Jó Pásztorunk
Jézus Krisztus – a mi Jó Pásztorunk – örömet talál abban, hogy látja beteg juhait a gyógyulás felé haladni.
Bepillantást nyerhetünk Mennyei Atyánk jellemébe, amikor felismerjük azt a hatalmas együttérzést, amellyel a bűnösök iránt viseltetik, és értékeljük a különbséget, melyet a bűn és a bűnöket elkövetők között tesz. Ez a bepillantás segít abban, hogy „[helyesebb elképzelésünk legyen] a jelleméről, tökéletességeiről és tulajdonságairól”, valamint alapvető ahhoz, hogy hitet gyakoroljunk Őbenne és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban. A Szabadítónak a tökéletlenségeink ellenére is irántunk tanúsított együttérzése közelebb vonz bennünket Őhozzá, és ösztönzőleg hat ránk az arra irányuló meg-megújuló küzdelmeinkben, hogy bűnbánatot tartsunk és utánozzuk Őt. Miközben Őhozzá hasonlóbbá válunk, megtanulunk úgy bánni másokkal, ahogy Ő teszi, tekintet nélkül bármiféle külső jellemvonásra vagy viselkedési formára.
Az egyén külsőleg megnyilvánuló jellemvonásai és maga az egyén közti különbségtétel hatása áll Victor Hugo francia író A nyomorultak című regényének középpontjában. A regény azzal indul, hogy az író bemutatja nekünk Bienvenu Myrielt, Digne püspökét, és vázolja a püspök előtt álló dilemmát: meglátogasson-e egy közismerten istentagadó férfit, akit a francia forradalom során tanúsított valamikori viselkedése miatt a közösség megvetése is övez?
Az író leszögezi, hogy a püspök természetszerűleg mély ellenszenvet érezhetne a férfi iránt, majd feltesz egy egyszerű kérdést: „Mindazonáltal, szabad-e, hogy a bárány rühös volta vissza riassza a pásztort?” Az író a püspök nevében határozott választ ad: „Nem!”, majd hozzátesz még egy humoros megjegyzést: „De milyen bárány volt ez!”
Ebben a részben Hugo a férfi „gonoszságát” a juhok bőrbetegségéhez hasonlítja, a püspököt pedig egy olyan pásztorhoz, aki nem hátrál meg, amikor beteg juhot lát. A püspök rokonszenvet tanúsít, a regény későbbi fejezeteiben pedig hasonló együttérzést mutat egy másik férfi, a regény főszereplője, a lealacsonyodott egykori elítélt, Jean Valjean iránt. A püspök irgalma és együttérzése ösztönzi Jean Valjeant arra, hogy változtasson az élete irányán.
Mivel a szentírásokban Isten is a bűnre utaló hasonlatként említi a betegséget, észszerű feltenni a kérdést: „Miként reagál Jézus Krisztus, amikor a mi képletes betegségeinkkel – a bűneinkkel – szembesül?” Hiszen a Szabadító azt mondta, hogy „a legcsekélyebb mértékű elnézéssel sem tekinthet… a bűnre”; akkor hogyan tekinthet ránk a mi tökéletlenségünkben anélkül, hogy elszörnyedve és undorral hőkölne vissza?
A válasz egyszerű és világos. Jó Pásztorként Jézus Krisztus úgy tekint juhainak betegségére, mint egy kezelést, gondozást és együttérzést igénylő állapotra. Ez a pásztor – a mi Jó Pásztorunk – örömet talál abban, hogy látja beteg juhait a gyógyulás felé haladni.
A Szabadító megjövendölte, hogy „mint pásztor, nyáját úgy legelteti” majd, „az elveszettet megkeres[i], s az elűzöttet visszahoz[za], s a megtöröttet kötözget[i], s a beteget erősít[i]”. Bár a hitehagyott Izráelt úgy ábrázolták, mint amelyet csupa bűnös „seb és dagadás és kelevény” emészt, a Szabadító buzdított, intett és gyógyulást ígért.
A Szabadító halandó szolgálattételét valóban szeretet, együttérzés és rokonszenv jellemezte. Nem megvetéssel rótta Galilea és Júdea poros útjait, a bűnösök láttán összerándulva. Nem tért ki előlük szörnyülködve. Nem. Ő együtt evett velük. Segített és megáldott, felemelt és okított másokat, a félelmet és csüggedést pedig reménnyel és örömmel váltotta fel. Mivel igazi pásztor, Ő keres és megtalál minket, hogy enyhülést és reményt nyújtson. Együttérzésének és szeretetének megértése segít nekünk hitet gyakorolni Őbenne – bűnbánatot tartani és meggyógyulni.
