Az igazság minden dolgot illetően
Mindegyikünknek személyes felelőssége van abban, hogy megtegye azt, ami az erős bizonyság megszerzéséhez és megtartásához szükséges.
Azzal a reménnyel és hittel érkeztünk ma este, hogy mire távozunk innen, valamilyen módon megerősít és megáld bennünket a Szentlélek, aki az igazságot tanítja. Én az egyéni igazságkeresésünkről szeretnék szólni.
Fiatal férfiként számos kérdésem volt az egyházról. Néhány kérdésem őszinte volt. Néhány viszont nem volt az, csupán mások kételyeit tükrözte.
A kérdéseimet gyakran beszéltem meg édesanyámmal. Biztos vagyok benne, hogy érezte, hogy számos kérdésem őszinte és szívből jövő volt. Gondolom, egy kicsit csalódott volt, amikor kevésbé őszinte, inkább okoskodó kérdéseket tettem fel. Viszont soha nem szólt le azért, mert kérdéseim voltak. Meghallgatta és megpróbálta megválaszolni őket. Amikor azt érezte, hogy annak ellenére is maradtak kérdéseim, hogy ő már minden tőle telhetőt elmondott, akkor valahogy így fogalmazott: David, ez jó kérdés. Mi lenne, ha addig is, amíg te a válaszok megtalálása érdekében kutatsz és olvasol és imádkozol, te megtennéd mindazt, amiről tudod, hogy tenned kell, és nem tennél olyat, amiről tudod, hogy nem kellene?” Ez fektette le az én igazságkeresésem mintáját. Tanulmányozás, ima és a parancsolatok betartása által rájöttem, hogy minden fontos kérdésemre létezik válasz. Arra is rájöttem, hogy néhány kérdés kitartó hitet, türelmet és kinyilatkoztatást igényel.
Anya az én vállamra helyezte a hit kifejlesztésének és a válaszok megtalálásának felelősségét. Tudta, hogy a fontos válaszok akkor fognak érkezni, ha a Mennyei Atya által előírt módon keresem az igazságot. Tudta, hogy rá kell találnom az igazságra. Tudta, hogy őszintének kell lennem a kérdéseimben, és készen kell állnom annak megfelelően cselekedni, amiről már tudom, hogy igaz. Tudta, hogy tanulmányozásra és imádkozásra van szükségem, és hogy nagyobb türelmet kell kifejlesztenem, miközben az Úrnál keresem a válaszokat. A türelemre való hajlandóság része az igazságkeresésünknek, és része annak a mintának, melyet követve az Úr kinyilatkoztatja az igazságot.
Idővel felfedeztem, hogy édesanyám az igazságkeresés Mennyei Atya által lefektetett mintáját tanította nekem. Növekedett a hit, elkezdtek jönni a válaszok, én pedig elfogadtam a missziós elhívást.
Már a misszióm korai szakaszában eljött az idő, amikor rájöttem, hogy muszáj tudnom, igaz-e az egyház, és vajon Joseph Smith Isten prófétája volt-e. Azt éreztem, amit Monson elnök annyira világosan fejezett ki a legutóbbi általános konferencián: „Ha még nincs bizonyságotok minderről, akkor tegyétek meg mindazt, ami szükséges hozzá, hogy bizonyságot szerezzetek. Elengedhetetlen, hogy legyen saját bizonyságotok e nehéz időkben, mert mások bizonysága csak egy bizonyos pontig juttat el benneteket.” Tudtam, hogy ehhez mire lesz szükség. El kellett olvasnom a Mormon könyvét őszinte szívvel, igaz szándékkal, és meg kellett kérdeznem Istent, hogy az igaz-e.
Hallgassátok Mennyei Atya figyelemre méltó ígéretét, amelyet Moróni prófétán keresztül tett: „[A]mikor ezeket a dolgokat megkapjátok, arra buzdítalak benneteket, hogy Krisztus nevében kérdezzétek meg Istent, az Örökkévaló Atyát, hogy nem igazak-e ezek a dolgok; és ha őszinte szívvel, igaz szándékkal, Krisztusba vetett hittel kérdeztek, akkor ő a Szentlélek hatalma által ki fogja nektek nyilvánítani ennek igazságát.”
