Késztetések a parkban. A Fiatalság Erősségéért. 2021. febr. 20–21.
Késztetések a parkban
A padon ülő hölgy még nem tudta, de szüksége volt rá, hogy beszélgessen velünk.
Illusztrálta: Bethany Stancliffe
Szokásos hideg és esős nap volt, amikor a társammal a chilei Los Vilos apró tengerparti városának utcáit jártuk. Nehéz hetek álltak mögöttünk – nem volt senki, akit taníthattunk volna, és küszködtünk azzal, hogy találjunk valakit, aki hajlandó lett volna meghallgatni az üzenetünket. Eléggé el voltam keseredve, és úgy éreztem, hogy nem nagyon vagyunk sikeresek, mivel nem tanítunk valami sok leckét.
Aznap este a társammal épp sétáltunk, amikor megláttam egy hölgyet egy padon sírni a parkban. Tudtam, hogy oda kell mennünk és beszélnünk kell vele. A társamra néztem és a hölgy felé intettem. Miközben odasétáltunk, folyamatosan úgy éreztem, hogy hallania kell valamit tőlünk, de nem jutott eszembe, mit. Viszont tudtam, hogy fontos beszélnünk vele.
Amint meglátott minket, így szólt: „Menjenek el! Senkivel nem akarok beszélgetni.”
Megpróbáltam elmondani neki, kik vagyunk, és hogy csupán segíteni szeretnénk, de nem volt hajlandó meghallgatni. Ismét arra kért, hogy távozzunk. Próbáltam kitalálni valamit, amit mondhatnánk, de semmi nem jutott eszembe. Elsétáltunk.
Nagyjából négy lépést tehettünk meg, amikor ismét úgy éreztem, hogy beszélnünk kell vele. A társamhoz fordultam és azt mondtam: „Vissza kell mennünk.”
Visszamentünk, és ugyanaz történt, de ez alkalommal még felindultabb volt. „Arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Menjetek el!”
Megint nem jutott eszembe semmi fontos, amit mondhatnék neki. Látszott, hogy nagyon nehéz napja van, de nem tudtam, mire van szüksége, mit mondjunk neki. Így hát felsóhajtottam és újra elsétáltunk.
Már kicsit messzebb jártunk, amikor újra feltámadt bennem az érzés: Menj, beszélj vele!
„Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, nővér – szóltam –, de tényleg vissza kell mennünk és beszélnünk kell azzal a hölggyel.”
A társam azt javasolta, hogy ne tegyük, mivel a hölgy egyértelműen nem örült nekünk.
Őszintén szólva egyetértettem vele, és kicsit aggasztott, hogy visszamegyünk és bosszantjuk a hölgyet, aki nyilvánvalóan gyötrődött. De inkább így szóltam: „Nem, én tényleg úgy érzem, hogy ezt kell tennünk. Még nem tudja, de arra van szüksége, hogy beszélgessen velünk.”
Óvatosan visszamentünk a padon ülő hölgyhöz, aki még mindig sírt. Mielőtt odaértünk hozzá, gondolatban mondtam egy kis imát. „Mennyei Atyám! Kérlek, segíts nekem, hogy tudjam, mit mondjak, mire van szüksége ennek a hölgynek.”
Amint odaértünk hozzá, így szóltam: „Elnézést, hogy ismét zavarunk, de szeretném, ha tudnád, hogy Isten gyermeke vagy. Nagyon tudatni akarja veled, hogy szeret téged. Mert szeret. És mi szívesen beszélgetünk még veled, de ha nem akarod, az is rendben van. Csak szerettem volna, hogy tudd.”
Felnézett ránk, most már sokkal nyugodtabb arckifejezéssel. Így szólt: „Talán le is ülhetnétek.”
Veronicának hívták. Megnyílt nekünk, és elmondta, mi történik az életében. Sok családi gondja volt, és rossz hírt kapott a munkájával kapcsolatban. Nagyon elveszettnek és egyedül érezte magát.
Megosztottunk vele egy szentírásrészt a Mormon könyvéből, és megkérdeztük, hogy szeretne-e még hallani az evangéliumról. Illedelmesen elutasította, de megköszönte az üzenetünket és azt, hogy ennyire kitartottunk amellett, hogy beszélgessünk vele. Indulás előtt imádkoztunk vele ezen a kis padon a parkban, és azt kértük, hogy legyen áldott és kapjon útmutatást ő és a családja.
Veronicát nem láttuk viszont, de ez az élmény megtanított arra, hogy bár nem feltétlenül látunk megkeresztelkedni valakit, a szeretetünk kifejezése valaki iránt szintén fontos része a misszionáriusi munkának. Még a legapróbb tettek is nagy hatást gyakorolhatnak, ezért amikor késztetést kapunk – még ha kicsit ijesztőnek tűnik is, vagy nem tudjuk, miért –, fontos, hogy kövessük. Mennyei Atya tudja, hogy mire van szüksége a gyermekeinek. Még ha csupán annyit tehetünk, hogy megosztjuk valakivel Isten szeretetét, az is siker.