János evangéliuma feljegyzi a Szabadító együttérzésének az egyik bűnösre gyakorolt hatását. Az írástudók és a farizeusok a Szabadító elé vittek egy asszonyt, akit paráznaságon kaptak. A vádlók arra hivatkoztak, hogy Mózes törvényének megfelelően az asszonyt meg kell kövezni. A kitartó faggatásra Jézus végül ezt mondta: „A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”
A vádlók eltávoztak, „és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középen állva.
Mikor pedig Jézus… senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?
Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!”
Bizonyos, hogy a Szabadító nem volt elnéző a paráznasággal szemben. Azonban az asszonyt sem ítélte el. Arra buzdította, hogy hozza rendbe az életét. Az Ő együttérzése és irgalma változásra sarkallta az asszonyt. A Biblia Joseph Smith fordítása tanúskodik az ebből fakadó tanítványságáról: „És az asszony attól az órától fogva dicsőítette Istent, és hitt az ő nevében.”
Bár Isten együttérző, nem szabad tévesen azt hinnünk, hogy elfogadó és nyitott a bűnnel szemben. Nem az. A Szabadító azért jött a földre, hogy megszabadítson a bűneinktől, és fontos tudnunk, hogy nem fog megszabadítani minket a bűneikben Zézrom, aki igen tehetséges vallató volt, egyszer a következő kérdéssel próbálta csapdába csalni Amuleket: „Meg fogja szabadítani [az eljövendő Messiás] a népét a bűneikben? És Amulek válaszolt és ezt mondta neki: Azt mondom neked, hogy nem fogja, mert lehetetlen számára, hogy megtagadja a szavát. [N]em tudja őket bűneikben megszabadítani”. Amulek arról az alapvető igazságról beszélt, miszerint a bűneinktől való megszabadításhoz „a bűnbánat feltételeinek” betartása szükséges, ami szabadjára engedi a Megváltónak a lelkünk megszabadítására való hatalmát.
A Szabadító együttérzése, szeretete és irgalma Feléje visznek bennünket. Engesztelése által többé nem elégszünk meg bűnös állapotunkkal. Isten világossá tette, mi a helyes és elfogadható Számára, és mi a helytelen és bűnös. Ez nem azért van így, mert balga, engedelmes követőkre vágyik. Nem. Mennyei Atyánk arra vágyik, hogy a gyermekei tudatosan és önszántukból válasszák azt, hogy olyanná válnak, mint Ő, és kiérdemeljék az olyan életet, amilyet Ő is élvez. Amikor a gyermekei így tesznek, betöltik örökkévaló rendeltetésüket, és örököseivé válnak mindannak, amivel Ő rendelkezik. Ezen okból az egyház vezetői nem változtathatnak Isten parancsolatain vagy tanán az Ő akaratával ellentétesen, a kényelem és népszerűség kedvéért.
Azonban a Jézus Krisztus követésére irányuló, egész életünkön át tartó törekvésben különösen tanulságos az a példa, amelyet Ő mutatott a bűnt elkövetők iránti kedvességre. Nekünk, akik bűnösök vagyunk, a Szabadítóhoz hasonlóan együttérzéssel és szeretettel kell felkarolnunk másokat. A mi szerepünk is az, hogy segítsünk és megáldjunk, felemeljünk és okítsunk másokat, a félelmet és csüggedést pedig reménnyel és örömmel váltsuk fel.
A Szabadító megdorgálta azokat az embereket, akik hátrahőköltek az olyanoktól, akiket tisztátalannak tekintettek, és akik képmutató módon önmaguknál bűnösebbnek ítéltek másokat. A Szabadító ezt a nyomatékos leckét szánta azoknak, „kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették”. A következő példázatot mondta:
„Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő.
A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is.
Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.
A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!”
Jézus ezek után így foglalta össze: „Mondom néktek, ez [a vámszedő] megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz [a farizeus]: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.”
A nekünk szóló üzenet világos: egy bűnbánó bűnös közelebb kerül Istenhez, mint az a képmutató, aki elítéli ezt a bűnöst.