El kellett olvasnom a Mormon könyvét ahhoz, hogy megkaphassam a benne foglaltakat. Elkezdtem az elejétől, és mindennap olvastam a könyvből. Némelyek nagyon gyorsan kapnak tanúságot. Mások számára több időbe és imádságba telik, és még az is lehet, hogy többször kell elolvasniuk a könyvet. Nekem az egész könyvet el kellett olvasnom, mielőtt megkaptam volna a megígért tanúságot. Azonban Isten végül kinyilvánította nekem annak igazságát a Szentlélek hatalma által.
A misszionáriusi naplómban megörökítettem az igazság ismerete feletti örömömet, valamint a kapott igazság iránti elköteleződés és igaz tettvágy személyes kifejezését. Ezt írtam: „Megfogadtam Mennyei Atyámnak és magamnak, hogy az életem hátralévő részében bármit kérjenek is tőlem, a tőlem telhető legjobban fogom megtenni, 100%-os erőfeszítést nyújtok, de most még előttem van a misszióm hátralévő része, és én azt nagyszerű misszióvá fogom tenni – olyanná, amellyel kapcsolatban nem lesznek rossz érzéseim –, de nem saját magam, hanem az Úr számára. Szeretem az Urat, szeretem a munkát, és csak azért imádkozom, hogy ez az érzés soha ne múljon el tőlem.”
Felfedeztem, hogy állandó táplálás, valamint a bűnbánatra és a parancsolatok betartására irányuló folyamatos törekvés szükséges ahhoz, hogy soha ne múljon el az az érzés. Monson elnök ezt mondta: „[B]izonyságotoknak elevennek és élőnek kell maradnia azáltal, hogy állandóan engedelmeskedtek Isten parancsolatainak, naponta imádkoztok és tanulmányozzátok a szentírásokat.”
Az évek során világszerte arról kérdeztem a misszionáriusokat és a fiatalokat, hogy miként vágtak bele az igazság keresésének és a bizonyság megszerzésének saját, személyes folyamatába. Szinte kivétel nélkül azt szokták válaszolni, hogy a személyes bizonyság megszerzésére irányuló saját erőfeszítésük azzal az egyéni döntéssel kezdődött, hogy elolvassák a Mormon könyvét az elejétől, és megkérdezik Istent, hogy igaz-e. Amikor így tettek, azt választották, hogy cselekedni fognak, ahelyett, hogy mások kétségei cselekednének velük.
Az igazság megismeréséhez az evangélium szerint kell élnünk és kísérletet kell tennünk az igével. Figyelmeztetést is kapunk, hogy ne álljunk ellen az Úr Lelkének. A parancsolatok betartása iránti eltökéltséggel társult bűnbánat fontos részét képezi az egyén igazságkeresésének. Mi több, az igazság megismerése érdekében esetleg készen kell állnunk arra is, hogy minden bűnünkkel felhagyjunk.
Azt a parancsolatot kaptuk, hogy „törekedj[ün]k a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is”, illetve hogy „keress[ü]k ki a legjobb könyvekből a bölcsesség szavait”. Igazságkeresésünk középpontjában a „legjobb könyveknek” és legjobb forrásoknak kell állniuk. A szentírások és az élő próféták szavai a lehető legjobbak közé tartoznak.
Monson elnök azt kérte, hogy mindegyikünk tegye meg azt, ami az erős bizonyság megszerzéséhez és megtartásához szükséges. Mi szükséges a bizonyságotok elmélyítéséhez és megerősítéséhez? Mindegyikünknek személyes felelőssége van abban, hogy megtegye azt, ami az erős bizonyság megszerzéséhez és megtartásához szükséges.
