Megkérdezte, hogy elkezdheti-e az ifjúsági hitoktatást. Már csak hat hónapja volt hátra, és szeretett volna felkészültebb lenni a rokonai tanítására a lélekvilágban. Megígértem, hogy amint megérkeznek az anyagok Manilába, ő lesz az első, aki kézhez kapja őket. Amikor egy héttel később visszatértem, Maria tanulásra készen várt.
Édesapja, aki akkorra már egyháztag volt és a gyülekezet elnöke, tükröket helyezett Maria feje fölé, hogy feltekintve olvasni és írni is tudjon. Annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott felülni. Egy héttel a halála előtt… Maria befejezte az utolsó otthontanulói feladatot is a Mormon könyvéből – kilenc hónapnyi munka, ezernél is több oldal, minden szó, minden üres hely betelt.”19
Reméljük, hogy amikor ez a történelmi összefoglaló elkészül, elolvassátok majd, magatokévá teszitek a benne található tanításokat, és ami a legfontosabb, kibontakozó jövőbeli történelmünk erős láncszemei lesztek.
Dieter F. Uchtdorf elnök azt mondta:
„Néha úgy gondoljuk, hogy az evangélium visszaállítása valami befejezett dolog, amit már letudtunk… Valójában a visszaállítás egy zajló folyamat: jelenleg is benne élünk.
[…] Ez a világtörténelem egyik legfigyelemreméltóbb időszaka!”
Ennek fényében Uchtdorf elnök azt tanácsolta nekünk, hogy ne aludjuk át a visszaállítást.20 Hálásnak és egyúttal alázatosnak is kellene lennünk azon szent kiváltság miatt, hogy segíthetünk a visszaállítás folyamatos története ezen fejezetének megírásában.
Mindannyian tanúi vagyunk, ahogyan az Úr meggyorsítja a szabadítás munkáját. Quentin L. Cook elder azt mondta: „A szabadítás élőkért és holtakért végzett munkájának meggyorsítása során e munka jelentős része [a] fiatalokra hárul”21. Hitoktatókként segíthetünk nekik felkészülni erre a kemény munkára. Eyring elnök néhány évvel ezelőtt elmondott szavaival élve, úgy segíthetjük őket a legjobban, ha többet és nem kevesebbet várunk el tőlük.22
Amikor a tanulók a rendszeres óralátogatással, az órán kívüli olvasással és a felmérések elvégzésével gyarapítják tudásukat, minden korábbi nemzedéknél felkészültebbek lesznek.
C. S. Lewis, a keresztény író és hitvédő egyszer azt írta: „Az egyes korszakok legfontosabb eseményei sohasem jutnak el a történelemkönyvekig.”23 Több mint száz éven át rengetegen munkálkodtak csendben és hoztak áldozatokat az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásban azért, hogy segítsenek a fiatalokat Krisztushoz vinni. Ezen emberek és az ő történeteik legtöbbje sohasem kerül majd bele egyetlen könyvbe sem, de abban biztosak lehetünk, hogy nem tűnnek el észrevétlenül. „Csendesen jegyzik az égi angyalok”,24 létezik ugyanis egy másik könyv is, melyet máshol vezetnek, és amely minden olyan tettet tartalmaz majd – a tieiteket is –, amely segíti az Urat az Ő munkájának elvégzésében.
Szóltunk ma néhány szót a történelmünkről, ahogyan azonban a jövő felé fordulunk, jól tesszük, ha emlékezünk James E. Talmage elder gondolataira: „A prófécia – mondta – a még meg nem történt dolgok feljegyzése. A történelem viszont ezek feljegyzése, miután már megtörténtek; a kettő közül pedig a prófécia pontosságában jobban bízhatunk, mint a történelemében.”25
És mit mond a prófécia a jövőnkről? Joseph Smith próféta azt mondta nekünk: „Nincs az a szentségtelen kéz, amely megállíthatná a munka haladását. …Isten igazsága… bátran, nemesen és függetlenül fog előrehaladni, míg minden földrészt át nem jár, minden égövet meg nem látogat, minden ország[o]n végig nem söpör, és minden fülben el nem hangzik, míg Isten céljai meg nem valósulnak, és a nagy Jehova azt nem mondja: a munka elvégeztetett.”26
Az Úr áldjon meg mindannyiunkat, hogy történelmünket emlékezésre – és cselekvésre – használva segítsük az Úr munkájának dicsőséges győzedelmeskedését. Jézus Krisztus nevében, ámen.
© Intellectual Reserve, Inc., 2015. Minden jog fenntartva. Az angol eredeti jóváhagyva: 6/15. A fordítás jóváhagyva: 6/15. A „Remember and Act” fordítása. Hungarian. PD10054335 135