Angyal narancssárga csizmában. A Fiatalság Erősségéért, 2021. dec.
Angyal narancssárga csizmában
Mit ajánlhat fel az Úrnak egy ronda csizmájú angyal?
Illusztrálta: Dean MacAdam
Én azok közé tartozom, akik szeretik a telet. Viszont fázni nem szeretek.
Pechemre a cövekem azt találta ki, hogy játsszuk el a Szabadító születését. Kint a szabadban. Éjszaka. Az évek óta leghidegebb karácsonykor. Kanadában. Én az angyal szerepét játszottam ebben a betlehemes történetben, így a bélelt köpenyem legalább elrejtette a sínadrágomat, a kesztyűmet és a sálamat.
De semmi, még a bélelt köpeny sem tudta melegen tartani a lábamat. Anyukámmal elmentünk vastagabb csizmát vásárolni, és megvettük a legmelegebbnek tűnő cipőt, amit csak találtunk: egy piros fűzős narancssárga csizmát. Ez a csizma úgy nézett ki, mint amelyen még egy déli-sarki expedíció sem tudna kifogni – és ebben a rekord hideg télben pont erre volt szükségem. Cserébe a létező legnevetségesebb 17 éves betlehemes angyalnak éreztem magam. Mégis miféle mennyei hírnök visel narancssárga csizmát?
Angyal zavarban
A jelmezes főpróbánk estéjén úgy álltam ki a színpadra, hogy közben igyekeztem lejjebb ráncigálni a köpenyemet, hátha eltakarja a csizmámat. De bármit is csináltam, a csizma még mindig kilógott a bélelt angyaljelmezem alól.
Szerencsére az előadás java alatt a díszlet félig eltakart engem és többi angyalt, ami azt jelentette, hogy senki nem láthatta a csizmámat.
Volt azonban egy rész a végén, amikor a betlehemes történet minden szereplője – pásztorok, római katonák, napkeleti bölcsek, városlakók és angyalok – bejött a szabadtéri színház minden oldaláról, hogy a Szabadító elé térdeljen.
Az előadás e részének békés pillanatnak kellett volna lennie a közönség és az előadók számára, amikor is a Szabadító születésén elmélkednek. Az első két estén azonban rettegtem tőle. Csak arra tudtam gondolni, hogy le kell majd térdelnem a tömeg előtt, és meglátják a ronda, élénk narancssárga csizmámat. Abban a pillanatban angyalnak lenni inkább kínos érzés volt, mint szent.
A Békesség Hercege
A harmadik estén a színpad mögött várakoztam a többi angyallal, és hirtelen izgatottan kezdtem várni, hogy megosszam ezt az utolsó betlehemes jelenetet a közönséggel. Hiszen pont ez volt a lényeg – hogy a közönség lássa, amint angyalok jönnek be minden oldalról, hogy letérdeljenek az újszülött Szabadító előtt. Ez mennyire fantasztikus!
Teljesen megfeledkeztem a csizmámról, amint a mesélő felmondta az Ésaiás 9:6-ot, ami az én végszavam volt: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!”
Amikor felmentem a színpadra, minden más megszűnt létezni. Úgy éreztem magam, mint az egyik mennyei angyal – mint azok a hatalmas, megdicsőült lények, akik jelen voltak Krisztus születésénél.
A többi angyallal a katonák mellé térdelünk, és kezeinket megnyugtatóan a pásztorok vállára helyeztük. Mindannyian kifejeztük az alázatunkat, áhítatunkat és szeretetünket ezen apró újszülött kisbaba iránt. Én pedig éreztem azt a végtelen szeretetet, melyet a Szabadítóm táplált a városlakók, a vámszedők és én irántam. Tudtam, hogy ez a Gyermek – és az általa hozott megváltás – a legfontosabb ajándék, amelyet a föld valaha is kapott.
Bizonyságtétel Jézus Krisztusról
Amikor a további előadások során felmentem a színpadra, már nemcsak egy bélelt jelmezes, narancssárga csizmás lánynak éreztem magam. Egy voltam a szolgálattevő angyalok közül, akik bizonyságot tesznek a Szabadítóról (lásd Moróni 7:25), még ha csak a saját kis módomon is. Már nem érdekelt, hogy a közönség meglátja-e a csizmámat – mert ha kilátszódott a narancssárga csizmám, az azt jelentette, hogy a Szabadítóm előtt térdelek.