A képmutatásra és ítélkezésre való emberi hajlam Alma napjaiban is létezett. Amikor az emberek „hozzákezdtek az egyház teljesebb mértékű megalapításához[,] az egyház… kezdett kevéllyé válni [és] az egyház népe kezd[ett] felemelkedni szemei kevélységében, …kezd[tek] gúnyosak lenni egymás iránt, és üldözni kezd[ték] azokat, akik nem az ő saját akaratuk és tetszésük szerint hi[ttek]”.
Ezt az üldöztetést kifejezetten tiltották: „Most volt egy szigorú törvény az egyház népe között, hogy senki, aki az egyházhoz tartozik, ne keljen fel és üldözze azokat, akik nem tartoznak az egyházhoz, és hogy maguk között se legyenek üldöztetések.” Az utolsó napi szentek számára is ugyanez a vezérlő elv. Nem szabad bűnössé válnunk bárkinek az üldözésében, akár az egyházon belül, akár azon kívül.
Azok, akiket már üldöztek bármilyen ok miatt, tudják, milyen érzés az igazságtalanság és az elvakultság. Tizenévesként az 1960-as évek Európájában élve úgy éreztem, hogy folyton rám szállnak és bántanak, mert amerikai vagyok és mert az egyház tagja vagyok. Egyes iskolatársaim úgy bántak velem, mintha személyesen én lettem volna a felelős a népszerűtlen amerikai külpolitikáért. Úgy kezeltek, mintha a vallásom sértette volna azokat az országokat, amelyekben éltem, mert eltért az államilag támogatott vallástól. Később a világ különböző országaiban be-bepillanthattam mindazon előítéletbe és hátrányos megkülönböztetésbe, melyet azok szenvedtek el, akik a faji vagy nemzetiségi hovatartozásuk miatt váltak célponttá.
Az üldöztetés sokféleképpen mutatkozik meg: gúnyolódás, zaklatás, bántalmazás, kirekesztés és elszigetelés, vagy a másik iránti gyűlölet. Védekeznünk kell az elvakultság visszataszító hangja ellen, mely azokkal szemben harsan fel, akik más véleményeket képviselnek. Az elvakultság részben abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandó az egyenlő véleménynyilvánítási szabadság megadására. Mindenkinek – beleértve ebbe a vallásos embereket is – joga van kifejezésre juttatni a véleményét a közéletben. Senki sincs azonban feljogosítva arra, hogy gyűlölködő legyen másokkal szemben, amikor e vélemények kinyilvánításra kerülnek.
Az egyház története bőségesen nyújt példákat arra, ahogy a tagjainkkal gyűlölködve és elvakultan bántak. Mily visszásan szomorú lenne, ha mi is úgy bánnánk másokkal, ahogy velünk bántak. A Szabadító ezt tanította: „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal”. Ahhoz, hogy tiszteletet kérhessünk, muszáj tiszteletteljesnek lennünk. Mi több, az őszinte megtérésünk „szelídséghez vezet és szívbéli alázatossághoz”, ami pedig meghívja a Szentlelket, és „tökéletes szeretettel” tölt el bennünket, amely színleletlen szeretet mások iránt.
Jó Pásztorunk változatlan, és ma is ugyanúgy érez a bűnnel és a bűnösökkel kapcsolatban, mint amikor a földön járt. Az elkövetett bűneink miatt nem hőköl vissza tőlünk, még ha időnként bizonyára azt is gondolja: „De milyen bárány ez!” Annyira szeret bennünket, hogy utat biztosított számunkra a bűnbánathoz és a megtisztuláshoz, hogy visszatérhessünk Őhozzá és Mennyei Atyánkhoz. Ezáltal Jézus Krisztus követendő példát is adott nekünk, hogy tiszteletet tanúsítsunk mindenki iránt, gyűlöletet pedig senki iránt sem.
Tanítványaiként tükrözzük hát teljességgel az Ő szeretetét, és szeressük egymást oly nyíltan és maradéktalanul, hogy senki ne érezze magát elhagyatva, egyedül vagy reménytelennek. Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus a Jó Pásztorunk, aki szeret minket és törődik velünk. Ismer minket, és letette az életét a juhaiért. De él is értünk, és azt szeretné, ha ismernénk Őt, és hitet gyakorolnánk Őbenne. Szeretem és imádom Őt, és mélységesen hálás vagyok Őérte. Jézus Krisztus nevében, ámen.