Az igazság elsajátításának isteni mintájához tartozik, hogy türelmesen megtartjuk a szövetségeinket, miközben megtesszük azt, ami szükséges ahhoz, hogy válaszokat kapjunk az Úrtól. Talán arra lesz szükség – különösen a nehézségek idején –, hogy „vidáman és türelmesen ve[ssü]k alá magu[n]kat az Úr minden akaratának”. A szövetségek türelmes megtartása növeli az alázatosságunkat, mélyíti az igazság megismerése iránti vágyunkat, és lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy „a bölcsesség ösvényein vezessen benn[ün]ket, hogy megáldjanak, felvirágoztassanak és megőrizzenek benn[ün]ket”.
Van egy nőtestvér, akit a feleségem, Mary, és én nagyon szeretünk, és aki az élete során sokat küszködött az egyház bizonyos vonatkozásaival. Szereti az evangéliumot és szereti az egyházat, de így is maradtak kérdései. Részesült templomi pecsételésben, tevékeny az egyházban, végzi az elhívásait, továbbá csodálatos anya és feleség. Az évek során megpróbálta mindig azt tenni, amiről tudja, hogy helyes, és tartózkodni mindattól, amiről tudja, hogy helytelen. Megtartotta a szövetségeit és folytatta a keresést. Időnként hálásan kapaszkodott mások hitébe.
Nem olyan régen a püspöke magához hívta őt és a férjét. Arra kérte őket, hogy fogadjanak el egy templomi megbízást, miszerint helyettesként szolgálnának azokért, akiknek templomi szertartásokra van szüksége. Az elhívás meglepte őket, de elfogadták, és elkezdték szolgálatukat az Úr házában. A tizenéves fiuk nemrégiben a családjukat kutatta, és talált egy nevet, akiért még nem voltak elvégezve a templomi szertartások. Idővel aztán helyettesként elvégezték a templomi szertartásokat ezért a személyért és a családjáért. Amint ott térdeltek az oltárnál, és zajlott a pecsételő szertartás, ennek a csodálatos, türelmes asszonynak, aki már oly régóta folytatta a keresést, egy olyan személyes lelki élményben volt része, amely által megértette, hogy a templom és az ott végzett szertartások igazak és valósak. Felhívta az édesanyját és beszámolt neki az élményéről, hozzátéve, hogy bár még maradtak kérdései, de azt tudja, hogy a templom igaz, hogy a templomi szertartások igazak, és hogy az egyház igaz. Az anyja sírva adott hálát a szerető, türelmes Mennyei Atyáért és a saját lányáért, aki továbbra is türelmesen folytatja a keresést.
A szövetségek türelmes megtartása elhozza az életünkbe a menny áldásait.
Nagy megnyugvást találtam az Úr azon ígéretében, mely szerint „a Szentlélek hatalma által minden dolgot illetően tudhatjátok az igazat”. Anélkül is tudhatjuk az igazságot, hogy tudnánk mindent. Tudhatjuk, hogy a Mormon könyve igaz. Ahogy azt Russell M. Nelson elnök is tanította ma délután, a szívünk legmélyén (lásd Alma 13:27) kell éreznünk azt, hogy a Mormon könyve minden kétséget kizáróan Isten szava. És olyan mélyen átérezhetjük ezt, hogy egyetlen napot se akarjunk már nélküle élni.
Tudhatjuk, hogy Isten az Atyánk, aki szeret minket; és hogy az Ő Fia, Jézus Krisztus a mi Szabadítónk és Megváltónk. Tudhatjuk, hogy nagyra kell értékelnünk azt, hogy tagjai lehetünk az Ő egyházának, és hogy a heti úrvacsoravétel segíteni fog abban, hogy a családunkkal együtt biztonságban legyünk. Tudhatjuk, hogy a templomi szertartások által a családok valóban örökké együtt lehetnek. Tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus engesztelése, valamint a bűnbánat és a megbocsátás áldásai igazak és valósak. Tudhatjuk, hogy a mi drága prófétánk, Thomas S. Monson elnök, az Úr prófétája, a tanácsosai és a Tizenkettek Kvórumának tagjai pedig apostolok, próféták, látnokok és kinyilatkoztatók.
Tudom, hogy mindez igaz, és tanúságomat teszem róluk Jézus Krisztus nevében, ámen.